MAGYAR ÖNKÉNTES CSOPORT KALANDJAI IZRAELBEN(11)

Kritika és tanulság

Irja:ema

    (A sorozat végén:kommentek és a szerkesztő véleménye a sorozatról)

 

Miután leírtam a tapasztalataimat és besöpörtem az “elismerést”, meg a harmadik személyen keresztüli fenyegetést, nézzük melyek a tanulságok:

- Minden kritika ellenére – mondta a budapesti szervező, többen jelentkeztek a Sar-El programra, mint a cikk előtt… Nos, én úgy gondolom, hogy nem biztos, hogy a cikk ellenére… A homályosan derengő mesénél mindig jobb a részletes, nem csak a pozitívumokat hangsúlyozó információ. Senkit nem akarok lebeszélni arról, hogy Izraelbe menjen önkéntes munkára! De nem árt, ha tudja, hogy ez mivel jár.

- Nem hiszem, hogy jobb katona vagy jobb önkéntes munkás lesz az, aki lepusztult környezetben tölti az időt.

Ahogy a zsidó anya nem akarja, hogy a gyereke éhezzen, úgy azt sem, hogy a jobbá tehető körülményeket ne tegyék jobbá, csak mert egy katonának, vagy önkéntesnek “nem illik kényeskedni”. Ahogy egy irattárat ki lehet vakarni a kupiból, úgy a Beit Oded is lehet sokkal jobb hely, ha a vezetője ezt fontosnak tartja. Nem pénz kérdése, hanem szervezésé.

Illő lenne, nemzetközi, önkéntes összefogással kívánatos hellyé alakítani a Beit Odedet! Van hely bőven felnőtt ágyaknak is, ésszerű szobarendet is ki lehet alakítani, van ott egy remek tető, ahová ki lehetne menni, a WiFi sem a világ vége luxus egy ilyen helyen… Szívesen megtervezem a teljes átalakítást, és meg is szervezem, ha felkérnek – ilyen önkéntes munkára bármikor hajlandó vagyok.

Mondjuk, a durcás, kopasz úr helyett is, egy jó ízlésű Yiddishe Mame sokat lendíthetne a helyzeten…

Szerintem, egyáltalán nem mindegy, hogy az önkéntesek, akik megfordulnak ebben a házban, milyen véleménnyel távoznak, és nem szeretném, ha csak cionizmustól elpárásodott tekintettel látnák ezt a helyet elfogadhatónak.

De ennél is fontosabb, hogy a fiatal katonák milyen környezetben töltik el napjaikat, milyen mintát látnak, mit tartanak majd elfogadhatónak vagy nem a későbbi életükben. Nem kéne a lécet ennyire alacsonyra rakni…

Mindenesetre, megkértem egy valakit a januári csoportból, hogy nézze meg a Beit Oded bejárati ajtaját – van-e már kilincs? Legyünk optimisták, hogy azt fogja ide írni megjegyzésbe, hogy igen!

- A program izraeli vezetőinek érdemes lenne átgondolni, hogy milyen Izrael-képet akarnak átadni az óvodából már mindenképp kinőtt felnőtt idegeneknek. Legyenek azok zsidók, vagy eszkimóik, többet érdemelnek annál, mintsem, hogy az ország térképét vakon tapogassák, vagy az izraeli innováció csúcsaként megízleljék a Bambát. Lehet, hogy ez valamikor elégséges színvonal volt, lehet, hogy vannak olyan katonalányok akik ezt olyan bűbájosan adják elő, hogy a hallgatóságnak nem tűnik fel az információ tartalom-szegénysége, de az országhoz az lenne méltó, ha a délutáni programok valóban bemutatnák az országot.

Ha ehhez önkéntes munkások hada kell, hogy megváltozzon, ne legyenek restek meghirdetni a programot! Meggyőződésem, hogy filmesek és pedagógusok, történészek és művészek tucatjai ajánlanák fel tehetségüket és idejüket arra, hogy az általuk oly annyira szeretett országot hitelesen mutassák be.  Ha munka után a csoport saját anyanyelvén feliratozott videókat nézegethetne,  akkor lenne igazán értelme a katonalányokkal való aktív kapcsolatnak, mert akkor lennének kérdések!

A katonalányokat meg kell tanítani kérdezni, ahelyett, hogy információ-morzsákat szórjanak értelmes felnőttek elé. Miután a munka után megnéztek néhány dokumentumfilmet, nem azt kell kérdezni, hogy mit láttak, mert az a dedó, hanem kialakítani a személyes kontaktust. Ehhez, valóban az a legjobb módszer, amit a csoportunk pedagógus tagjai említettek: a lányok elmondhatnák, hogy kik ők, honnan jöttek, mit csináltak a seregben eddig, mik a terveik a jövőre nézve, és akkor már könnyebb megkérdezni az öreg katonát az önkéntesek soraiban, hogy ő mit csinált a magyar seregben, vagy a többieket, hogy miért szeretnek Izraelbe járni?

- A programban résztvevő magyaroknak úgy érdemes felkészülni, mintha a hegyekbe mennének túrázni – a hálózsáktól a vízforralóig, a gyógyszerektől a minden napra való tiszta fehérneműkig és ortopéd kellékekig a bakancsba – akkor a meleg víznek is örülni fognak. Mert tényleg, bizonyos körülmények között az ember már a meleg víznek is nagyon tud örülni.

- A programban résztvevők budapesti találkozóján, a regisztráció után, ismerjék meg egymást: mindenki két percben elmondja, hogy ki ő, miért megy, hányadszor, milyen nyelven beszél, milyen ismerettel tudja gazdagítani a csoportot a három hét során. Ezek után válasszák meg a csoport képviselőjét. (Nem muszáj a rangidős férfinak lenni, mint ahogy a konyhai munkát sem csak női kezekre találták ki…) A három hét során viseljék el a csoportvezetőt, akár jó, akár nem, úgy, mint általában a választott vezetőket, viseljék el a mandátuma végéig, ne áskálódjanak, követelőzzenek, vitatkozzanak vele. Minél kisebb a széthúzás, annál eredményesebb lehet a csapatmunka, és könyörgöm, ne panaszkodjanak a magyarok már a sütire és a tv-re, mert az olyan snassz! Mosolyogjanak a melegvízre, és zehuze!

- A budapesti programszervezők jó előre hirdessék meg ne csak az önkéntes munkát, hanem az odajutás repülőútját is, a három hétre szóló biztosítással együtt! Ez is csak szervezés kérdése! Az egyik légitársasággal előre állapodjon meg, a csoport létszámának megfelelő helyről, és a regisztráció órájára hívja oda a legkedvezőbb feltételeket adó biztosító-ügynököt – fél óra alatt 20 biztosítás, egy helyen, minden félnek előnyös üzlet. A programra regisztrált tag így pontosan fogja tudni, hogy mennyibe kerül neki ez az út, kivel utazik, mi a dolga, melyek a korlátozó tényezők.

Szükségtelen handabandázni a “jó buliról” – azt, tényleg csak utólag lehet elmondani, hogy jó, vagy rossz buli volt, ellenben, ha jól van előkészítve, megszervezve, akkor igen nagy esélye van annak, hogy mindenki annál jobbat kap, mint amit remélt, és feltétlenül jobb emlékkel távozik, mint a 2013. november 7-i csoport. Így legyen!

Én pedig folytatom azt a sorozatot, amelyet a Startra kész országról kezdtem, mielőtt önkéntesként dolgoztam Crifinben, mert abból kiderül, hogy Izrael nagyságát nem a  Beit Oded kulcslyukán keresztül lehet felfedezni…

kommentek:

anikó szerint:

2013. november 21. - 18:25

Sokáig hallgattam, nem folytam bele abba a sárdobálásba, ami a „csoport” egyes tagjai és Éva között zajlott. Mára viszont úgy érzem, muszáj kiadni magamból, hogy az a három hét, amit együtt töltöttünk, emlékezetemben az őt megillető helyre kerüljön, oda, ahová való: egy fontos tapasztalat- és élményszerző emlékké váljon, ne legyen egy feldolgozatlan problémahalmaz.
A 22 résztvevő sok helyről, különböző élettapasztalattal a hátuk mögött került ebbe a programba. Mi, akik először voltunk Sar-el programon, és egyesek, akik először voltak Izraelben is, nyilvánvalóan más és más céllal, elvárásokkal érkeztünk október 20-án, mint azok, akiknek sem a Beit Oded, sem az önkéntes munka, a laktanyai élet nem volt újdonság. Nekünk, akiknek nem voltak korábbi élményeink, akiknek nem volt összehasonlítási lehetőségük, könnyebb volt elfogadni azt, amivel szembe találtuk magunkat.

 Mondom ezt annak ellenére, hogy engem minden nap sokkoltak a WC-ben, a fürdőszobában található viszonyok, hogy nem tudtam úgy az ágyam mellé állni, hogy a fenekem ne érjen össze Éváéval vagy Katiéval, de attól is rosszul ébredtem, hogy minden reggel látnom kellett a szobában két szabadon maradt felső ágyon található és a három hét alatt csak növekvő rendetlenséget. Volt, ami ellen tenni tudtam, volt, amit kénytelen voltam három hétig eltűrni. Már most fontosnak tartom kijelenteni: nem a fizikai körülmények okozta sokkot (Beit Oded, Tzrifin), pláne nem az önkéntes munka tartalmát (az első hetet konyhai munkával töltöttem, még ez ellen se volt kifogásom, nem úgy, mint egyeseknek, akik kijelentették, hogy a zsíros edényeket nem akarják mosogatni, ami önkéntes munkáról lévén szó, megdöbbentő volt számomra, mert még az is benne volt a pakliban, hogy három hétig WC-t kell takarítani), még csak nem is a madrichák viselkedését nehéz feldolgoznom (rájuk én csak úgy tudtam nézni, mint a gyerekemre vagy az unokámra, fiatal lányokra, akik éppen csak elkezdték a felnőtt életüket).
A csoportmozgás, csoportfejlődés közöttünk odáig fajult, hogy Magdi 17 főről ír, akik állítólag jól érezték együtt magukat. Kedves Magdi! Jól számoltál? Jól érezhette magát Mirjam, aki minden nap megaláztatásnak volt kitéve? Akivel – és ebből a szempontból mindegy is, hogy megérdemelte-e – úgy beszéltek egyesek, ahogyan én egy kutyával se beszélnék? És ez csak egy eset, lehetne még más példát is hozni, ami megdöbbentett, ami intő példa volt számomra, hogy hová juthatnak emberek, ha emberségük elvész, ha kivetkőznek önmagukból.
Valóban az a megoldás, hogy emberi konfliktusokra a kiközösítés a válasz? Vigyázzatok a válasszal, mert az a reakció, amit tapasztaltam, maga a kezdődő fasizmus. Most csak Évát és a barátait, bennünket közösítettetek ki, de vajon ha eszközeitek lettek volna, a retorzió meddig terjedne? Miért kellett szegény Advát úgy kezelni, hogy a vége sírás, mélységes fájdalom, esetleg egy életre szóló fájdalmas emlék legyen? Miért nem lehetett emberi módon, a normális emberek között használatos eszközökkel a problémát kezelni? Miért kellett azt a levelet megírni neki, és a Facebookon elküldeni, nem úgy viselkedni, hogy erre a levélre ne kerüljön sor? Advát most mindenki sajnálja. De a három hét alatt csak fanyalgást kaptak azok a programok, amiket az esti aktiviti alatt ő vezényelt le. Bugyutának voltak minősítve, többször a háta mögött lett megsértve gyenge értelmi képességeire való utalással, és a gyenge angolja miatt – ami egyébként viszonyítás kérdése, hisz aki egyáltalán nem beszél angolul, ahhoz képest Adva nagyon is ügyes volt, különösen, ha mérlegeljük, hogy ő még csak 19 éves, közöttünk pedig azok, akik egy idegen nyelven se beszélnek, legkevesebb háromszor annyi idősek – is csak kritizálva volt.
Dashinak a teljes lenézése, emberszámba nem vétele süt ki még most is azokból a szavakból, hogy a fenekénél csak az egója nagyobb. Ő volt az, aki a program katonai részéért felelős volt (amennyire meg tudtam ítélni a közöttük lévő felelősségi, munkamegosztási viszonyokat): a zászlófelvonásért, az előírásos öltözködésért, stb. Azok, akik kifogásolták a viselkedését, akik tiszteletlenséggel vádolják, jó lenne, ha magukba néznének: megtettek-e mindent azért, hogy ez a lány, ezek a lányok jól végezzék a munkájukat. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy én is azok között voltam, akik elkéstek az első zászlófelvonásról. A tanulságot azonban levontam, és ettől kezdve fokozottan ügyeltem arra, hogy ilyen ne forduljon elő ismét, ügyeltem az öltözködésemre, viseltem a nem kényelmes bakancsot, ameddig kellett, a meleg inget, stb. Egyeseknél ezt a „tanuljunk a saját hibáinkból, és ne kövessük el újra ugyanazokat” magatartást nem igen tapasztaltam, de különösen hiányoltam azt, hogy magunkkal szemben is legalább olyan kritikusak legyünk, mint a két madrichával szemben.)
A konfliktusra nem az a helyes reakció, hogy minden együttműködést megszüntetünk a lányokkal – ezt olvastam az egyik hozzászólásban. Az állítás ráadásul nem is igaz. Az illető talán nem emlékszik arra, hogy az utolsó napokhoz közeledve hányan kérték a madrichák közreműködését azért, hogy a Beit Odedben maradhassanak vasárnap, hétfőn, sőt kedden is, ameddig csak szükségük van rá, és ezek a lányok minden további nélkül közreműködtek az érdekükben. Jó lenne a tények talaján állni ebben a vonatkozásban is, és az emlékezetet frissen tartani.
Számomra a katonaság a bajtársiasság legfontosabb terepe. Katonacsaládban nőttem fel, sokáig dolgoztam is a magyar hadseregben. Azt láttam, hogy összezárva, az egymásra utaltság fokozottan jelentkezik. Megmutatkozik, hogy kire lehet és miben számítani, és ki az, aki a közösből csak kivesz, de a másik érdekeit egy kicsit sem képes cselekedeteiben figyelembe venni.
Megdöbbentő volt számomra, amit az étkezéseknél tapasztaltam. Miközben már a felkészítésen elhangzott, hogy egy kemény tojás jár a reggelihez-vacsorához, a sor elején, amikor a tál még tele volt, kettesével, hármasával vitték egyesek, aminek egyenes következménye volt, hogy a sor végén állóknak már nem jutott. A sor folytatódott a kirándulások alkalmával összekészített ételekkel. Így fordulhatott elő, hogy a Beit Odedben lévő hűtőszekrény tele volt étellel, miközben egyesek, akik nem voltak elég élelmesek, csak néhány almával kellett beérjék ebédre. Délutánonként a klubban elhelyezett süteményekkel is ez volt a helyzet, farkastörvények uralkodtak, aki későbben érkezett, már csak a földön lévő morzsákat találta.
A Beit Odedben megrökönyödve láttam, hogy egyesek a konyhai hűtőszekrényt úgy kezelik, mint a sajátjukat, és minden engedély, kérés, felhatalmazás nélkül kiveszik azt, amire szükségük van. Talán ennek volt a következménye, hogy amikor ott se jutott reggeli, és a kopasz főnöktől udvariasan kértem, annyira megdöbbentett a válasza. Az mondta, hogy menjek ki a boltba, és vegyek magamnak. Rövid vitánk lényege: azt mondtam, hogy ez nem fair. A szerződés úgy szólt – mondtam -, hogy én önkéntes munkát végzek, ennek fejében kapok szállást és étkezést. Én az önkéntes munkát elvégeztem, de étel nem jutott. Mire ő azt válaszolta, hogy nem kell Izraelbe jönni. Biztosítottam, hogy ez többé nem fog előfordulni. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az incidenst megbánta, elnézést kért, sőt – talán jelezve jó szándékát – még a saját telefonjáról internet-hozzáférést is biztosított számomra.)
Ez alatt a három hét alatt három kilót fogytam. Nem baj, hisz nem hízókúrára, hanem önkéntes munkára érkeztem: Tudtam, hogy a három hét véget ér, utána semmit se kell megtagadnom magamtól, amit nem akarok megtagadni. De számomra emberségből, bajtársiasságból a csoport sok tagja megbukott.
Végezetül: Éva cikksorozatát kiválónak tartom, már csak azért is, mert közös élményeken, közös beszélgetéseken alapszik, ügyesen felhasználta azok véleményét, akik megtisztelték őt azzal, hogy megosztották vele tapasztalataikat. Remélem, írásának lényege nem pusztába kiáltott szó marad, hanem eredménye is lesz: azok, akik a programot szervezik, megszívlelik tanácsait. De a legfontosabb az lenne, hogy azok, akik a jövőben tervezik, hogy ismét részt vesznek ilyen programon, a bajtársiasságon, a másik ember tiszteletén és nem lenézésén, lekezelésén gondolkodnának, és így is tennének. Mert most térek vissza hozzászólásom elejére: a körülmények – bármennyire is idegenek voltak tőlem, bármennyire is szokatlanok voltak – elviselhetőek. Az emberi kapcsolatok viszont mély nyomot hagynak bennem, ezeket a legnehezebb feldolgozni. Ez a hozzászólás talán hozzásegít ehhez…

ema szerint:

2013. november 22. - 00:46

Köszönöm Anikó!

Bihari Katalin szerint:

Amikor eldöntöttem, hogy a férjemmel együtt jelentkezünk önkéntes munkára az izraeli hadseregbe, tudtam, hogy katonai körülmények közé kerülök.
30 évig tanítottam civil tanárként a katonai felsőoktatásban. Tudtam, hogy mit jelent a katonai fegyelem. Ezért nem okozott gondot az egyenruhát előírás szerint viselnem, pontosan megjelenni a katonai foglalkozásokon, hallgatni a nagyon unalmas esti activitiken. Ezzel nem mindenki volt így. Nekem furcsa volt, hogy a zászlófelvonásokon nehezen álltak csoporttársaim sorba és oszlopba, az esti foglalkozásokon egymás között beszélgettek, ahelyett, hogy a végén mondták volna el hangosan a mondanivalójukat.
Az első héten egy olyan munkahelyre osztottak be, ahol nem tudtak érdemleges munkát adni. Munkavezetőnk egy aranyos, jószándékú ember volt, aki igyekezett gondoskodni rólunk. Kávé, süti bőven volt. Kitakarítottunk, csavarokat, szögeket pakoltunk. A második héten gondoltam egyet és elmentem a raktárba dolgozni. Ott bőven volt munka. Én élveztem. Adriennel és Verával például nagyszerűen tudtam dolgozni, de bárkivel kerültem párba ugyanígy éreztem. Az utolsó nap bementem az irodába dolgozni, ahol majd kifolyt a szemem az iratok rendezése közben. De a végén jó volt látni a rendben sorakozó dossziékat, ami társaim munkáját dicsérte.
Madricháink valóban nem voltak a helyzet magaslatán. Anikó úgy nézett rájuk, mint a gyerekeire, én úgy mint a tanítványaimra. Lehet, hogy nem készítették őket fel rendesen, lehet, hogy soha nem lesznek képesek ilyen feladatot ellátni. Ennek ellenére nem érdemelték meg, hogy a magatartásunkkal bántsuk őket. Segítenünk kellett volna. Kéréseinknek igyekeztek eleget tenni. (Sütemény, WC papír, leszakadt WC ajtó megjavíttatása, a zászlófelvonáson a csoport előtt állva mutattak példát.) Taníthatóak voltak.
Anikó a hozzászólásában a csoporton belüli konfliktusokról írt alapos elemzést. A magára hagyott, vezető nélküli embercsoport csoportfejlődéséről nagyszerű regények keletkeztek. Sőt a kutatások tárgya is. Nem véletlen.) Megismételni nem akarom. A három hét legnagyobb tanulsága a magyar csoport viselkedése volt. Anikó a már említett elemzésében szinte mindent leírt a csoporton belüli konfliktusokról, a csoport „önfejlődéséről”. Annyit tennék hozzá, hogy a legmélyebb „törésvonal” a régiek és az újak között keletkezett. Sokat hallottam már az izraeli hadseregben végzett önkéntes munkáról volt főnököm elbeszéléseiből. Volt alkalmunk sokszor meghallhatni élményeit. Ezekből az derült ki, hogy jó buli, amire érdemes elmenni ismét és ismét. Úgy érzékeltem, hogy a békétlenek a tapasztalt társaink közül kerültek ki. Volt összehasonlítási alapjuk.
A keletkezett konfliktusokat lehetett volna kezelni. Esténként a klubban volt erre alkalom. Nem kerítettünk sort rá. Helyette csoportok egymás között békétlenkedtek, a végére volt akikkel már nem is beszéltek. (Még akkor sem, ha még a Beit Odedben ismét egy szobába kerültek.)
Éva jól tette, hogy leírta a véleményét, tapasztalatait. Lehet vele egyetérteni vagy egyet nem érteni. Vitatkozzunk vele, ha kell a nyilvánosság előtt. Ne kis csoportokban beszélgessünk, írjunk leveleket a csoport nevében, kihagyva ismét csoporttagokat. Érdemes levonni a tanulságokat.
Én természetesen ismét visszamegyek Izraelbe. Szeretem ezt az országot. Az is meglehet, hogy dolgozni is, ha egészségem engedi.

hayal szerint:

2013. november 22. - 23:55

Már egyszer leírtam, hogy a vitában nem kívánok részt venni. Nagyon sajnálom, hogy néhány régi ismerősömnek ilyen lelki traumát okoztam. A program tudomásom szerint izraeli program, és így a feltételeket és a körülményeket is ott szabályozzák.

 

ema szerint:

2013. november 23. - 00:13

Azt láttuk, hogy vitatkozni nem vagy hajlandó, csak kinyilatkoztatni dolgokat, hisztérikusan reagálni, ahelyett, hogy értelmes ember módján megvitatnánk azt, ami gond.
Pár perce olvastam egy levelet, amitől leginkább hányni volt kedvem – 12 szende szűz-lélek, akiket mindenki csak bántott, pedig ők mindig olyan lelkesen mennek Izraelbe… Ne aggódjatok, nem fogják leállítani a Sar-Elt, azért mert Ildikónak túl széles a látóköre a hidegvízhez…

 

Tóth Anikó szerint:

2013. november 23. - 02:02

Ha nem derült volna ki világosan: nem a körülmények, a feltételek okozták a legnagyobb traumát, hanem az emberek. Az az intoleráns,a másikkal nem törődő, a másik embert lenéző, lekezelő, kiközösítő magatartás, amely a konfliktusokat nem megbeszélte, hanem a másik háta mögött kibeszélte, az a magatartás, amely oly mélyen megsértette Advát, majd egy levélben fejezte ki sajnálkozását, az a magatartás, amely nem törődött azzal, hogy a sorban hátrább állóknak – közöttük a katonáknak – jut-e egyáltalán étel, az a magatartás, amely válogatott az önkéntes munkák között, kijelentve, hogy a zsíros ételek mosogatását nem hajlandó elvégezni, stb. A hozzászólásokat olvasva ez nem a mi társaságunkra volt egyedül jellemző, ilymódon Panni hozzászólása – miszerint egyedi problémák voltak a mieink – megkérdőjeleződött. Fontos következtetés: nagyon-nagyon hiányzott egy olyan személy, akit a “veteránok” elfogadnak, hallgatnak rá, és aki kezelni tudta volna ezeket a problémákat. Egy ilyen informális vezető – a formális eszközökkel együtt – képes lett volna a konfliktusokat oldani. Régebben azt hittem, hogy te alkalmas lettél volna rá. Rá kellett döbbennem, hogy nem jól gondoltam.

 

Van véleményem

A SZERKESZTŐ VÉLEMÉNYE:

1) LEKÖZÖLTÜK A SOROZATOT, MIVEL AZ OLVASÓINK ÉRDEKLŐDÉSÉRE TART(HAT) SZÁMOT ÉS EGYBEN JELLEMZŐEN ILLUSZTRÁLJA A RÉSZTVEVŐK – FELTEHETŐEN NAGY TÖBBSÉGÜKBEN  MAGYAR ZSIDÓK – HOZZÁÁLLÁSÁT, LELKI ÁLLAPOTÁT ÉS VISELKEDÉSI NORMÁIT-önmagukhoz és Izraelhez.

2) Ezek nagy része hűen tükrözi a gazdanép viselkedését és igy igazolni látszik azt a feltevést, hogy a zsidók – főleg az asszimiláns zsidók – eltanulják és utánozzák a befogadó(?) ország népének normáit, viselkedését. Ez nem meglepő és az sem, ha ebben NÉHA "túlteljesitik a normát".

3) AMIT NEM ÉRTETTÜNK, MIT KERES Amicháj Magyarországon illetve mi az amit ott elvesztett és ami "keresésre érdemes"? Ez viszont magánügye, ami nem tartozik a  kitünő sorozathoz.

4) Szokásunktól eltérően ezuttal közöltük a kommentek nagy részét is, mert ezek szervesen tartoznak a sorozathoz, azt kiegészitik és a kommentelőket minősitik.

  N.K.

 

 

 

 A HETI SZAKASZ – Vájigás - 2013

 

AZ ELSŐ „CHÉDER” EGYIPTOMBAN

 

      Mikor Jákob Egyiptomba ment családjával, miután hírül vette, hogy eltűnt és halottnak vélt fia él és ott alkirály – a Tóra tudatja velünk, hogy Jákob „Jehudát  küldte maga előtt Józsefhez, hogy mutassa az utat Gósen földjére (ahol letelepedni szándékoztak).” (1Mózes 46,28).

 

    A Midrás és nyomában Rási ezt úgy értelmezi – a többértelmű „lehorot” szó alapján –, hogy előre küldte  Jehudát, hogy  letelepedési helyükön azonnal chédert és jesivát alapítson. (Midrás Berésit rábbá 95)

 Eszerint Jákob azért küldte előre Jehudát, hogy az új lakhelyen előkészítse a zsidó élet alapzatát, ami a nevelés, a chéder, a jesiva.

 

    Persze kérdezhetjük: miért volt ez annyira fontos és sürgős? Miért kellett Jehudát előre küldeni, mielőtt Jákob és a család megérkezik? Nem lehetett volna chédert nyitni, amikor az unokák már ott vannak? Miért kellett Jehudát odaszalasztani?

 

    AZ ELVÁRÁSOK JELENTŐSÉGE

 

    Az igazság az, hogy  egy ember elvárásai gyerekeitől visszatükrözik és minősítik ennek az embernek a karakterét és törekvéseit. Nem mindig lehet ezt észrevenni magánál az embernél, mivel lehet, hogy nevelése vagy más okok determinálják cselekedeteit. Mikor tudhatjuk mégis, hogy valami nagyon fontos neki? Ha látjuk, hogy azt akarja, hogy gyerekeinek is részük legyen benne.

 

 Az ember természete olyan, hogy igyekszik, fáradozik és mindent megtesz  hogy gyermekeinek meglegyen amit ők – a szülők – fontosnak tartanak. Ez akkor is így van, ha maguk a szülők, nem érték el ugyanazt, mégis nagyon-nagyon azon vannak, hogy legalább a gyerekeknek ne hiányozzon.

 

Ennek alapján, amikor látjuk, mire teszik a szülők a hangsúlyt gyermekeik nevelésében – ebből tudhatjuk, mit tartanak valóban fontosnak.

 

A SZELLEMI SZINT

 

     Ha a szülők minden igyekezete és fáradozása arra irányul, hogy gyermekeik a szellemi tisztaság, jótétemények, Tóra és parancsolatok szellemében nőjenek fel – ez kétségtelenül arra mutat, hogy ez az irányelv, ezek a dolgok fontosak a szülőknek. Ez az ő minden vágyuk, és ebbe fektetik minden erejüket. Az eredmény igazolja a célt.

 

Ezzel szemben, ha a szülők erőfeszítése arra irányul, hogy gyermekeik minél több pénzt keressenek; ha minden gondjuk az, hogy a gyerek egy jól fizető szakmát válasszon, és minél előbb megtanulja a környező társadalom begyökerezett illemszabályait, olyannyira, hogy mielőbb tudja a nyakkendő és a zokni azonos színének „kötelező” illemét – ez a bizonyíték arra, hogy ezek a szülők előnyben részesítik az anyagiasság, a materiális világ csábításait, és ez az, ami fontos nekik.

 

      AZ ELSŐ CSELEKEDET

 

       Jákob ősapánk első cselekedete, az egyiptomi  "lemenetel" előkészítésére – hű képet nyújtott arról, ami valóban a legfontosabb volt neki: biztosítani, hogy gyermekei, unokái és dédunokái az ábrahámi hagyományoknak megfelelő nevelést kapják, és közel legyenek az Örökkévalóhoz. Ezért küldte jó előre Jehudát Gósenbe, hogy ott chédert és jesivát alapítson, amelyek készen lesznek azonnal befogadni a gyerekeket, amint megérkeznek Egyiptomba.

 

     A gyerekek, fiúk és lányok, nevelése az első, ami minden apa és anya szeme előtt kell hogy lebegjen. Ez az alapja Izrael házának, az alapkő, amelyen a zsidóság áll. A gyerekek, akik ebben a szellemben nevelkednek – ők az oszlopai a zsidóságnak, és remélni lehet, hogy ezekből a gyerekekből fognak kikerülni a zsidóság vezetői és nagyjai a következő nemzedékekben.

 

    CHASZID KÖZMONDÁS   

   Ha hisszük, hogy az Örökkévaló vezeti a világot és felügyel minden egyedet (Hásgáchá Prátit) – akkor nincsenek kérdések. Ha nem hiszünk ebben – akkor semmilyen válasz nem használ.

    (Rabbi Jákov, a radzimini rebbe)

 

Így éltünk

Kitagadott esztendők

 Bölcs István írása

Az olvasható a legeslegfontosabb szövegben, a gránit szilárdságú Alaptörvényt bevezető Nemzeti hitvallásban, hogy „Hazánk 1944. március 19-én elveszített állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május 2-ától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk”. 

Így. 

És azokkal mi legyen, akik ebben az exlex, azaz törvényen (Alaptörvényen!) kívüli korszakban születtek, éltek, tanultak, dolgoztak? Azok hogyan számoljanak el a saját életükkel? A negyvenhat kitagadott esztendővel? Akik átestek e tragikus történelmi fordulón, látták a bevonuló német csapatokat, megfordultak bizonyos vidéki téglagyárak környékén, szagolták az égő budai vár füstjét, a temetetlenek bűzét, aztán házat építettek a romokból, államosított gyárakban dolgoztak úgynevezett „nemzeti vállalatoknál”, kivonultak május elsején meg október 23-án, aztán beszélőre jártak, egymásba szerettek, aztán Trabantot vettek, aztán útlevelet kaptak, gyerekeik születtek, és ha nem volt elég gondos az SZTK, akkor meg sem érték az újrakezdés, újraszámolás napját, 1990. május 2-át, mert törvény nélküli keretek között lefolyt életüknek korábban szakadt vége, negyven-ötven-hatvan éves korukban. Azokkal mi legyen, kérem szépen? A kudarcosokkal? És mi legyen a túlélőkkel?

„A kollektív emlékezetet nem lehet állami keretek közé illeszteni” – mondta a 168 Órának Szakály Sándor történész, a létrehozandó Veritas Történetkutató Intézet főigazgató-jelöltje. Igaz. Milyen igaz!

A múltat nem lehet feldarabolni és kicsontozni. Bólinthatunk persze, vállat vonva arra, amit a korlátolt felelősségű autókirály, Henry Ford mondott, hogy ”a történelem többé-kevésbé sületlenség”. De idézhetjük Pilinszky Jánost is, aki szerint „mindaz, ami elmúlt, halhatatlan”. S ha valóban az, ki sem rekeszthető egy nemzet (bármennyire lukacsosnak gondolt) történetéből. És persze a benne élt nemzedék sem. 

Ha ön, Kedves Olvasó, úgy véli, a magyar történelemben túl sok a ficam, az ugrás, a megszakítás és újrakezdés, jó nyomon jár. Így éltünk. Békésebb sorsú országokban nem kellett ennyiszer nekirugaszkodni. Jutott nekünk – csak az én életemben – háború (1939-45 között), megszállás (1944. március 19-ét és 1945. április 4-ét követően), kiközösítés (zsidókat, németeket, kulákokat, arisztokratákat, polgárokat, nemzetelleneseket és a nép ellenségeit), jutott forradalom (1956. október 23.), utcai harcok után kivégzés és konszolidáció (1956. november 4. után), vidám barakk és rendszerváltás (1989/90). Csupa fordulat. Csupa rángás. De mi ezenközben is folyamatosan éltünk. Az ember nem választhat magának korszakot. Sem hazát. Legfeljebb országot. Esetleg. Nem válogathatja meg a kortársait sem. Gondolják végig ismerőseik névsorát!i Mátyás

Az én generációm látott Sztálin-gyertyát, hallott Sztálin-orgonát, evett Hitler-szalonnává züllött marmeládot (amint a beteg skót királynőnek szánt lekvárt nevezték hajdan: „pour Marie malade...”). Volt nekünk nagybányai legfőbb hadurunk, volt nyilaskeresztes nemzetvezetőnk, támadt népünknek „bölcs atyja”, aztán kompromisszumos, kacsintós veteránja, s legutóbb egyenest vezérlő tábornoka – és itt vagyunk jobbra meg balra rángatva. 

Jártunk bocskaiban, lengyelkében, viharkabátban, lódenben, krombiban, orkánkabátban, trencskóban – ki tud megítélni bennünket? Ki tudja, ha nem hordta: miért szorított mellben a vitézkötéses lengyelkabát, miért dörzsölte ki a nyakunkat a bocskai aranyrojtos nyakkendője, hogyan került ránk hasonló viharkabát, mint amelyikben Radnótit eltemették az Abda melletti tömegsírba (csak a mi zsebünk üres volt, verstelen), ki tudja, az egyenlóden zöld szégyenét miért hordtuk mégis (mert mást nem lehetett kapni), a krombikabát nehéz volt és merev, az orkánt nyilvánosan csempészkedő futbalistáinktól lehetett kéz alatt és vám nélkül venni, a trencskóban mégis volt valami klasszikus: a Casablanca című filmben ezt hordta Humphrey Bogart, világszerte. Tessék, urak, folyvást lehet történelmi divattanácsokkal ellátni bennünket, kiseprűzött túlélőket, kínosan korán születetteket! 

Az utókor ismeretei a korabeli valósághoz képest mindig hitványak. Lepároltak. Leszűrtek. Minden utólagos mérlegelés doktriner. Dezinficiált. Mert nincs benne, nem is lehet benne akkori örömünk, félelmünk, érzésvilágunk: a mosoly és a hideg veríték. Nincs benne az az alkonyati látvány, amint a motorizált német tüzérség az esőben Szerbia felé dübörög a Mária körúton, és az ágyúcső két oldalán puskáját szorítva két acélsisakos katona didereg. Nincs benne a négymotoros Liberátorok morajló, tompa zúgása. Az óvóhelyi rettegés. Az ünnepi ebédet megkeserítő halálhír, amit bemondott a korabeli Kossuth, a „Budapest 1.” a kormányzóhelyettes lezuhanásáról. Nincs benne a civil ruhát követelő, átvérzett kötésű katonák látványa, sem a fellélegzés percei, amig a Horthy-proklamációt hallgattuk, és nincs utána a „Beregffy vezérezredes azonnal jöjjön Budapestre” baljós közleménye. Nincs a hadifogságból hazajöttek hallgatása. Az októberi Köztársaság tér dermesztő emléke. A Kossuth téri sortűz. És a többi. Csupa hiányjel! Ezek között éltünk. 

A Kossuth tér jelenleg folyó, 1944. március 19. előtti állapot szerinti visszarendezése látványosan világossá teszi az Alaptörvényben foglalt dátum töréspont jellegét: csak ami előtte volt, az létezett, az rekonstruálható, az átélhető. A többi: bontás alatt. Pedig a Szabadság téren, a hajdani Újépület helyén emelt Trianon-szoborcsoport mellékalakjai közé bátran odaállhattak volna felmenőim mind: apám, anyám családját egyaránt Erdélyből zsuppolták ki 1920-ban, feleségem famíliája a Felvidékről jött. Mindenki menekült valahonnan. De mi már beleszülettünk Csonka-Magyarországba. Az irredenta illúziók világába, ahol a bilincsbe vert, lemeztelenített, kopjafához láncolt Erdélyt maga Csaba királyfi szabadítaná fel (Pásztor János szobra szerint). A Felvidéket a keresztre feszített Hungária teste szimbolizálta, s a hozzásimuló kisfiú a tót nemzetnek az anyaországhoz való ragaszkodását fejezi ki Kisfaludi Strobl kompozíciójában. Szeplő a koncepción, hogy az én életemben Csaba királyfi sosem jött el, s a tót kisfiúból közben euróval fizető szlovák felnőtt lett. Mi pedig nézünk visszafelé. Ameddig látunk.

Volt egyszer – átmenetileg kortársunkként – egy bizonyos Szabó Dezső nevű írónk. Tőle származott az elhíresült idézet: „üres hassal nem lehet himnuszt énekelni." Budapest ostroma idején aztán ő éhen is halt. Magunk – megint menekültek – találkoztunk 1945 januárjában, a Rákóczi téren szánkóra tett, összeeszkábált koporsó-ládájával, amelynek oldalára fekete festékkel volt írva: Szabó Dezső. Apám levette a kalapját. Vagyis hát volt szakadatlanság, folytonosság a sorsokban 1944. március 19. után is. Magam ezt láttam, ezt tanultam.

És mielőtt elsírná magát sorsunkon a nyájas vagy nyájtalan utókor, tegyünk úgy, mint a görög színházban tették, ahol a tragédiák után mindig következett egy szatírjáték. Mert mi sem szomorkodtunk folyton. Akkor sem, ha ma zápult szemű romlottak ezt akarják is bemagyarázni rólunk. A mi életünkről. Amely volt ilyen is meg olyan is, sokszor egyszerre kétféle. De sosem érdektelen. És nem is fölösleges. Hiszen a mi nemzedékünk közreműködése nélkül azok sem lennének, akik ma kioktatnak és kiiktatnak bennünket.
Tehát most a kor vidámabb történeteiből! 

A hatvanas évektől kezdve bár tudomásul vettük, hogy a világegyetem tágul (legfeljebb azt sajnáltuk, hogy nem nekünk), azt is átéltük, hogy a „világfalu” egyre inkább közelebb hoz bennünket egymáshoz. Keleten azt mondták: „nemzetközivé lesz...”, nyugaton meg azt: „globális.” Virulens kultúrák szembesültek egymással. 

Tudós fizikus barátom fél évet kint dolgozott Akademgorodokban, Szibériában. A modern műszerezettség mellett nem lehetett nem észrevenni a nyugati civilizáció némely találmányának hiányát. Például az angol vécéét. Gyuszi barátom – más finnyás ülepű nyugati kollégájával együtt – felkereste az akadémiai intézet gazdasági igazgatóját, kérdezvén: nem lehetne-e ilyet beszerezni? Egy hét múlva örömhír: a pottyantós illemhelyen megjelent egy fülkében az európai megoldás. A deputációban járók nagyon örültek, visszakapták hitüket az emberi szó erejében, s mondták: lám, lám! Lehet ezekkel beszélni! Másnap reggelre aztán a vécékagyló köré szép deszkadobogót ácsoltak, ahova felállva ki-ki elvégezhette aktuális ügyeit. Gyuszi pedig később Kanadába költözött. 

Közeli hozzátartozóm Magyarországon tanuló külföldieket tanított nyelvünkre. Mindenféle nációt. Akadt olajsejkfi, aki Mercedesszel járt be a tanfolyamra, és akadt ugyanabban a csoportban vietnami sebesült, aki alapjáraton is alig élt. Beszédgyakorlás közben a tanár kérdezte: „Mire gondol most, Mehmed?” Mire a felelet: „En most asz en menyasszonyomra gondolok.” „És mire gondol most maga, Ky?” – ment tovább a kérdés a kis vietnamihoz, aki tanácstalanul széttárta a karját, és a legolcsóbb, szinte ingyenes megoldást választotta: „Én is a Mehmed menyasszonyára gondolok.”

Ugyane kultúrkörhöz: év vége előtti társalgás óra. A tanár kérdezi: „Mit fog csinálni a nyáron, Ahmed?” „En megyek haza asz en apamhoz és a felesegeihez.” „Hány felesége van a maga apjának, Ahmed?” „Asz en apamnak van hat felesege.” „Hat? De hát a próféta legfeljebb négyet engedélyez az igazhitűeknek” – replikázik a tanár. „De tanar úr, mi nem vagyunk moszlim, mi vagyunk keresztény!” – hangzik a végső tromf.

Károlyi Amy kérdezi versében:
“De mi lesz majd az emlékeinkkel?
A nagy színes bazár 
hol lesz felállítva,
melyik téren?

(Forrás:168 óra)

 A HETI SZAKASZ (4) – MIKÉC- 2013

      VENDÉGOLDAL

      IRJA:Glitsenstein Smuel, Rabbi

 

JÓZSEF BÖLCSESSÉGE

 

Egy szombati beszédében, 1973-ban a lubavicsi Rebbe a következő magyarázattal szolgált a heti szakasz vonakozásában: Egyiptom álomfejtői nagyon is számításba vették a józsefi interpretációt, azaz , hogy a hét éhínség esztendő követi majd a hét bőséges esztendőt. De elvetették ezt a magyarázatot, éspedig azért, mert az álom egy fontos részletével nem volt összhangban.

 

A fáraó első álmában hét csúnya, ösztövér tehenet lát, ezek jönnek le a folyóhoz a hét szép tehén után, és „megállottak az ott levő tehenek mellett a folyó partján”! Azaz volt egy idő az álomban, amikor a két hetes csapat egyszerre volt jelen, és csak azután falta fel a hét ösztövér a hét kövéret.

 

Éppen ez,  ebben a részletben rejlett az oka annak, hogy Egyiptom bölcsei elvetették azt az interpretációt, amit később József felkínál a fáraónak, és ezért álltak elő mindenféle ostobasággal. inkább.

Mert hát hogyan is lehetne, hogy a szükség és a bőség évei egyszerre legyenek jelen? Vagy hét kövér a tehén, vagy hét sovány, de  mind a kettő egyszerre  nem lehet! Hét évnyi éhínség nem létezhet a hét évnyi bőséggel egyszerre.

 

József zsenialitása itt nyilvánul meg a maga elképesztő módján. Mikor József előállt, hogy közölje a fáraóval, készüljön az éhínségre, nem valami kéretlen tanácsot adott neki az ország kormányzása dolgában, hanem az álomfejtés része volt ez a tanács!    

 

 József ugyanis megértette, hogy a két tehéncsoport egymással párhuzamos létezése a közelgő éhínség megoldása: a bőség idején Egyiptomnak úgy kell „együttélnie” az éhínség éveivel, mintha jelen volnának már. Míg élvezik a bőséget, meg kell feszíteniük a képzelőerejüket, hogy a jövendő éhínség realitásait is érezzék, és minden áldott nap tegyenek félre tartalékot. A hét ösztövér tehén tehát nagyon is jelen van az emberek lelkében, tudatában és viselkedésében, mikor pedig még a kövéreké a terep.

 

És fordítva: ha ezt a megoldást alkalmazza Egyiptom, akkor az éhínség éveiben is jelen lesz a bőség, annak áldása – a hét kövér tehén „él” és ott van, noha a terep a hét ösztövéré. Ez hatott olyan mélyen a fáraóra József álomfejtésében. Először is az képesztette el, milyen zsenálisan számolt el az álomnak egy olyan részletével, ami elkerülte Egyiptom minden bölcsének figyelmét.

 

Amit azonban még ennél is megrázóbbnak talált, az az, hogy József magyarázatából kiderült: a fáraó álmai nemcsak a jövendőt mondják meg, de felkészülni is segítenek rá. Az álom nemcsak beharangozza a vészt,  de  megoldást is kínál.

 

József  bölcsessége teljesen nyilvánvaló, ha a történet spirituális üzenetére figyelünk. Mert mint már többször mondtuk, a Tóra történetei nemcsak fizikai eseményeket írnak le, melyek a történeti időben itt vagy ott megestek, hanem metafizikai és időtlen történéseket is, melyek az ember szívében zajlanak többek közt.

Mindannyian tapasztaljuk a bőség és a szükség ciklusait az életünkben. Van idő, mikor a dolgok nagyon jól mennek: egészségesek vagyunk, sikeresek, elégedettek. Ilyen időkben gyakran feledkezünk el arról, hogy időt és energiát fektessünk az őszinte érzelmi intimitás megteremtésébe mondjuk a házastársunkkal, hogy igaz kapcsolatot építsünk ki a barátainkkal, hogy őszinte kötelékkel kössük magunkat az Örökkévalóhoz. Elégedettek vagyunk, nincsen szükségünk senkire és semmire.

 

De amikor jön az éhínség, a súlyos krízis (óvjon tőle az Örökkévaló), hirtelen nagyon is érezzük a szükségét annak, hogy magunkból kibontakozva a szeretteinkkel és az Örökkévalóval összefonódjunk.

Viszont nem tudjuk, hogyan kell az ilyet tenni, mert mivel nem tápláltuk a kapcsolatainkat, a bőség idején, a szükség jelentkezésekor hiányzanak az eszközeink, melyekre oly kétségbeesett szükségünk volna a túléléshez.

Ez József bölcsességének lényege: sosem szabad elvágnunk a bőség éveit a szükség éveitől. Ha bőséget élünk, ne vakítsa el érzékeinket, és ne tompítson el azzal kapcsolatban, ami az életben a legfontosabb.

A „jó időkben” követett alapelveinknek olyanoknak kell lenniük, hogy fenntartsanak minket a „rosszabb időkben” is!

(Forrás: Nagyfuvaros Press)

AMI BIZTOS – AZ NEM BIZTOS...

"Egy rasszista ország ne oktasson"

 

 

Magyarország antiszemita és ellenséges a romákkal, így egy ilyen ország biztosa ne merje kioktatni Nagy-Britanniát – röviden így foglalható össze a Daily Mail cikke, amelyben Andor László magyar biztosnak vágnak vissza.

Elképesztő pimaszságnak tartja a Daily Mail véleménycikkét jegyző Michael Burleigh, hogy Andor László szerint az EU-ból érkező munkavállalók elutasításával Nagy Britannia azt kockáztatja, hogy rossz, undok ország lehet. A lap publicisztikája szerint a foglalkoztatásért, szociális ügyekért és társadalmi befogadásért felelős EU-biztos olyan országból érkezett, amelynek antidemokratikus kormánya van, és amely igazán rosszul áll a rasszizmus és a bevándorlókkal szembeni hozzáállás kérdésében.

Horthy is előkerült

A lap aztán kitér Orbán Viktor kormányzására, a Jobbik térnyerésére, valamint a magyarországi romák elkeserítő helyzetére. Az antiszemitizmus magyarországi terjedésében még Horthy Miklós és a magyarok szerepét is elemzi a holokausztban, és végigveszi, hogy milyen zsidóellenes és náci incidensek voltak Magyarországon.

Végül megállapítja, annak ellenére, hogy Andor László korábbi szocialista politikusnak nincs kötődése a Jobbikhoz vagy a jobboldali kormányhoz, de mégis olyan országból érkezik, ahol erős a rasszizmus, és amelynek kormánya lovagiasasan bánik az újnáci mozgalmakkal. Ennek megfelelően először a saját háza táján nézzen körül, és csak utána oktasson ki másokat.

Szigorít Nagy-Britannia

Az egész vita akkor indult, amikor David Cameron brit kormányfő szerdán jelentős szigorításokat jelentett be a külföldi EU-munkavállalók szociális ellátásában, és közölte, új alapokra kell helyezni a munkaerő szabad mozgását az Európai Unión belül.

Még aznap Andor László a BBC-nek nyilatkozva "sajnálatos túlreagálásának" nevezte a brit kormányfő által bejelentett szigorítási terveket. "Ha elkezdjük lebontani az egységes piac egyes szabályait, akkor mások más ötletekkel állhatnak elő, és akkor csúszós lejtőn találjuk magunkat" - fogalmazott szerdai BBC-nyilatkozatában az uniós biztos.

Hozzátette: a brit közvéleménnyel "nem ismertették a teljes igazságot" a munkaerő-áramlással kapcsolatban. "A valóság pontosabb bemutatására lenne szükség, nem olyan nyomás alatt és nem olyan hisztériával, ahogy az néha az Egyesült Királyságban történik" - mondta a BBC-nek Andor.

 

(Forrás: Hír24)

 

GYERTYAGYUJTÁS ZSIDÓ NŐKNEK!!!

 

פרשת מקץ Mikéc  תשע"ד שבת חנוכה

MA – 15.38

EZT MEGELŐZŐEN KELL A CHANUKÁ GYERTYÁKAT MEGGYUJTANI

( Az idők – Budapestre értendők)

 

A szombat fogadó, péntekesti gyertyagyujtás, a zsidó nők privilégiuma, előjoga.

 

Ez a három specifikus női micva egyike. A szombat (sábesz) fényei idillikus békességet árasztanak a zsidó házakban. Ez a jó zsidó házasság – egyik – titka.

 

A Halacha előirásai szerint férjes asszonyok gyujtanak gyertyát - (zsidó!) férjük jelenlétében. Haszidoknál szokás, hogy hajadon lányok is gyujtanak gyertyát – egyet – mihelyt el tudják az áldást mondani. Férjes asszony két gyertyát gyujt, vagy többet, aszerint  ahány gyermeke van.

 

A sábbát fényei nem férnek össze a rádió hangjával és/vagy a tévé villogásával. Ez két homlokegyenest ellenkező médium. Péntek este kizárjuk házunkból a külvilágot és szellemi életet élünk a szombat fényei mellett.

 

Tehát ma estefelé – 15.38 órakor a háziasszony meggyujtja a gyertyákat és elmondja az áldást:

 

BÁRUCH ÁTÁ ÁDONÁJ, ELOHÉNU MELECH HÁOLÁM, ÁSER KIDSÁNU BÖMICVOTÁV VÖCIVÁNU LÖHÁDLIK NÉR SEL SÁBÁT

HÉBER ERDETIBEN:

 

ברוך אתה ד', אלוקינו מלך העולם,

אשר קדשנו במצוותיו וציוונו להדליק נר של שבת

Magyarul: Áldott vagy te, örök Istenünk, a világmindenség ura, aki megszentelt bennünket parancsolataival és meghagyta, hogy meggyujtsuk a szombat  fényeit.

שבת שלום

..................................................................

MAGYAR ÖNKÉNTES CSOPORT KALANDJAI IZRAELBEN(10)

Ez Izrael?

Irja:Amichaj

Számomra fontos volt a három hét történetét kiírni magamból, hogy tovább tudjak lépni.

Kettős identitásom minden izében szeretném, hogy a következő magyar csoportoknak jobban sikerüljön az izraeli túrájuk. Hogy azok, akik nem ismerik Izraelt minél teljesebb képet kapjanak erről a csodás országról, az emberek sokszínűségéről.

Én otthonról hazajövök és fordítva, még akkor is, ha mentalitásom már sokkal inkább izraeli, mint magyar.

Mert azt választottam.

A komorság helyett a mosolyt, az illendőség helyett a “dugri” őszinteséget, a látszat megőrzése helyett a valóságra éhes kíváncsiságot, a belenyugvás helyett a jobbítás szándékát.

Miközben ezt a sorozatot írtam tegnap és ma, olvastam a hozzászólásokat, a ledorongolást a magyar-ajkú zsidók részéről, hogy nem szép dolog “leszólni az országot”, meg majd idézni fogja a k.infó ezt a csúfságot Izraelről…

Izrael nem lesz kevesebb attól, ha rámutatunk arra, ami nem elég jó! Izrael egy működőképes ország, ahol helye van a kritikának, mert az emberek többsége nem elégszik meg azzal, ami most van, hanem mindig többet és jobbat akar. Ez így van rendjén. Ők a semmiből építettek országot, tudják, hogy mindig van hová fejlődni.

Az izraeliek tudnak harcolni. Nem csak a fegyverekkel. Harcolnak az életükért, a sikerükért, a gyermekeik boldogulásáért.

Meg nem alkuvó nemzet.

Van mit tanulni tőlük a magyaroknak.

A magyar zsidóknak is.

Az utolsó rész:  Kritika és tanulság.

Utóirat:

Megnyitottam a Sar-El magyar csoportját a további információcserére és mindenki jobbító szándékának kifejezésére

kommentek:

hayal szerint:

2013. november 11. - 20:34

Ma jöttem haza Izraelből a Sar-EL programról. Egyre növekvő ellenszenvvel olvastam a megjelent írásokat. Bár az időpont megegyezett én úgy érzem egy másik programon vettem részt.Találkoztam egy pusztán nyelvtudását kihasználó, magának vezetői posztot igénylő, és időnként sértettségében durcáskodó a körülményeket nem ismerő, maga körül egy klikket kíalakitó egyénnel. Örülök neki, hogy Ő tudja, hogy mit kell tennie az idf vezetésének, a program kinti és hazai szervezőinek, a repülőtársaságoknak, stb.csak azt nem tudja, hogy Ő és a klikk mit rontott el. Én több mint egy tucat emberrel voltam együtt, akik jól érezték magukat, legfeljebb néha mérgelődtek mások bunkó magatartásán. Véleményem szerint az ujságírásnak objektívnek kell lennie és nem sértett emberek emberek önkifejezési módjának feszültségeik levezetésének. EMA nem volt korrekt a cikkek korai megjelentetésében. Legjobb úton járunk a program teljes ellehetetlenítéséhez. Végül ezután nem kívánok szerepelni a Amichay.hu szerzői között

aser szerint:

Legalább Éva jobbat akar.
És ti?
Vagy jobb őt szidni?

hayal szerint:

2013. november 12. - 11:38

Én eddig kilenc alkalommal vettem részt a programban. A fiam Askhelonban él. Én még többször szeretnék részt venni a Sar-Elben. A jó indulat megkérdőjelezését visszautasítom. EMA-t régota ismerem, írtam is az oldalra. Én a csoportársamat bírálom, aki három hét alatt a feszültségek csökkentése helyett, inkább a problémák egyik előidézője volt. dr Gányí László

ema szerint:

2013. november 19. - 13:54

Sokkal kényelmesebb kiválasztani egy bűnbakot, mint felülvizsgálni a saját szerepüket a történtekben. Ez történt a három hét során, most is, de ez történik nap mint nap Magyarországon, ezért képtelen ez az ország előre lépni. Hiába vannak nagyszerű emberek is, az irígykedő, mindenben a gyanakodó, a változásoktól rettegő tömeg lehetetlenné teszi a fejlődést. Társadalmi szinten meg mindig a feudalizmus ban toporognak.

 

ema szerint:

2013. november 12. - 13:10

Na látod, itt van a kutya elásva: a veteránok mélyen megsértődtek azon, hogy egy olyan, mint én, aki először és utoljára ment magyar csoporttal a Sar-El programra, megpróbálja megszervezni a fegyelmezetlen bandát! Nagyon hamar nyilvánvalóvá vált számomra, hogy micsoda féltékenységi hullám van azon az oldalon, csak én nem a hátatok mögött pletykáltam, hanem egyenesen a szemetekbe mondtam, hogy ha nem tetszik, akkor csináljátok Ti!

A “klikk” kifejezés Tőletek eredt, mi csak nevettünk rajta, és természetesen, gúnyosan használom, mert mi valóban összetartottunk, csináltuk a dolgunkat, akár a munkáról volt szó, akár a fegyelemről. Nem mi locsogtunk a zászlófelvonásnál, nem mi pusmogtunk amikor a katonalányok beszéltek!

Az IDF vezetéséről a cikkben egy hang nincs, a Sar-El program vezetőihez viszont eljuttatom azokat a javaslatokat, amelyek a három hét alatt megfogalmazódtak bennünk, akik nap mint nap elemeztük a helyzetet pontosan azzal a szándékkal, hogy a helyzet javuljon.
A magyar szervezővel is leveleztem a cikk megírása során, aki nem bújt az az álságos nézet mögé, hogy “minden rendben volt, mindennel meg vagyunk elégedve” – hiszen Te Magad mesélted, hogy voltak problémák már a múltban is magyarokkal.

Ami a Te szemedben bunkó magatartásnak minősül, az egyszerűen a dolgok egyenes megfogalmazása – tudom, hogy ez nem szokás abban a körben, akik harmadik személyen keresztül fenyegettek meg tegnap este…

Az újságírás sokféle, különböző műfajok vannak. A tudósítástól elvárható, hogy objektivitásra törekedjen. De jól tudjuk, hogy a BBC és a CNN sem objektiv maradéktalanul. Ez a cikksorozat viszont eleve nem tudósítás, hanem egy felvállaltan szubjektív nézőpontból elmondott történet. Azért kellett azonnal leírnom, mert csak így tudtam megóvni az eredeti élményt az idővel rárakódó homálytól.

A program éppen akkor lenne egyre jobb, ha minél nagyobb számban lennének olyan emberek akik egyszer kipróbálják, és nem egy szűk klikk, és itt a klikk szót a maga értelmében használom, magánbulija lenne. Mert a bomlasztást nem az új tagok kezdték, hanem azok a veteránok, akik az első naptól szapulták a madrihákat, hogy nincs kávé, meg süti, hogy nem működik a TV, stb. Éppen Te lehettél volna az a vezető, aki rendet csinál az általad már jól ismert bandában, de ezt nem tetted. Nem azokat figyelmeztetted, akik a zászlófelvonásnál röhigcséltek, hanem engem, aki rájuk szólt, hogy fogják már be a szájukat.
Te népszerűségre törekedtél az ő köreikben, a korábbi barátaidat hagytad cserben, de nem vezetted a csoportot, ahogy egy volt ezredestől egyébként elvárható lett volna.
Nyugodtan, az első naptól kezdve fordíthatott volna Vera, ha ő elvállalja, de nem tette.

Sajnálom, ha többet nem írsz a lapba, én továbbra is értékelem a tudásodat, még ha csoportszervező tevékenységedet kritizálom is.

Barnai Ildikó szerint:

2013. november 14. - 02:31

Kedves Éva!
A kutya inkább ott van elásva, hogy amíg te folyamatosan a szálkát kerested a csoport tagjaiban, addig a saját szereped értékelésénél a gerendát sem vetted észre. Itt az ideje, hogy valaki nyíltan kimondja, hogy a magyarok “rendetlen” viselkedését a legtöbb esetben a Te tolmácsolásod okozta. Képes voltál hosszú perceket várni a madrichák szövegének fordításánál, és nem esett le a tantusz, hogy a csoportnak nincs türelme végigvárni a lassú fordítást és a közted és madrichák között zajló hosszas privatizálást. Ezért került sor arra, hogy kértük, hogy angolul menjen az “activity”, mert azt többen értik, és még ha pár ember számára fordítani is kell, gördülékenyebben megy, mint ahogy csinálod. A madrichák ezt meg is fontolták, de másnap mégis a héber mellett döntöttek, hiszen elég rosszul beszéltek angolul ahhoz, hogy a kényelmesebb megoldást válasszák.
A “fegyelmezetlen banda” kifejezésedhez csak annyit fűznék hozzá, hogy Te és egyik klikk társad volt az, akik lekésték a legelső zászlófelvonást. A madricháknak pedig nem az lett volna a dolguk, hogy füstölögjenek, – és ehhez megfelelő partnert találjanak a személyedben – hanem az, hogy hangosan, értelmesen levezényeljék a zászlófelvonást, illetve elmondják a csapatnak, elsősorban azoknak, akik először jöttek a programra, hogy mi az elvárás velük szemben.
Ha jobban odafigyeltél volna a körülötted történtekre, akkor feltűnt volna, hogy a parancsnoki látogatásig már annyi sértés érte a csoportot az egyik madricha, Dasi és a Te részedről, hogy úgy döntöttünk közösen, hogy nem kérünk semmit, és felfüggesztünk mindenfajta érdemi kommunikációt, mert eluntuk, hogy a legelemibb kéréseink sem teljesülnek, viszont reggeltől-estig minősíthetetlen hangú leszúrásokat kapunk. A leszólt “veteránok” és “nyuggerek” mind azon a véleményen voltak, hogy ha ilyen lett volna az első önkéntes munkájuk, biztos, hogy sohasem jöttek volna még egyszer. A mérgezett légkört nemcsak az egyik madricha impertinens viselkedése, hanem elsősorban a tartózkodásunk végére teljesen elszigetelődött és utált klikked viselkedése okozta. Bizonyára szükség van bizonyos változtatásokra az önkéntes munka terén, de ehhez remélem, nem a Te “tapasztalataid” fognak alapul szolgálni. Ildikó

 

ema szerint:

2013. november 14. - 23:57

Na, ne viccelj, Ildikó! Azért röhögtetek a Miklóson a zászlófelvonásnál, mert én előző nap lassan fordítottam? Mondd, jobb Neked, ha rá tudod kenni valaki másra a saját saradat?

Mert én, amikor ezt a sorozatot írtam, azok után, hogy az utolsó héten a csoportdinamikában is járatos pedagógusokkal kielemeztük a különböző szituációkat, a “Fegyelmezetlen banda” című részben leírtam, amit saját hibámként elismerek. Azt is, hogy amikor elkezdődött a hátam mögötti sustorgás, akkor magam kezdeményeztem, hogy fordítsatok ti.

Amint ezt Lacinak is megjegyeztem, a “klikkesedést” Ti találtátok ki. Ebből csak annyi az igaz, hogy mi páran nagyon jól megértettük egymást, segítettünk egymásnak és persze nem csak egymásnak… A közös szobánkban Te járkáltál úgy, mint egy sértett anyacsászárnő, szó nélkül.

Az első zászlófelvonásról valóban elkéstünk páran, köztük én is. De ez egyszer történt meg, a sorozatos letólás pedig nem ezért az egy reggelért érte a csoportot, hanem azért, mert képtelenek voltatok befogni a szátokat a második héten is!

Ami igazán megkülönböztette a csoporton belüli társaságokat az az, hogy Ti soha, semmiben nem voltatok hajlandók vállalni a hibáitokat, a tévedéseiteket, mindent arra a két, szerencsétlen katonalányra toltatok kezdettől, később kineveztétek a “klikket” bűnbaknak – csak Ti vagytok tökéletesek, hiszen Ti mindent tudtok, sőt, jobban tudtok mint más!

Nem tartottam tökéletesnek a madrihák viselkedését, ezt az értékelésem is tükrözte, de mélyen egyetértettem a parancsnokkal, aki azt kérte, hogy tekintsünk rájuk, mint a gyerekeinkre, ne nehezítsük az amúgy sem egyszerű helyzetüket.

Idióta dolognak tartottam a “játékos” földrajzoktatást, időpocséklásnak az olyan programot, amely során óvodás-szintű információt adtak át Izraelről. Lehet, hogy egy gyerektáborban ez megfelelő módszer, de 50-60 éveseknek még nem is vicces. Ám ezt aligha a katonalányok találták ki, sokkal valószínűbb, hogy nekik olyan módszereket tanítottak, amelyek felett jócskán eljárt az idő.
Ha egy program már 30 éve fut, bármilyen sikeres is, ideje felfrissíteni.

Mirjam szerint:

2013. november 15. - 00:02

Én júniusban voltam a Negevben. A veteránok ott is mindíg mindenért morogtak, nem találták elég tartalmasnak az étkezéseket (kiváncsi lennék, hogy amikor 40 fok van árnyékban – de nincs árnyék – mi lett volna velük pl. egy töltöttkáposzta elfogyasztása után), nem tetszettek a kirándulások, mert csak múzeumokban voltunk, panaszkodtak a madrihákra, és úgy általában semmi sem volt jó. Nálunk is hiányolták a TV-t, a kávét, stb. Csak azt nem értem, hogy ha mindíg minden ilyen “rossz”, akkor miért jönnek vissza újra és újra. Tudomásul kellene már venni, hogy ez nem nyaralás egy sokcsillagos szállodában, hanem önkéntes MUNKA. Ezek az emberek nem Izrael iránti szeretet miatt jönnek ide, hanem az ingyen szállás és ellátás melletti hétvégi pihenő vonzza őket. Megjegyzem én Izraelben élek, tehát nekem nem az ingyen szállásra volt szükségem, amikor elmentem ebbe a csoportba, hétvégeket a családommal töltöttem. Nem azt akarom mondani az általam írtakkal, hogy minden tökéletes és ne lehetne itt-ott javítani valamin, de nekem így ebben a formájában is nagy élményt jelentett. Számomra annak a testvéries légkörnek a megélése, ami ott uralkodik minden apróbb kellemetlenséget felülírt és nagyon boldog voltam, amikor én vonhattam fel reggel a zászlót.

ema szerint:

2013. november 15. - 00:36

Mielőtt félreértés esnék, a mi csoportunkban is volt Mirjam, de ő nem Te vagy…:)

Válasszuk szét a dolgokat: a veteránok a bázison panaszkodtak nonstop, most, utólag ők “jó játéknak” tartják a programot.
Én, mint izraeli-magyar megírtam azt, amit tapasztaltam, rögtön azután, hogy megérkeztem, hogy semmit nem szépítsen meg az idő. Tettem ezt azért, mert szerintem, mindkét oldalon, vagyis az izraeli és a magyar oldalon is van még hová fejlődni, és mert tudom, hogy ha egy “csak magyar” írta volna le, hogy milyen volt a zuhanyozó, akkor azonnal megkapná, hogy nem kell Izraelbe menni, ha viszont egy izraeli írná meg, hogy milyen szervezetlen és fegyelmezetlen volt a magyar csoport, akkor megkapná, hogy a magyarok nem katonák, és dolgozni viszont tudtak…

Namármost, mint izraeli magyar vagy magyar izraeli, engem mindkét fél támadhat… de semmi gond, én kibírom, viszont ha valami ezáltal javul, akkor már megérte megírni a sorozatot.