MAGYAR ÖNKÉNTES CSOPORT IZRAEL KALANDJAI(4)
iRJA: Amicháj
Magyar csoportoknál problematikus a kommunikáció a helyiekkel, mivel a magyarok jelentős része nem beszél héberül vagy angolul. Ezért úgy tűnt kezdetben, hogy célszerű kihasználni az én héber tudásomat. Talán nem is lett volna baj, ha ezt is precízen megszervezzük, még Budapesten, bár tapasztalt katona-társunk véleménye szerint, a héberből való fordítás is hozzájárult a csoport fegyelmezetlenségéhez: mivel a héber szöveget nem értették, az alatt egymás közt pusmogtak. Az angolt mégis többen értik, és legalább azok figyelik a madrihák szövegét.
Aki már próbált közönség előtt beszélni, az tudja, hogy milyen idegesítő, ha a hallgatóság nincs csendben.
Fokozottan igaz, ha a hallgatóság egy az előadó számára ismeretlen nyelven cseverészik, miközben ő beszél, ám amikor az előadó megkérdezi, hogy van kérdés – ezt a katonalányok már másnap magyarul kérdezték, minden közlendőjük után -, akkor mély csönd telepszik a társaságra.
A katonalányok nem értették, hogy miért nem kapják meg azt a minimális tiszteletet, hogy amíg ők beszélnek, addig csendben van a csoport, a magyarok pedig nem értették, hogy vénségükre miért kell olyan komolyan venni a katonásdit.
Tolmácsolni nem könnyű. Nem elég ismerni a nyelvet, hanem azonnal tudni kell a hangulatilag is megfelelő, helyes szavakat a másik nyelvben is. Én nem voltam jó tolmács, több oknál fogva. Egyrészt, mert soha ilyen munkát nem végeztem, fel sem tudtam mérni előre a nehézségeit. Másrészt, mert nem tudok közömbös lenni.
Amikor a katonalányok ismeretterjesztést tartottak olyan témákban, amelyekben én többet tudtam, a fordításnál hozzáfűzésekkel bővítettem az általuk elmondottakat. Nem kellett volna. A tolmácsnak nem ez a dolga. Utána kellett volna megvitatni alaposabban a témát. Másfelől, engem ugyanúgy idegesített a pusmogás, mint a katonalányokat, ráadásul én mind a két fél reakcióit érzékeltem. Így szakadt ki belőlem a zászlófelvonásnál, hogy fogjátok már be a szátokat – magyarul, amikor héberül a madrihák csendes felháborodását hallottam az első sorból.
Amikor a madrihák szóvá tették a csoport fegyelmezetlenségét, akkor a fordításban benne volt az én felháborodásom is, ezért lett csürhe a csoportból, pedig a szó szerinti héber megfelelője nem hangzott el (aszafszuf – אספסוף). Az én szememben tényleg egy fegyelmezetlen csürhe volt a csoport, de ezt a szót a katonalányok nem használták, viszont nagyon alkalmas volt arra, hogy a magyarok vérig sértődjenek. A panaszkultúra egyébként is tombolt mindenért.
Egyik reggel aztán megjelent a Sar-El parancsnoka, Atia Tirán (רס"ן טיראן עטיה), hogy rendet vágjon az elkanászodott bandában. Itt hangzott el a legtömörebben és legvilágosabban, hogy mi a hadsereg elvárása az önkéntesekkel szemben, hogy az egyenruhát miként kell viselni, és a parancsnokkal szembeni viselkedésnek melyek az alaptörvényei. A parancsnok mindenekelőtt megköszönte, hogy vállaltuk az önkéntes munkát, hangsúlyozta, hogy ez mennyire fontos az IDF és maga Izrael számára is, ugyanakkor a megértésünkre apellált, hogy a sereg működését nem az önkéntesek óhajai szerint alakítják át, hanem nekünk kell alkalmazkodnunk a hadsereghez, hogy a madrihák fiatal koruk és tapasztalatlanságuk ellenére, ebben a három hétben a mi parancsnokaink, és ennek megfelelően működik a hierarchia. Viszont nyitottak minden olyan javaslatra, amely jobbá teheti az önkéntesek és a katonaság kapcsolatát.
A parancsnoki látogatás után valamelyest javult a helyzet a madrihák és a csoport között, ellenben a csoporton belül tovább mélyült az ellentét. A széthúzás egyre nyilvánvalóbbá lett. Úgy, ahogy egyébként Magyarországon is szokás, ahol a rend csak felülről jöhet, magától nem szerveződik, és az aktív cselekvést a túlélés helyettesíti.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése