BIRÁK ÉS PRÓFÉTÁK (14)

SÁMUEL KIVÉGZI AMALÉK KIRÁLYÁT

 Később, Gilgálban,  Sámuel „felújítja” a királyságot – mikor is a nép minden rétege elfogadja Sault, és utána búcsúbeszédet tart, mely egyrészt történelmi visszapillantás, ahogy Mózes és Jósuá is tették, másrészt számvetés a néppel: Kit károsítottam meg? Kitől fogadtam el valamit? És a nép tanúsítja, hogy senkitől semmit. Ezzel Sámuel be is fejezte bíráskodását, de azért figyelemmel kíséri a választott király működését.

Minél önállóbb lesz Saul, annál kevésbé tetszik az öreg bíró-prófétának, kinek szemében Saul már nem az a naiv parasztember, aki akkor volt, amikor a szamarak elvesztek. Saul két alkalmat szalaszt el, hogy hűségét és odaadását bizonyítsa. Az egyik technikai függelemsértés: nem várja be amíg Sámuel megérkezik, hanem az egyik filiszteus háború előtt, veszélyeztetve érezvén magát, ő maga vezeti le az áldozást anélkül, hogy a késve érkező próféta, aki a hetedik napra ígérte érkezését, jelen lenne. (1Sám 13. fejezet)

Sámuel abban, hogy Saul nem várta meg, kishitűséget vélt felfedezni valamint azt, hogy a király elvesztette a fejét. Kimchi(*) szerint félreértés történt: Saul reggelre várta Sámuelt, aki estefelé jött, ahogy ígérte. A történelmi analógia kézenfekvő: a pusztaságban is azután csinálták a zsidók az aranyborjút, miután Mózes késlekedett lejönni a hegyről, ahová a kőtáblákért ment (lásd 2Móz 32. fejezet, és a kommentárok)

Sámuel megszidja az ifjú királyt, azt mondja, hogy ezzel elvesztette királyságát, és az Örökkévaló majd talál magának egy jobb, szófogadóbb királyt. A célzás félreérthetetlenül Dávidra illik, de Kimchi szerint itt Sámuel még nem tudta, kiről lesz szó.

A nép félelmében (mert Sámuel nem jött) szétszéledt, Saullal csak hatszáz hűséges katonája maradt, akiknek sikerült a három ékben támadó filiszteusokat megverni, miután Jonatán, Saul fia, meglepetésszerűen rajtuk ütött.

* * *

A második próbatétel súlyosabb volt, és ebben Saul végleg elvesztette a játszmát. Sámuel megparancsolta neki, indítson irtó hadjáratot Izrael ősellensége, az amalékiták ellen, és ne szedjen foglyokat, és ne is zsákmányoljon, hanem irtsa ki Ámálékot: volt Ámálék – nincs Amálék. Sámuel Isten nevében beszélt, felemlítette Amálék orvtámadását a pusztaságban az Egyiptomból éppen kiszabadult héberek ellen, és Amálék totális kiirtását kezdeményezte, ahogy ezt a Tóra előírja (5Móz 25,17-19).

Saul engedelmeskedett, de itt is a saját feje után ment, ami által a szigorú próféta igazolva látta előbbi álláspontját a királyságot illetően. Ugyanis Saul elfogta és életben hagyta Ágágot, Amálék királyát, valamint „megkímélte a zsákmány javát, mindazt, ami szép és jó volt, csak a hitványat semmisítették meg”.(1Sám 15,9).

Saul első válasza Sámuel várható megrovására az volt, hogy a felelősséget a népre hárította. Nem a király a hibás – hanem a nép. Ugyanis a nép kiválasztotta a kövér barmokat és bárányokat, hogy azokat feláldozza „az Örökkévaló Istenednek Gilgálban” (uo. 21). A feldühödött Sámuel egy rögtönzött próféciával reagál, amely megpecsételi Saul sorsát:

„Vajon tetszik-e az Örökkévalónak az égő- és vágóáldozat annyira (vagy jobban) mint az engedelmesség a szava iránt?

Bizony, többet ér az engedelmesség az áldozatnál, és a szófogadás a kosok kövérjénél! Olyan az engedetlenség, mint a varázslás vétke és az ellenszegülés, mint a bálványimádás!

Mivel megvetetted az Örökkévaló parancsát, ő elvetett téged, és nem leszel király!” (uo. 22–23)

Saul azzal válaszolt, hogy „Vétkeztem, mert féltem a néptől”, (uo. 24), amely nem akart a zsákmányról lemondani.

Szinte halljuk lelki füleinkkel Sámuelt, amint mondja: Ugye megmondtam! Pedig nem mondta meg. Saul ellen eleinte egy szava sem volt. Ő maga a királyság intézménye ellen beszélt, mert szerinte úgy volt jó, ahogy volt. Egy király eleve a saját egója (önzése) alapján működik, és nem feltétlenül hallgat a próféta  szavára. Izrael történelme tele van olyan királyokkal – a vallásos, Tórához hű királyokat is beleértve –, akik megpróbálták függetleníteni magukat a prófétáktól és/vagy a kapzsi, pénzéhes főpapoktól. Azonban nem ez könyvünk témája.

* * *

Sámuel nem hajlandó megbocsátani. Ő már „leírta” Sault. Az Amálék ügyben még van egy lépése: maga elé citálja és önkezűleg kivégzi Ágágot, Amálék királyát, mint háborús bűnöst.

Ennek utána Sámuel hazamegy Rámába, és nem látja többé Sault, miután gyászolta őt (a vele történteket). Majd az Örökkévaló felszólítására elmegy a betlehemi Jisáj házába, és ott felkeni királynak annak legkisebb fiát, Dávidot (a hagyomány szerint titokban, anélkül, hogy apja és testvérei tudnák).

Ezután a filiszteusok elleni harc további fázisai következnek; Dávid megküzd Góliáttal, Saul udvarába kerül, aki megkedveli, hozzáadja lányát, majd féltékeny lesz rá, és halálra keresi-üldözi. Dávid még egyszer találkozik Sámuellel, amikor menekülése közepette Rámába vetődik, majd Sámuel meghal, [ötvenkét éves korában, négy hónappal azelőtt, hogy Saul elesik a gilboai csatában (Széder Olám /rábbá/ 13. fejezet)], eltemetik Rámában, és meggyászolják. Az Írás nem közli velünk, hogy Saul gyászolta volna, ő Dávid üldözésével volt elfoglalva.

* * *

Még egyszer és utoljára találkozunk Sámuellel – halála után –, amikor a válságos helyzetben és lelkiállapotban lévő Saul felidézteti szellemét egy halottidéző asszonnyal (Báálát Óv), aki Én-Dorban lakott, mély illegalitásban, miután Saul, a Tóra parancsára, kiirtotta a szellemidézőket. Sámuel megrója Sault, amiért felidéztette, de az panaszkodik, hogy veszélyben van és az Örökkévaló nem válaszol neki, sem az Urim, sem próféták által. Sámuel közli vele, hogy holnap meghal, elesik a csatában (mert nem teljesítette a parancsot Amálék ügyében), és helyette Dávid lesz a király, Isten felkentje. „Holnap te és a fiaid együtt lesztek velem” (1Sám 28,19).

(A szellemidézésnek és hogy van-e benne valami valós vagy csak szemfényvesztés az egész,  nagy irodalma va, de ez ismét  nem témánk. Egy mondatban: fantázia, képzelgés, önámítás, amivel – Maimonides szerint – a buta, tudatlan emberek foglalkoznak, és ezért tiltotta ezt a Tóra.)

 Sámuel halálával egy korszak fejeződött be. Ettől fogva a próféták dolga a Mózes által megkezdett és Jósuá, majd a bírák által folytatott vezetés, amely mostantól inkább szellemi szinten mozgott, míg a közigazgatás, a háborúk és a gyakorlati vezetés a királyok kezében  volt.

(FEJEZET  NAFTALI KRAUS HASONLÓ CIMŰ KÖNYVÉBŐL)