AZ "ASSZONYOK" FELESELNEK A MINISZTERELNÖKNEK

"Álszerénysége mérhetetlen gőgöt és tudatlanságot rejt"

Orbán ugyanazt üzeni híveinek, mint ellenfeleinek: kuss legyen. Emlékműről, és minden másról is.

Ahogy mondani szokás, "elfogtunk egy levelet": olyasmit fújt be a kósza szellő szerkesztőségünk postaládájába, amelyre rég vár a közvélemény, de amelynek hitelességéről nem állt módunkban meggyőződni. Se non è vero, è ben trovato – mondja erre a művelt olasz: ha a visszaszólás tán nem is igaz, de találó.

Orbán Viktor miniszterelnök úr részére

- saját kezéhez -

Tisztelt Miniszterelnök úr!

Köszönöm megtisztelően hosszú válaszát néhány hete személyesen Önhöz eljuttatott feljegyzésemre, amelyben hitem szerint szakmai (ikonográfiai, művészettörténeti) alapon próbáltam a tervezett német megszállási emlékmű koncepciójának újragondolása mellett érvelni. Tartalmilag nem kívánok semmit hozzáfűzni ahhoz, amit Ön ír: tudomásul  veszem, hogy Ön semmit nem hajlandó elfogadni azon szigorúan tárgyszerű ellenvetésekből, amelyeket megfontolásra ajánlottam.

Csak emiatt bizonyosan nem éreztem volna hajlandóságot arra, hogy válaszoljak Önnek. Ami erre késztet, az részben az a megdöbbentő kitétel rögtön levele elején, hogy tanácsaimat "a magyar politikára oly jellemző homályos dramaturgia" folyományának tekinti. Holott én úgy gondoltam: a Magyar Művészeti Akadémia életmű-díjjal is megbecsült tagjaként, az Ön polikájának és személyének tisztelőjeként és a kötcsei találkozók részvevőjeként, a legtisztább jobbító szándéktól vezettetve bizalmasan jelezhetek Önnek néhány, az emlékmű tervével kapcsolatos szakmai aggályt – remélve, hogy esetemben talán nem fogja azt a pusztán politikailag motivált támadások közé sorolni. Ebben számos, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének elkötelezett és a kérdésben illetékesnek számító kolléga támogatását is magam mögött tudhattam – és tudom ma is.

Miniszterelnök úr! Ön nagyvonalúan megköszöni nekem a lehetőséget, hogy módot adtam a válaszadásra. Kérem, örömmel. De ha már nem fogad meg semmit javaslataimból, miért nem hagyta az egészet – mint annyi más szakértői akadékoskodást – egyszerűen szó nélkül? Vagy miért nem jelezte egyet-nem-értését egy udvarias magánlevélben felém? Mindkettőt szó nélkül tudomásul vettem volna.

Ön azonban olyan módon válaszolt, amit nem hagyhatok szó nélkül. Ön úgy tett, mintha közvetlenül nekem írna, és kizárólag az én személyes belátásomra bízná, hogy mások tudomására hozom-e válaszát. De miért tenném én nyilvánossá szakértői felsülésemet? Önnek kell a legjobban tudnia, hogy levelét nem én tettem közzé – erre a nyilvánosságra nem nekem, hanem Önnek van szüksége. Ön üzent így politikai ellenfeleinek, akikkel nyilván jobbnak látta elkerülni a nyílt beszédet – s tette mindezt az én kontómra.

Mert Ön ezzel lehetetlen helyzetbe hozott engem, aki – Ön helyesen látja – 94 éve kerülöm az "olcsó politikai lökdösődés kocsmapultjait". Mit tegyek, amikor – nagy feltűnést keltő, négyoldalas (!) levelének megjelenése után – több helyről, a sajtóból is nyilvános felszólítást kapok, hogy hozzam nyilvánosságra az eredeti "Feljegyzés"-t? Tegyem közzé, hogy merő ostobaság, műveletlenség és giccs, amit Ön "történelmi tartalmát tekintve pontosnak és makulátlannak", továbbá "igazi alkotói bravúrnak" nevez? Nyilvánosan hazudtoljam meg Önt, a keresztény Magyarország megmentőjét, nemzetünk sikeres jövőjének zálogát? Mutassam ki, hogy álszerénysége ("ikonográfiai megjegyzésekere nem futja bátorságomból, s ezen még a kétszeri kétharmad sem segít") mérhetetlen gőgöt és tudatlanságot rejt? Vagy inkább hallgassak megszégyenülten a szakértelmemmel, no meg a keresztényi lelkiismerettemel egyetemben, amely pedig 1944-ben, hívő és tevőleges katolikusként megannyi szegény zsidó honfitársam mellé állított? (Figyelmébe ajánlom idén, a Holokauszt 70. évfordulójára megjelent és a Kormány által nagyvonalúan támogatott Soah. Emlékeim a  vészkorszakból c.  feljegyzéseimet:  ha beleolvasott volna, talán tartózkodott volna ettől az ízléstelenségtől.)

Mi tehát az Ön ál-magánlevele, ha nem "a magyar politikára oly jellemző homályos dramaturgia" klasszikus esete?

Én és barátaim azt hittük, lehetünk annyira őszinték Önhöz, hogy nem fog visszaélni a bizalommal – és nem aláz meg nyilvánosan engem és három társamat, akit szintén nevesít a postscriptumban. Neveinket anélkül tette közzé, hogy arra felhatalmaztuk volna. (Talán az sem véletlen, hogy csupa "asszonynak" ír: mintha efféle ingatagságot férfi híveiről sosem is föltételezne.) Olyan ez, mint egy nyilvános megszégyenítés, nyers erődemonstráció. Miniszterelnök úr,  pontosan értjük, hogy levelével Ön nemcsak politikai ellenfeleinek, de nekünk, legodaadóbb híveinek is üzent.

Mégpedig ugyanazt: hogy hunyászkodjunk meg és kussoljunk.

És persze Önnek megint igaza van. E szigorúan magánjellegű levelet is csak azért írtuk, hogy biztosítsuk Önt: értettük, kussolunk.

Nem szűnő tisztelettel és nagyrabecsüléssel,

Odaadó hívei,

Dávid Katalin, továbbá Hegedűs Zsuzsa, Keserü Katalin és Erdély Zsuzsanna "asszonyok"

helyett lejegyezte: G. K.

   (HVG)

 

AZ ORBÁN LEVÉL AMIRE AZ "ASSZONYOK" VÁLASZOLNAK

„Olcsó politikai lökdösődés":

Négyoldalas levelet írt Dávid Katalin Széchenyi-díjas művészettörténésznek a miniszterelnök a német megszállás áldozatainak emlékművével kapcsolatban. Orbán Viktor hosszan érvel a műalkotás mellett, az arról szóló vita pedig szerinte „nem haladja meg az olcsó politikai lökdösődés kocsmapultját" – olvasható az Origón, amely a teljes levelet közzétette.

Dávid Katalin Széchenyi-díjas művészettörténész a kormány által támogatott Magyar Művészeti Akadémia tagja. A neki címzett levélben a miniszterelnök azt írja: a Szabadság térre tervezett emlékmű ügye „bonyolult történeti, erkölcsi, politikai szövevény", de a róla szóló vita nem haladja meg az olcsó politikai lökdösődés kocsmapultját – idézi az Origo.

Orbán kifejti, hogy miért lenne az emlékművön a német birodalmi sas és a Magyarországot szimbolizáló angyal. Utóbbiról azt írja: az ezzel kapcsolatos kritikákat egy olyan kor tünetének tartja, „amelyben a politikai, harci értelmezések vonzóbbak, mint szellemi-lelki természetűek".

„Ez a műalkotás erkölcsi szempontból, gesztusrendszerének történelmi tartalmát tekintve pontos és makulátlan" – véli a miniszterelnök. Orbán elismeri, hogy a szobor nem olyan didaktikus, mint ahogy azt kritikusai elvárnák, de megfogalmazása szerint "a didaktikus történelmi alkotások, melyek általánosak voltak fiatalkoromban, rám inkább lehangoló benyomást tettek".

Magyarország megszállásáért Orbán szerint Németországot terheli a felelősség, ahogy azért is, ami 1944. március 19-e után történt, de felvethető Magyarország felelőssége is – utóbbi annyiban, hogy nem kezdeményeztek ellenállást, nem szegültek szembe a megszállóknak.

"Bocsánatot kértünk, habár tudjuk, hogy a népirtókkal való kollaborálás bűne megbocsáthatatlan" – írja a levélben Orbán, aki szerint "jóvátételt adtunk, holott tudjuk, ami történt jóvátehetetlen. Ugyanakkor olyan felelősséget nem vállalhatunk, amely nem illet bennünket [...] német megszállás nélkül nincs deportálás, nincsenek vagonok, és nincsenek százezerszám elveszett életek sem".