MINDEN ÁLDOZATNAK EGYPERCNYI FŐHAJTÁS

" Nincs bocsánat arra, ha egy állam

a saját polgárai ellen fordul"

 

Áder János MAGYAR köztársasági elnök beszéde az

      Élet Menete megemlékezésen Auschwitzban

 

 

Tisztelt Emlékezők, tisztelt Lengyel Barátaink és Magyar Honfitársaim!

 

Tegnap Rómában – mindössze kilenc évvel halála után – II. János Pál pápát szentté avatták. Karol Wojtyła – az első lengyel pápa – fontos és örök időkre érvényes tanítást hagyott ránk, amikor több alkalommal is hitet tett amellett, hogy a kereszténységgel nem egyeztethető össze a zsidógyűlölet. Ő volt az a pápa, aki az auschwitzi haláltáborban történteket az ördög diadalának, a történelem legsötétebb fejezetének nevezte. Ő volt az a pápa, aki Auschwitzot olyan helynek nevezte, amely a szellemet, a lelkiismeretet, a szívet hatalmába kerítő sötétség tragikus következményeinek állít emléket az utókor számára. És ő volt az, aki arra is figyelmeztetett minket, hogy meg kell szabadítanunk az embereket a rasszizmus, a kirekesztés, a szolgaságba döntés, az idegengyűlölet rémképétől.

 

Nincs olyan erkölcsös ember a világon, aki ne értene egyet ezzel. Aki a bűnt mentegetni, relativizálni, megkérdőjelezni akarja, erkölcstelenséget követ el. Így maga is bűnössé válik.

 

Mert minden engedmény, minden megengedő, önfelmentő vagy önigazoló gesztus oda vezethet, ahol most állunk. Újra megtörténhet, aminek sosem lett volna szabad megtörténnie.

 

Tisztelt Emlékezők!

 

Akiket ide hurcoltak, nem tudták, hova érkeznek. Nem volt módjuk a védekezésre, és esélyük sem volt a menekülésre.

 

A marhavagonok fojtogató zsúfoltságából kilépők már megalázva, megfélemlítve, és csaknem mindenüktől megfosztva érkeztek ide. A tábor kapuján belépve pedig azzal szembesültek, hogy cinikus hóhéraik emberi méltóságuk maradékától is módszeresen megfosztják őket.

 

A gyermekeket az első pillanatban elszakították szüleiktől, a feleségeket férjüktől, a fiatalokat az idősektől, az életerőseket a gyengéktől, az egészségeseket az elesettektől, hogy aztán barakkpriccsek reménytelenségében minden este ki-ki olyan kínzó kérdéseken tépelődjön, vajon túléli-e a másnapot? Vajon viszontlátja-e valaha is szeretteit? Vajon eljöhet-e az óra, ami e földi pokolból szabadulást hoz számára?

 

Jól tudjuk, hogy itt, Auschwitzban csaknem másfél millió ember hiába várt erre a pillanatra. Ők soha többé nem élhették meg sem a szabadságot, sem szeretteik ölelését. Számukra nemcsak az emberhez méltó élet, de az emberhez méltó halál sem adatott meg.

 

Hóhéraik terve az volt, hogy úgy semmisítsék meg őket, mintha nem is emberek, nem is érző lelkek lettek volna, mintha meg sem születtek volna.

 

Ez volt a végső megoldás valódi célja, melynek a náci Németország által megszállt országok sok millió zsidó polgára vált áldozatává.

 

Auschwitzban minden harmadik áldozat magyar zsidó volt. Itt lelte halálát közel félmillió honfitársam. Ők azok, akiket Magyarország német megszállása után a magyar állami szervek közreműködésével alig néhány hét leforgása alatt szisztematikus kíméletlenséggel gettókba zártak, majd ide, Auschwitzba deportáltak.

 

Ez a hely Magyarország legnagyobb temetője.

 

Kivel az éhhalál, kivel a végkimerültség, kivel a kínzás, kivel fegyver végzett. Akikkel pedig egyik sem, azokra tömeges megsemmisítés várt. Az auschwitzi krematóriumok, gázkamrák, barakkok csendje azóta minden nap az ő emléküket és hiányukat idézi. Azokét a magyar zsidókét is, akikre nincs, aki emlékezzen, mert egész családjuk itt veszett oda, az unokáktól a nagyszülőkig.

 

Nekünk rájuk is emlékeznünk kell. Emlékeznünk és emlékeztetnünk. Mert fokozhatatlan tragédiájukat nem tetézhetjük a feledés bűnével. Az ő vértanúságuk örök időkre szóló tanulságot jelent Európának és az emberiségnek.

 

Tisztelt Emlékezők!

 

1944 tragédiájának a megértéséhez önmagunkkal kell szembenéznünk. Még akkor is, ha tudjuk, hogy a végső megoldás kikényszerítése a német megszállók ördögi terve volt. Máig ható fájdalom, hogy a magyar állam nem szegült szembe ezzel az akarattal, sőt annak kiszolgálójává vált. Az 1944. március 19-én megszállt Magyarország nem védte meg polgárait. Hatóságai azok szolgálatába szegődtek, akik honfitársaink elpusztítására szövetkeztek. Nem jelent sem mentséget, sem magyarázatot, hogy ez Európa sok más országában is így történt.

 

Mert halottainknak semmilyen magyarázat nem adhatja vissza az élet lehetőségét. Senki sem adhatja vissza őket nemzetünknek. Ez közös veszteség, közös fájdalom, közös gyász nekünk, ma élő magyaroknak. És közös gyász, közös veszteség, közös fájdalom az utánunk jövőknek.

 

Közös a sorsunk.

 

Közös a sorstalanságunk.

 

Mert akik zsidó honfitársainkat megalázták és halálba küldték, azok a magyar nemzetet is megalázták, egész nemzetünknek okoztak pótolhatatlan veszteséget. Mindegy, hogy náci németként vagy a hitleri ideológiát kiszolgáló magyarként tették, amit tettek.

 

Nincs bocsánat arra, ha egy állam a saját polgárai ellen fordul.

 

Tisztelt Emlékezők!

 

Amikor itt állunk, másfél millió emberi lélek szól hozzánk, és azt kérdezi: miért? Miért ez a sors méretett rájuk? Hogy történhetett meg ez az iszonyat a 20. századi Európában? Miképp aljasodhatott odáig az ember, hogy halálgyárakat építsen embertársai előre eltervezett elpusztítására? Magyarázat nincs. Válasz sincs. Mert nincs az a szó, ami Auschwitz tragédiájához fogható lenne.

 

Ha egy pillanatra lehunyjuk szemünket és odaképzeljük magunkat az áldozatok helyébe, lelkük talán némi vigaszra lel. Vigaszra abban, hogy nem az elpusztítottak tömegeként gondolunk rájuk, hanem egyéni sorsokat, arcvonásokat, megértésre és boldogságra született embereket látunk bennük. A gyermekekben saját gyermekeinket. Az édesanyákban saját édesanyánkat. A nagyszülőkben saját nagyszüleinket. Embereket, akikhez személyes közünk van mindannyiunknak. Közös halottainkat, akiknek kijár a tiszteletadás csendje.

 

Tisztelt Emlékezők!

 

Adózzunk közösen egy perc néma csenddel közös emléküknek.

 

De mielőtt néma tiszteletadásunkra sor kerülne, kérem, gondolják el, mi történne, ha minden auschwitzi áldozatra mindössze egyetlen percnyi néma főhajtással emlékeznénk?

 

Felfoghatatlan még kimondani is! Ennek a minden lelket megszólító csendnek csaknem három teljes esztendőn át kellene tartania ahhoz, hogy Auschwitz minden áldozatának néma tiszteletet adjunk.

 

És most elérkezett a pillanat, hogy közösen, személyes hitünk vagy meggyőződésünk szerint egyperces néma imádsággal emlékezzünk meg azokról, akiknek csendje körülvesz minket...

 

(...)

 

Köszönöm, hogy Magyarország államfőjeként együtt emlékezhettem Önökkel.

 

(Forrás: magyar nagykövetség, Tel-Aviv)