A BÁÁL SEM  TOV - A CHASZIDIZMUS MEGALAPITÓJA(25)

NAFTALI KRAUS ÚJ KÖNYVE (ŐSI 23) – FOLYTATÁSOKBAN

 

Elég az ablakon kopogni...

Még a Báál Sém Tov fiatalabb korában történhetett, hogy az egyik péntek délelőtt nem akadt egyetlen fillérje sem, amiből a felesége szombatot csinálhatott volna.

Mit tett a Báál Sém Tov?

Odament egy házhoz, bekopogott az ablakon, és az odajövő ismeretlen embernek azt mondta:

– Tudd meg, uram, hogy nincs miből szombatot csinálnom!

Az illető az ablakban csodálkozva tekintett a Báál Sém Tovra, akit nem ismert. Meg akarta kérdezni, ki ő, de a Báál Sém Tov, mint aki megtette a magáét – elment.

Az illető kíváncsi volt, utána szaladt és megkérdezte:

– Mit jelentsen mindez? Hiszen bekopogtál az ablakon, hogy kérjél valamit, de ahelyett, hogy elmondanád, miről van szó, – egyszerűen továbbálltál?

A Báál Sém Tov válasza így hangzott:

– Tudd meg, jó uram, miután kérdezed, megmondom neked. Tulajdonképpen minden embernek el van rendelve a megélhetése, a párnószéja, születése napjától élete végéig. Mivel azonban a vétkek miatt a rendszer meghibásodik és zavarok állnak be – az embernek kell valamit tennie megélhetéséért, vagyis meg kell dolgozni érte. Ahogy ezt a Tóra mondja: „arcod verejtékével fogsz kenyeret enni" (1Mózes 3:19.).

– Nos, a „büntetés", vagyis az igyekezet, arányban van a vétek nagyságával. Van, akinek az Örökkévaló „házhoz szállítja" megélhetését és van, akinek messzire kell mennie és nehezen meg kell dolgoznia azért, hogy legyen mit ennie. Nekem ma értésemre adták az égből, hogy nem kell „nehezen dolgoznom", hanem elég, ha egy kis, jelképes erőfeszítést teszek. Én megtettem a magamét, bekopogtam az ablakon és közöltem, hogy mi a helyzet. Hiszem, hogy az Örökkévaló is megteszi a „magáét", és lesz nekem mit ennem szombaton. Ebből a szempontból tejesen közömbös, hogy általad következik ez be vagy valaki más által...

Egy zsidó árva imája

Egyszer… A Báál Sém Tov elment a templomába Jom Kipur előestéjén, nagyon rossz hangulatban, leverten, ami nála nagyon ritkán fordult elő.

A Kol nidré után a fejét az előimádkozó pulpitusára tette, és így maradt egy teljes órán keresztül, majd – mintha egy csapásra minden megváltozott volna – jó kedvvel mondta a Borchut, és imádkozta a további imákat.

Tanítványai, szokásuk szerint, csak a böjt végeztével merték megkérdezni tőle, mi történt.

És a Báál Sém Tov elmesélte:

Egy kis faluban élt egy zsidó kocsmáros, aki a fogadót a helyi földesúrtól bérelte. A pórec nagyon kedvelte zsidó kocsmárosát, és amikor a házaspár elhunyt, az utánuk árván maradt egy szem fiatal fiúgyereket a földesúr magához vette, és saját fiaként nevelte.

A gyerek nem tudta, hogy ő zsidó, de nevelőapja idővel elmesélte neki, mondván, hogy amikor árván maradt, megkönyörült rajta, és most saját fiaként neveli, és minden vagyona az övé lesz. Mutatott is neki különböző dolgokat, amik a szüleitől maradtak, köztük chumások és egy Korbán Minche imakönyv, amiből édesanyja szokott imádkozni.

Egyszer ősszel, Ros Hásáná előtt a gyerek látja, hogy a falusi zsidók készülődnek, szekerekre ülnek, hogy valahova utazzanak. Kérdezte tőlük:

– Hová mentek?

Abban az időben az volt a szokás, hogy a falusi szórványzsidók a nagy ünnepekre bementek a közeli városokba, hogy ott a templomban a közösséggel (minján) imádkozzanak. Hozzátették, hogy ez a zsidó újév, ekkor dől el, ki fog élni és ki fog meghalni, és az Örökkévaló Isten nem veszi semmibe a sokak imáját.

ß ß ß

Innentől kezdve a gyereknek nem volt többé nyugta. Nappal arra gondolt, hogy ő is zsidó – bár persze nem tudta, mi az –, éjjel meg az elhunyt szüleit látta álmában, akik kérték, térjen vissza és legyen zsidó.

Amikor legközelebb Jom Kipur előtt, ismét látta, hogy a zsidók készülődnek elhatározta, hogy velük tart. A zsidók elmondták az érdeklődő és nyílt eszű gyereknek, hogy ez az úgynevezett engesztelő nap, amikor Isten megbocsátja azok vétkeit, akik teljes szívvel megtérnek hozzá.

Fogta a gyerek elhunyt édesanyja imakönyvét, és felkéredzkedett az egyik szekérre.

A templomban látta, hogy mindenki talpig fehérben, imakönyvvel (máchzor) a kézben, imádkoznak és sokan sírnak. A gyerek kiabált, hogy ő nem tud imádkozni, és az égben nagy zűrzavar támadt, az volt a kérdés, elfogadják-e megtérését vagy sem.

Ezért volt a Báál Sém Tov olyan nagyon szomorú, mert együtt érzett a szegény árva zsidó gyerekkel, és ostromolta az egeket, hogy fogadják el megtérését, nehogy végleg elvesszen a zsidóság számára, Isten őrizz.

Ekkor a gyerek megszólalt, és ezt mondta:

– Drága jó Istenem, aki a világ ura vagy! Nem tudok imádkozni, és nem tudom, mit mondjak neked. Itt van ez az imakönyv, ami édesanyámé volt, neked adom! – ezzel kinyitotta a Korbán Minche imakönyvet, és az előimádkozó elé tette, majd a fejét lehajtotta az imakönyvre, és keserves sírásra fakadt.

Az imája elfogadtatott, miután nagyon jó benyomást tett az égben.

Ekkor a Báál Sém Tov nagyon megörült, és a további imákat már örömteli hangon mondta...

Aki kiváló volt az örömben...

Reb Dávid Léjke'sz (Lea fia) a Báál Sém Tov belső köréhez tartozott, és legnagyobb tanítványai közé számított. Rabbi volt Báar városában, és az ottani rabbinikus bíróság feje. Akik ismerték – és főleg a Báál Sém Tov „Szent Társasága" –, a kiváló elnevezést adták neki, mivel kiváló volt mind a Tóra ismeretében, mind jó tulajdonságaiban. Ugyanis ő állandóan örömben és vigasságban leledzett, és az Örökkévalóban való hite és bizodalma rendíthetetlen volt.

Rengeteget tanult, a nap nagy részét a Tórában való búvárkodással töltötte, de ez nem ásta alá egészségét, és kinézésre is egy jó kedélyű, jó húsban lévő, nagyétkű ember benyomását keltette.

Szokása volt megtisztelni társait egy kis itókával, amit ő maga szokott beszerezni a gazdag özvegy borkereskedéséből. Ez az asszony egy cádiká volt, aki a talmudistáknak és a Báál Sém Tov híveinek hitelbe is adott bort, és egyötöd mennyiséget ingyen hozzáadott. Reb Dávid nagy tudós volt és a társaság legidősebb tagja, de nem restellt maga menni az üzletbe, hogy innivalót hozzon a társaságnak. Ennek fejében kapta a Báál Sém Tovtól azt a megtisztelő feladatot, hogy ő vezesse a táncot az örömünnepségeken, mivel a táncban is kiváló volt, és lelkesedése, amikor táncolt nem ismert határt.

Jó kedélyű, vicces, humort kedvelő ember volt reb Dávid. Ha hatalmában lett volna, elrendeli, hogy senkinek nem szabad szomorkodni és sírni, és megszüntetett volna minden böjtöt, Tisá Beáv és Jom Kipur kivételével. Azt is regélték róla, hogy még a Tisá beávi sirámokat is víg dallammal recitálja, és az engesztelő napon, amikor mindenki reszket a várható ítélettől és minden zsidót remegés tölt el – reb Dávid csak mosolyog, és a vidám arckifejezés csak nem tűnik el az arcáról.

ß ß ß

Reb Dávid szívélyesen, mosollyal az arcán fogadott minden embert, de ő maga nem mondható, hogy szerencsés ember volt. Az évek folyamán mind a hét gyereke – négy fiú és három lány – elhalt, hirtelen halállal, ki fiatalon és ki meglett ember korában. Hetvenhárom éves korában meghalt felesége is, és egyedül maradt a világban.

Azonban, alaptermészetének megfelelően, reb Dávid nem sírt és nem gyászolt és nem hagyta, hogy a szomorúság eluralkodjon rajta, akár csak egy percre is. Mióta kinőtt a gyerekkorból, csak egyszer sírt – ez évekkel ezelőtt volt, amikor a Báál Sém Tov eltávozott ebből az árnyékvilágból, és a Szent Társaság elárvult nagy tanítómesterétől. Akkor sem a halál miatt sírt, hiszen a Báál Sém Tov a halálával „felsőbb osztályba" lépett. Hanem azért, mert a Társaság elárvult, és a nyáj pásztor nélkül maradt. Akkor is csak egy keveset sírt és mindjárt erőt vett magán, majd a „sivá" végeztével rendezett egy kis ünnepséget (hilulá) haszid szokás szerint, és „lechájimot" mondtak az elhunyt lelki üdvéért.

Akkor sem siránkozott sokat, amikor élete párja meghalt a szeme láttára. Amikor hazajöttek a temetésről és minchát imádkoztak – reb Dávid nem változtatott szokásos imastílusán és ugyanazzal a vidám dallammal imádkozott, mint rendesen, és a kádist is ugyanúgy intonálta, vidáman, nem siránkozva. Így viselkedett a hét gyásznap mindegyikén. Ez lehetett furcsa azok szemében, akik nem ismerték – de régi barátai és ismerősei nem csodálkoztak.

A gyász ideje alatt mintha valami különlegesen fénylő, szinte természetellenes elégedettség látszott arcán, mintha ő akarná vigasztalni azokat, akik jöttek osztozni gyászában és vigasztalni őt. És valóban: mosolygós arca és jó hangulata jelként szolgáltak sokaknak, hogy ne sírjanak és távolítsák el a fájdalom és szomorúság tüskéit a szívükből.

Barátai azt mondták reb Dávidról, hogy társaságában nem talál a szomorúság „rossz ösztöne" helyet magának. Gyakran idézte a Báál Sém Tovot, akinek szavajárása volt, hogy nem elég azt mondani valamire, hogy „ez is jóra vezet", hanem azt kell mondani, hogy „ez maga a jó". Az is a Báál Sém Tov mondása volt, hogy ne mondja a zsidó ember, hogy a rosszra is áldást kell mondani, akárcsak a jóra – mivel egyáltalán nincs rossz a világon. Ehhez reb Dávid hozzátette, hogy nincs fájdalom, nincs szomorúság...

ß ß ß

Városa lakosai, már ami a zsidókat illeti, ismerték jól reb Dávid viselkedési normáit és szokásait, többnyire el is tanulták tőle, és hasonlóképpen igyekeztek viselkedni. Amikor jöttek hozzá vigasztalni őt gyászában, imádkozni vele és misnájotot tanulni az elhunyt asszony lelki üdvéért – akkor sem jajgattak vagy siránkoztak, nem nyögtek és nem mondták a szokványos vigasztaló szavakat –, csak imádkoztak vagy tóratémákról beszélgettek, tudván, hogy ez reb Dávid stílusa.

A gyászoló, a maga részéről, idézett mondásokat a Báál Sém Tovtól, elmondott vele megesett történeteket utazásairól, melyekben a rászorultakon segített, foglyokat váltott ki, terjesztette tanát és lelkeket „javított meg" mint egy hivatott mesterember.

Ezt nem tudta az a két szentéletű haszid zsidó, akik messze távolból jöttek őt megvigasztalni „gyászában". Fogalmuk nem volt, hogy ez a gyász, hogy néz ki, milyen képet ölt reb Dávid Léjke'sz otthonában. Ők hallottak róla sok jót, de soha az életben nem találkoztak vele. Tudták, hogy egy nagy cádik, egyike az utolsó „mohikánoknak" a Báál Sém Tov szent társaságából, akik még életben vannak. Amikor hallották, hogy milyen szerencsétlenség érte, eljöttek hozzá messziről, hogy megvigasztalják. Egyúttal persze szerettek volna hallani tőle okos mondásokat és tóraidézeteket, amiket rebbéjétől, a szent a Báál Sém Tovtól hallott.

A nagy távolság miatt a sivá utolsó napján érkeztek meg, holt fáradtan és elgyötörten, ami arcukon is látható volt. Ahogy leültek, elkezdték mondani a szokványos vigasztaló szavakat, amelyben az is benne volt, hogy az Örökkévaló igazságos, és amit tesz, jól teszi, vagyis „igazolták", hogy a haláleset helyénvaló volt és nem történt semmi igazságtalanság (ezt hívják a háláchá nyelvén ciduk hádinnek, vagyis az ítélet igazolásának).

Egy rövid ideig reb Dávid is velük tartott, már csak illendőségből is, kifejezte fájdalmát s jajgatott is egy keveset, de amikor úgy tűnt neki, hogy vendégei ezt túlzásba viszik, és vidám természete nem bírta elviselni a sok szomorúságot, témát váltott, és elmondta a vendégeknek, hogy nem így látta ezt a szent a Báál Sém Tovnál. Majd idézte a mestert, aki azt szokta mondani, hogy egy zsidó teste egy szent „edény", nagyon szent, és nagyon kell vigyázni rá; a lelke az isteni trónusból van kihasítva és az isteni dicsfény lebeg rajta állandóan, ezen a világon és a túlvilágon.

Igen, a zsidó ember olyan, mint egy királyfi, mindig vidám és mindig örülnie kell. Nem leledzik fájdalomban, mivelhogy nincs fájdalom, nincs rossz, nincs córesz és búbánat. Nincs ily módon halál sem, mivel a cádikok halálukban is élőknek számítanak. A szent a Báál Sém Tov ugyan „felkéretett a felső jesivába", de nem halt meg, mert szelleme él...

ß ß ß

Ahogy ezt kimondta, reb Dávid szinte magától belekezdett egy vidám dallam intonálásába és örömteli hangon énekelt, ahogy ezt a Báál Sém Tov korában megszokta, amikor együtt ült a szent társasággal és mindannyian együtt táncoltak és énekeltek.

Ahogy dalolt, hirtelen elöntötte szemét a könny és nagyon keservesen sírt, ami éppen az ellenkezője volt eddigi viselkedésének. Miért sírt ennyire?

Talán azért, mert minden tekintetben kiváló, vagyis talán túlzó volt, és ahogy az öröme határtalan volt, ugyanígy sírása is. Vagy talán azért, mert minden fájdalma, ami szerettei elhunyta felett érte – most egyszerre tört ki belőle, miután a vigasztaló szavak feltépték az alig behegedt sebeket.

Miután így kitört belőle a sírás, nem tudott uralkodni a szomorkodás „rossz ösztönén", és reb Dávid a szégyentől és fájdalomtól lehorgasztott fejjel ült vendégei előtt.

Másnap, attól tartván, hogy a szomorúság végképp eluralkodik rajta – már a gyászhét véget ért –, elment személyesen az özvegyasszony kocsmájába, és vásárolt egy kis itókát. Ez segített neki elkergetni a szomorúságot és a tóratanulás, az örömteli ima, a dal és ének, nemkülönben a Lechájim segítségével igyekezett legyűrni a szomorúságot.

Ez olyannyira sikerült neki, hogy egyszer, amikor a kocsmában volt vásárolni, azt mondta az özvegyasszonynak, akinek neve Séjnci volt, hogy el akarja venni feleségül. Így egyszerűen, minden kertelés vagy közvetítés nélkül.

Séjnci elpirult, de okosan válaszolt:

– Ön, reb Dávid, egy nagy cádik és egy nagy tóratudós. De ki vagyok én, és mi vagyok én? Egyszerű özvegyasszony, aki bort mér ki azoknak, akik inni akarnak. Én egy vigasztalan özvegy vagyok, nincs „kádisom" (vagyis nincs fiam, aki kádist mondjon utánam), és még ha szülhetnék is – de ön, uram, már öreg…

– Hidd el nekem, Séjnci, hogy még lesznek nekünk fiaink, akiket a Tórára és a chupára meg jó cselekedetekre fogunk nevelni! – mondja erre reb Dávid.

Mosolygott Séjnci, de nem válaszolt. De látszott rajta, hogy nem ért egyet reb Dávid optimizmusával.

Valamivel később az asszony álmodott éjjel és álmában látta, hogy a Báál Sém Tov és a Szent Társaság körülveszi őt, és táncol körülötte. Még egy pillantás és látta magát, amint az esküvői baldachin (chupa) alatt áll. Nézett jobbra és nézett balra (mindez álmában), de nem látta a vőlegényt. Aztán látni vélte, hogy a Báál Sém Tov rámutat valakire, akinek az alakja világít. Jobban megszemlélte és látta, hogy az alak reb Dávidra hasonlít. Majd hallani vélte amint a Báál Sém Tov súgja neki:

– Ígérem neked, Séjnci, hogy fiaid lesznek…

Másnap, amikor reb Dávid bejött a kocsmába, azt mondta Séjnci, miközben szemérmesen mosolygott, de lesütötte a szemeit:

– Na, ha az Örökkévalótól indult ki ez a dolog…

Reb Dávid kevésből is értett. Elmondta Séjncinek, hogy neki is megjelent álmában a Báál Sém Tov és a Szent Társaság, amint táncolnak körülötte, és Séjnci áll a chupa alatt és ő is hallotta a Báál Sém Tov súgó hangját...

ß ß ß

A két ember összeházasodott, és Séjnci szült reb Dávidnak három fiút és egy lányt. A lány reb Mordecháj a csernobili rebbe felesége lett, és így a csernobili haszid dinasztia anyja. Ez a dinasztia a mai napig is létezik.

Reb Dávid maga hosszú életet élt, és száz éven felül volt, amikor eltávozott ezen világból. Élete utolsó napjáig a házában ülésezett a bét din (rabbinikus bíróság), és a nehéz kérdéseket eléhozták döntésre.

Halála előtt egy nappal volt egy nagyon bonyolult ügy, amiben a dájánoknak nehezükre esett a döntés. Azonban a rebbe – reb Dávid – már nagyon beteg volt, szinte a halálán, és kollégái nem engedték be a pereskedő feleket szobájába, mert nem akarták zavarni. Ő azonban hallotta a vita és a viszály hangjait, ahogy a felek és a bírák vitatkoznak egymással.

Mivel egyedül volt a szobában, attól tartott, hogy hangját nem fogják hallani. Ezért olyan nagyot ütött az ágya melletti asztalra, hogy az eltörött...

Amikor bejött valaki a családból megnézni, mi történt, követelte, hogy azonnal engedjék be hozzá a pereskedő ügyfeleket, majd azt mondta a vezető dájánnak:

– Azt mondja a Talmud (Sábát 10a.), hogy aki igaz ítéletet hoz, az az Örökkévaló társa lesz a teremtésben, és ti erővel el akartok engem távolítani ettől a társas viszonytól?!

Majd meghallgatta a feleket, és a bírák elmondták neki a jogi probléma részleteit, és reb Dávid döntött az ügyben. Aznap éjfélkor meghalt. Mielőtt kilehelte nemes lelkét, azt mondta:

– Megyek az itteni bíróságról a másik, a felső bíróságba..

(Folyt.Köv.)