DÁNIEL FOHÁSZKODIK

(KILENCEDIK FEJEZET)

 

   

Ima, könyörgés és bűnvallomás: a gyász kifejezése afelett, hogy a megváltás

késlekedik, pedig reális számítások szerint („70 év") már itt lenne az ideje *

Az idős látnok Jeruzsálem felé fordul és könyörög * Miben tévedett Dániel?

   

 

           „A méd Ahasvéros fiának, Dáriusnak első évében, miután ő a káldeusok országának (Babilónia másik neve) királya lett, uralkodásának első évében, én, Dániel, megértettem (vagy: igyekeztem megérteni) az írásokból, mit is jelent azon éveknek a száma, amelyekről az Örökkévaló beszélt Jeremiás prófétának, hogy hetven évnek kell eltelni, amíg a rombadőlt Jeruzsálem újjáépülhet (vagyis mikortól számítandó ez a 70 év). Az Örökkévaló Istenhez fordultam, imával és könyörgéssel, böjtölve, zsákruhában és hamuban." (Dániel 9,1–3)

 

    A fejezet első mondata megadja a történelmi keretet, és a történés idejét: akiről itt szó van,  az első Dárius király, a médiai, míg a másik, a későbbi, a perzsa volt, akinek idejében a Hazatérés lezajlott. Ez a Dárius akkor lett király, amikor megölték Bélsácárt – a falra írt figyelmeztetés megfejtése után – és csak egy évig uralkodott, utána jött Kóres (Cirus), a perzsa, aki ismert deklarációjával utat nyitott a zsidó deportáltak hazatérésére, és a második Szentély felépítésére.

 

            Mint tudjuk a kulcsmondat Jeremiás próféta szájából hangzott el : „Az ország szörnyű romhalmazzá lesz, és a népek Babilónia királyát fogják szolgálni hetven esztendeig. De ha majd eltelik a hetven esztendő, megbüntetem Babilónia királyát és népét – mondja az Örökkévaló –, meg a káldeusok országát vétkeik miatt, és pusztává teszem örökké..." Jer, 25, 11-12)

 

Ezt egészíti ki Jeremiás további jövendölése, amely nemcsak Babilónia büntetését, hanem a deportált zsidók hazatértét is kilátásba helyezi:  „...majd ha eltelik a babilóniai hetven esztendő, akkor megemlékezem rólatok (vagy: gondom lesz rátok) és valóra váltom azt a jó szavamat, hogy visszahozlak benneteket erre a helyre" (uo., 29,10). Lásd erről részletesen Naftali Kraus: Jeremiás – az első holokauszt prófétája, Az Ősi Forrás (18), Budapest, 2008, Wesley kiadás).

 

Tehát a hetven év adva van, a kérdés csak az, mikortól számítódik ez a hetven év? Minden tévedés vagy előre dátumozás itt tragikus lehet, mivel csalódást okozhat, aminek következményeit nehéz előre látni.

 

* * *

 

  Mivel a babilóniai birodalom összeomlásával és a médiai Dárius megkoronázásával Jeremiás próféciájának legalább egy része politikai valósággá vált, feltehető volt, hogy a prófécia másik része – ami a zsidókról való „megemlékezést" illeti – szintén aktuálissá vált. Amikor kiderült Dániel számára, hogy ez késlekedik, elkezdett gondolkodni, hol a tévedés, és hol a helyes számítás.

Dáát Mikrá^* itt felvet több lehetőséget a félreszámolásra, amely a tévedések szülőanyja:

a) a Babilon birodalom alapításától (Nebukodnecár által) kell számítani, ami Jehojakim negyedik éve volt;

b) vagy az első száműzetéstől, vagyis Jehojakim harmadik évétől, amikor a

jeruzsálemi intelligencia került babiloni fogságba, beleértve Dánielt is;    

c) vagy Jehojachin fogságba esésétől, amikor Jeremiás ismert levelét küldte Bábelbe;

d) vagy pedig az utolsó galuttól, vagyis Cidkijáhu, az utolsó legitim király fogságba esésétől, amikor  elfoglalták Jeruzsálemet, és elpusztították a Szentélyt? Ez Nebukodnecár uralkodásának 19. évében volt.

   

A Krónikák könyvének szerzője utal arra, hogy a hetven év  - a hetven be nem tartott „smita"^* év büntetése volt, ahogy ezt maga a Tóra is közli velünk, ha burkoltabban is, Mózes harmadik könyvének végén, a figyelmeztetésben (3Mózes 26,34–35).

 

Bölcseink szerint a számítást a végső pusztulástól kell kezdeni, vagyis Nebukodnecár uralkodásának 19. évétől, és ez a perzsa Dárius uralkodásának második évében ért véget. A Talmudban kifejtik, hogy „Dániel is tévedett számításában"(Megilla 12, a), de Ibn Ezra* vitába száll ezzel.

 

Így vagy úgy, az idős Dániel türelmetlen volt, nem tudott várni és „attól tartott, hogy már itt az idő, csak a zsidók vétkei okozzák a megváltás késleltetését"(Gersonidés*), ezért fogta könyörgésre a dolgot, és imádkozott.

 

(Dáát Mikrá csak egy rövid lábjegyzetben közli saját, „tudományos" véleményét: a napjainkban elfogadott történelmi vélekedés szerint, Jeruzsálem az időszámítás előtti 586-ban pusztult el, míg a második Szentélyt 515-ben, Dárius uralkodásának hatodik évében avatták fel, vagyis hetven évvel és hét hónappal később. Ekkor fejezték be a Szentély építését, amit többször félbeszakítottak, a környező népek áskálódásai miatt.)

 

Száádjá* magyarázatában elmondja, hogy Dániel, mielőtt imájába fogott, röviden elmondta, miért imádkozik: mivel számításai szerint itt az ideje a megváltásnak – ami úgy látszik késlekedik – gondolta, hogy szükség van a dolog sürgetése érdekében egy kis imára és könyörgésre. Figyelemre méltó – jegyzi meg Dáát Mikrá –, hogy Dániel, imájában, egy szóval sem említi a hetven évet, vagyis nem mondja azt, édes Istenem, itt az ideje, ígéret szép szó stb., hanem imájából az cseng ki, hogy akárhogy is legyen, akár letelt már az idő, akár nem, kérlek siettesd a megváltást.

 

Más helyen már elmondottuk, de a helye itt (is) van: a zsidó felfogás, amely a Talmudban gyökerezik, azt tartja, hogy a megváltás mindenképpen eljön: „ha a zsidók érdemesek rá – akkor siettetve, ha nem, akkor idejében" (Szánhedrin 98,a). Alapja az a jesájai vers, amely úgy szól: „Én vagyok az Örökkévaló, aki idejében sietteti azt!" (Jes 60,22) A nagy kérdés persze csak az, mikor van itt az „ideje". Ha egy szóval kellene definiálnunk Dániel könyvét, ezzel jellemeznénk: a megváltás gondolatának ébrentartása, és a konkrét időpont analizálása vagy találgatása.

 

Az első pontban sikerrel járt Dániel, míg a másodikban nem jeleskedett, olyannyira, hogy a talmud-bölcsek élénken nem helyeslik, sőt tiltják az effajta találgatást.

* * *

Mielőtt rátérne az ima szövegére és tartalmára, könyvünk egy sokatmondó mondatot szentel a fohász formájának. Nemcsak böjt, zsákruha és hamu – amelyek a zsidó fájdalom kifejezői (lásd több prófétánál például Jona Ninivében, Mordecháj Eszter könyvében, Nechemjá ) hanem amit jól-rosszul úgy fordítottunk, hogy Dániel az „Örökkévaló felé fordult", vagyis Jeruzsálem irányába nézett, amikor imádkozott, arra, amerre a Templomhegyet, a Szentély helyét sejtette. Azt már tudjuk az előbbiekből, hogy Dániel házának ablakai Jeruzsálem irányába néztek, és tőle tanultuk azt is, hogy egy zsidó ember naponta háromszor imádkozik.

 

Itt Dániel fohásza a gyász jegyeit viseli magán, erre mutat a böjt, a zsákruha és a hamu, gyász, amit az váltott ki, hogy számításai szerint már be kellett volna következni a  megváltásnak, de mi már azt is tudjuk, hogy „Dániel tévedett", amit lehetne esetleg szándékosnak is mondani (wishful thinking), mivel már nagyon kívánta a megváltást, hiszen megöregedett a galutban.

 

   „És fohászkodtam az Örökkévalóhoz, az én Istenemhez, és bűnvallomást tettem, mondván: Ó uram, nagy és félelmetes Isten, aki tartod a szövetséget és hűséget azok iránt, akik  szeretnek és megtartják parancsolataidat. Vétkeztünk, bűnt követtünk el, gonoszkodtunk és lázadoztunk; eltértünk parancsolataidtól és törvényeidtől. Nem hallgattunk szolgáidra, a prófétákra, akik a te nevedben beszéltek királyainkhoz, vezéreinkhez, elődeinkhez és az ország egész népéhez.

           

Neked van igazad, (vagy: tiéd az igazság) és nekünk kell szégyenkeznünk, Júdea férfiainak, Jeruzsálem lakosainak és egész Izraelnek (vagyis a zsidóknak) a közeli és távoli országokban, ahová száműzted őket hűtlenségük miatt, mert hűtlenek voltunk hozzád.

    

 Urunk, Istenünk! Szégyenkeznünk kell, nekünk, királyainknak, vezéreinknek és elődeinknek, mivel vétkeztünk ellened. (De) a mi urunk, Istenünk irgalmas és megbocsátó, (annak ellenére, hogy) mi fellázadtunk ellene. Nem hallgattunk az  Örökkévaló Istenünk szavára, hogy törvényei (Tórája) szerint éljünk, amit adott nekünk, szolgái, a próféták által.

 

Egész Izrael megszegte törvényedet, és eltért tőle; nem hallgatott a szavadra. Ezért zúdult ránk az eskü átka, amely meg van írva Mózesnek, Isten szolgájának törvényében, mivel vétkeztünk ellene(d). Megtartotta szavát, amivel fenyegetett bennünket és bíráinkat, akik bíráskodtak fölöttünk, (vagyis) nagy veszedelmet hoz ránk, olyant, ami még nem volt sehol az ég alatt – csak Jeruzsálemben: utolért bennünket mindaz a veszedelem, ami meg van írva Mózes törvénykönyvében. (Ennek ellenére) nem esedeztünk Istenünkhöz, az Örökkévalóhoz, nem tértünk meg vétkeinktől, belátva igazadat.

 

Ennélfogva az Örökkévaló azon volt (vagyis igyekezett), hogy ránk hozza a veszedelmet, mert igazságos Ő, bármit is cselekszik – és mi nem hallgattunk rá!" (Dániel 9, 4–14)

 

     Dániel imájának alaphangját már az első mondat elárulja.  Amint kimondja, hogy ez bűnvallomás – ezzel determinálja az ima jellegét.

 

    Ismerünk a Bibliából nem egy fohászt, melyet jelentős személyiségek, Mózes, Salamon, Ezra fohászkodtak ilyen-olyan alkalmakkor. Mózes, ismert imáiban (pl. az aranyborjú vétke után), érvelt, vitatkozott, kért, könyörgött és legtöbbször el is érte célját. Salamon imája más jellegű volt, de ott sem volt szó bűnvallomásról. (Lásd a függelékben: Imák a Bibliában)

 

Itt Dániel eleve „bejelenti", hogy nincs mit beszélni, az Örökkévalónak „igaza van", nem voltunk  és nem vagyunk rendben, megérdemeljük, amit kaptunk és kapunk. Akkor meg mit akar?

 

Kegyelmet kér mint a halálraítélt, aki tudja, hogy az ítélet – jogos. És jogerős. De a király (fejedelem vagy államelnök) kegyet gyakorolhat, és ezért állandóan „emlékezteti" az Örökkévalót, hogy tulajdonságai (midot) között központi helyen áll a könyörületesség.

 

* * *

   Don Jichák Abarbanel^*, a nagy exegéta és spanyol-zsidó államférfi (a katolikus Ferdinánd pénzügyminisztere, amíg ki nem űzték...), Dániel imáját analizálván arra a meggyőződésre jut, hogy az három részre osztható: az első maga a fohász, amelyben elmondja, hogy az Isten könyörületes és hosszantűrő, és ezért merészel bajában hozzá fordulni. A második – lényeges – rész a bűnvallomás, míg a harmadik a kérés.

 

   Dáát Mikrá^* több példát hoz fel arra nézve, hogy mások is (Dániel idejében Ezra és Nechemjá) szintén bűnvallomással kötötték egybe imájukat. Ugyancsak a főpap (kohen gádol) a második Szentélyben, jom kipuri imájában bűnvallomást tett, a maga és a nép nevében. Mióta nincs Szentély, és az áldozatok helyét az imák töltik be, a mi nagyünnepi (ros hásánái és jom kipuri) imáink alapszövege szintén a bűnvallomás, a bűnbánat és a szent fogadkozás, hogy ezentúl minden másképp lesz.

 

    Érdekes jelenségre figyeltek fel a Talmud^* bölcsei Dániel itteni imaszövegével kapcsolatban. Valószínűleg a mózesi textus nyomán, ahol Izrael legnagyobb prófétája azt mondja, hogy „...Istenetek az Örökkévaló, az istenek Istene és az uraknak az ura; ő a nagy, erős  (vagy: hős) és félelmetes Isten..." (5Mózes 10,17) – Dániel szövege is hasonlít ehhez, de ő kihagyta az erős (vagy hős) kifejezést, vagyis csak azt mondta, hogy „nagy és félelmetes". Megelőzte őt Jeremiás próféta, aki az Örökkévalóval kapcsolatban szintén csupán két jelzőt használt – de ő a félelmetes  jelzőt hagyta el.

 

    Mindkét Talmud, a babilóniai és a jeruzsálemi foglalkozik a jelenséggel és próbál magyarázatot adni a kihagyásokra. A babilóniai Talmud Joma traktátusában (69,b) ezt találjuk:

 

   „ ... jött Mózes, és azt mondta (az Örökkévalóra): A nagy, hős és félelmetes Isten. Utána jött Jeremiás és kihagyta a félelmetes jelzőt, mondván „idegenek randalíroznak Szentélyében, hol a félelmetessége"?! Utána jött Dániel és kihagyta a hős jelzőt, mondván „idegenek elnyomják fiait. Hol itt a hősiessége"?!

  

Érdekes, hogy imájában (1,5) Nechemjá is kihagyta a hős jelzőt, mivel a helyzet Dániel óta nem változott, nem javult (Dáát Szofrim^*), majd később jöttek a Nagy Szinódus tagjai (akik visszaállították mindkét jelzőt – Nechemja, 9, 32), mondván: "Ez az Ő nagy hősiessége, hogy uralkodik magán, és lehetőséget ad a gonoszoknak a megtérésre. És ez az Ő  félelmetessége, mert ha nem félnének tőle, hogy tudna egy kis nép (Izrael) fennmaradni a népek között?" (talmud,  Jóma, uo).

 

    Végszóra a Talmud még felteszi a kérdést: És mestereink (Jeremiás és Dániel), hogyan tehették ezt (hogy megváltoztatják a mózesi szöveget?!). Válaszuk: mivel tudták, hogy az  Örökkévaló az igazság Istene – nem hazudtak (vagyis nem hízelegtek) neki! (Joma, 69 b valamint, hasonló érveléssel, a jeruzsálemi Talmud Bráchot traktátusában, 7, 4).

 

* * *

 

  Dániel, fohásza szövegében, amelyet felváltva mond második vagy harmadik személyben, nemcsak a saját mellét veri bűnvallomásában, hanem ebbe beleért mindenkit, királyainkat, a vezetőket, apáinkat (vagyis elődeinket) és az egész népet. Az ám Háárec kifejezés alatt van, hogy a Bibliában egy vezető, tanácsadó réteget értenek, amelynek néha királyválasztó szerepe is volt. A hívő ember számára elképzelhetetlen, hogy az igaz/igazságos Isten, aki a világ ura – igazságtalanságot tenne népével, amelyet ugyan magasabb mércével mér, mint a többi népet, nagyobb elvárásai vannak vele szemben – de azért mégis. Hiszen már Ábrahám, a monoteizmus atyja, az első ember a földön, aki felismerte az Örökkévaló láthatatlan Istent – odavágta a kérdést a Szodomáról és nem létező cádikjairól folytatott vitában: „hát a világ bírája nem tenne igazságos ítéletet!?" (1Mózes 18,25)

   

     Persze Dániel tudja az igazat. Tudja, hogy a nép vétkezett, nemcsak a vezető réteg, a „felső tízezer", hanem úgyszólván mindenki. Tud a bálványimádásról, az idegenmajmolásról, a szociális igazságtalanságokról, a szegények, elesettek elnyomásáról. Tudja és nem szépíti a tényeket – de elvárja, hogy ha könyörületes az Isten, akkor könyörüljön népén. Már elég volt, letelt a hetven év, te mondtad Istenem, prófétád által. Akkor tessék megváltani minket!

 

 A „veszedelmet", ami utolért bennünket Jeruzsálemben, „ahogy az meg van írva Mózes könyvében (Tórájában)" – itt Rási^* részletezi: kard (fegyver), öldöklés, a város felégetése, nők meggyalázása, foglyok rabláncra fűzve... R"S Másznut^* hozzáteszi (talán a Jeremiás Siralmai alapján), hogy „az apák megették gyermekeiket és a fiak szüleiket... mindenféle és fajta szörnyűségek, amelyek nem fordulnak elő sehol a világon...!"

 

 A Mózes könyvére való hivatkozás a két figyelmeztetésre^* vonatkozik, amelyek megjelennek Mózes harmadik könyvének utolsó szakaszában (Böchukotáj), míg a másik az ötödikben, az Ismétlés könyvében, annak Ki Távó szakaszában (lásd a két szakaszt részletesen Naftali Kraus Az Ősi Forrás sorozat első (1990) és ötödik könyvében (1995), valamint a 2001-ben megjelent bővített kiadásban.)

 

      „Nos, urunk, Istenünk, aki kihoztad népedet Egyiptom országából erős kézzel, és olyan (hír)nevet szereztél magadnak, amely máig ismert – (bevallom őszintén) vétkeztünk, bűnbe estünk!

 

 (Mindazonáltal) urunk, igazságod szerint (vagy talán: bár mindenben igazad van!) kérlek, térjen vissza haragod és dühöd Jeruzsálem városodtól, szent hegyedtől, mivel vétkeink és atyáink vétke miatt Jeruzsálem és néped gyalázattá váltak minden szomszédunk előtt. Hallgasd meg, kérlek, szolgád imádságát és fohászát, és fordítsd (világítsd!) orcádat lepusztult Szentélyedre – önmagadért, uram!

  

Fordítsd felém, Istenem, füledet, és hallgass meg; nyisd ki a szemeidet, és lásd pusztulásunkat (vagy: elhagyatottságunkat), és a várost, amely nevedet viseli; hiszen nem érdemeink fejében kérünk téged, hanem nagy könyörületedre hagyatkozunk. Uram, hallgass meg! Uram, bocsáss meg! Uram, figyelj ránk és cselekedj, ne késlekedj, éretted, Istenem, hiszen a város és a néped a te  nevedet viselik!" (Dániel 9,15– 19)

 

Itt Dániel imája mintegy felgyorsul, drámai fordulatot vesz, és kéri az Örökkévalót, tegyen már valamit, ne késlekedjen, mert Isten őrizz, egy késés fatális lehet. Mit kér Dániel? A megígért megváltást, aminek – számításai szerint – itt az ideje.

 

    A sorok között, óvatosan, Dániel utal arra, hogy az Örökkévalónak is „érdeke fűződik" a megváltáshoz („önmagadért, uram!"; „éretted, Istenem"), hiszen arról a népről van szó, amely e g y e d ü l fogadta el a monoteizmus eszméjét, és vetette el – legalábbis elvben, „nagyban" – a bálványimádást, és így egyfajta véd- és dacszövetséget kötött a láthatatlan Mindenhatóval. Ha ez a nép, vétkei folytán, eltűnik, mi marad a láthatatlan Istennek? Azok a népek, amelyek eleve nem fogadták el Tóráját, mert nem tudtak mit kezdeni a „ne ölj!", „ne paráználkodj!" tilalmaival.

 

      Lehet hogy ez az oka a zsidó nép fennmaradásának – a mai napig.

* * *

Dániel imáinak egy része ismerős nekünk imakönyvünkből, de főleg a nagyünnepek előtt és között mondott bűnbánó (szlichot) füzérből. A fő motívum: vétkesek vagyunk, de tekints el vétkeinktől, érettünk és magadért, hiszen mi vagyunk a te néped.

    

„És én még beszéltem (magamban), imádkoztam és bűnvallomást tettem vétkemről, és népem, Izrael vétkeiről, és az Örökkévaló Istenem elé terjesztettem könyörgésemet, Istenem szent hegyéért (vagyis:Jeruzsálemért). És én még beszéltem imámban, amikor Gábriel – az a férfi, akit az előbbi látomásban láttam – nagy sebesen repült hozzám, és odaért az esti (délutáni) áldozás idején. Elmondta, hogy azért jött, hogy a dolgokat értésemre adja: Már fohászod elején elhangzott a szentencia (az Örökkévaló színe elől), és én jöttem ezt közölni veled, mert kedvelt vagy az Örökkévaló előtt, (ezért) értsd meg a dolgot, és fogd fel a látomást!

 

Hétszer hetven év (hetven smita év = 490 év) van kiszabva népedre és szent városodra. Akkor véget ér a vétek, megszűnik a bűn és kiengesztelődik; eljön az örök igazság, beteljesedik a prófétai látomás, és felkenik a szentek szentjét (vagyis: újra működni fog a Szentély). Ebből kiindulva értsd meg: attól fogva, hogy elhatároztatott („ elhangzott a szentencia") Jeruzsálem újjáépüléséről, hétszer hetven év fog eltelni a fejedelem (Messiás) felkenéséig; majd hatvankétszer hét év (telik el), és felépül a város, az utcák és a sáncárok, nehéz idők jönnek. Ekkor, a  hatvankétszer hét év után megölik a felkentet (Messiást), aki nem lesz többé, és a várost meg a Szentélyt megsemmisíti egy messziről jövő fejedelem népe – aki szintén odavész. És mindvégig lesz háború, ez elvégeztetett. De (az említett) erős szövetséget köt sokakkal egy hétig (vagyis hét évig), majd egyszer fél hét évig/( vagyis 3 és fél év mulva, véget vet(ett) az állandó áldozatnak (támid), és (helyette) egy undorító bálványt  tesz (a Szentélybe). Mig csak rászakad a pusztítóra a végzet (vagy a végleges megsemmisülés)." (Dániel 9,  20–27) 

 

   Itt és most a szerzőnek van egy kérése a kedves olvasóhoz: aki megértette az utolsó hét verset – az tegye fel a kezét.

 

    Na jó, nem kell szégyenkezni, a szerző sem nagyon érti. De megpróbáljuk, egyesült erővel, kibogozni a dolgokat.

 

  Először is fontos nem elfelejteni, hogy Dániel deklarált célja itt megfejteni Jeremiás próféciáját a hetven évről, vagyis hogy mikor ér véget a babilóniai száműzetés, mikor lehet hazamenni. Erre összpontosít, erre irányulnak látomásai.

 

    Másodszor emlékeznünk kell arra, hogy a fejezet elején Dániel imádkozik, bűnvallomást tesz, és kéri az Örökkévalót, tekintsen el a nép vétkeitől, és lehetőleg siettesse a megváltást. A válasz, amit kap, egy speciálisan hozzá küldött angyal – Gábriel – szájából közöl vele egyfajta számításokat, melyeket homályos voltuk miatt nem értünk.

 

 Végül is nincs kizárva, hogy a szöveg itt azért ennyire homályos, hadd ne mondjam, érthetetlen és lefordíthatatlan, mivel ezt Dániel egyfajta álomban vagy látomásban hallja, ami onnan kezdődik, hogy a repülő angyal elérkezett hozzá és közölte vele, hogy miközben imádkozott, az égben már elhatározták, (maga az Örökkévaló – Rási), hogy adja értésére a számítást.

 

    Dániel eddig is közölt már velünk kódokat és számokat, amelyek a véget vannak hivatva jelezni. Eddig sem értettük őket, de az itteni szöveg azért nehéz, mert itt szavak és kifejezések hiányoznak, és a meglévők is érthetetlenek, illetve több irányban magyarázhatók. Nem tudni, ki az a Messiás, akiről itt említés történik, a nem kevés lehetőséget Dáát Mikrá felsorolja.

 

 Innen kapta  Dániel elnevezését, illetve „becenevét" – Is Chámudot – a „kedves ember", ami úgy ráragadt, hogy a hagyományos irodalomban csak így nevezik.

 

   Vitán felüli, és ezt majdnem minden hagyományos exegéta elfogadja – hogy a hétszer hetven év (szó szerint két hétxhetven) négyszázkilencven évet jelent. Ennek elteltével szűnik meg a galut, és lehet hazamenni. A kérdés, melyik galutra vonatkozik ez, arra, amelyben Dániel is leledzett, vagy arra, amelyben mi vagyunk, és hogy lehet az, hogy Dániel szerint a hetven év már letelt – Jeremiás hetven évről beszélt –, és még sehol semmi?

 

   A Jeremiás adta hetven év egy kerek szám, de ki tudja mikortól datálódik? Talán csak akkortól, amikor a betörő babilóniai sereg felégette a Szentélyt, vagy korábban, amikor egyik vagy másik lázadó királyt deportálták Bábelbe. Vagy amikor az elfogott lázadó királyt, Cidkijáhut, megvakították és fiait megölték a szemei  előtt? Vagy csak azután, miután meggyilkolták Gedálját, a megszállók által kinevezett helytartót? Ma ez tűnhet nekünk triviálisnak, de az idős és beteg Dánielnek, aki tűkön ül, mert szeretné még látni Jeruzsálemet – ez nagyon komoly, életbevágó kérdés lehetett.

* * *

Rövid idézet következik Dáát Mikrá fejezet-összefoglalójából,amely talán megvilágítja a kérdéskomplexumot, és – talán – rámutat a válaszra is.

 

„Az értelem (=magyarázat) szavai, amiket Dániel hallott álmában az angyaltól, a leghomályosabbak könyvünkben. A dolgok – mondja Száádjá – mind az örömteljesek mind az elszomorítóak – egymásba gabalyodva jönnek itt… Mind az első, mind a későbbi kommentátorok vitáznak értelmükről. A többség azt tartja, hogy lehetséges Gábriel szavait a második Szentély eseményeire vonatkoztatni. Vannak azonban, akik tovább mennek, és úgy vélik, hogy a dolgok egy része vonatkozhat a második Szentély utáni időkre napjainkig, vagy amig a harmadik Szentély felépül, mihamarabb, napjainkban.

 

Mi (má rmint Dáát Mikrá) a hellenisztikus korszakra applikáltuk a jelenést, pontosabban Antiokhosz Epiphanész korára, aki egyike volt az említett négy királyságnak, amelyek az első görög uralkodó, Nagy Sándor, halála után kerültek felszínre".

 

Hozzátehetjük még: ha minden rendben lett volna, és Izrael, illetve a Hasmóneusok érdemesek lettek volna rá – az Antiokhosz görögjeivel vívott háború lett volna az utolsó (Góg háborúja), és utána következett volna az örökös, végleges megváltás. Azonban ismertek Jehuda Hálévi szavai (amelyek a Talmudra alapozottak (Joma, 9,b), aki kimondja, hogy „a Sivát Cion (az első Hazatérés) idején, csak a nép egy része tért haza (alijázott), azok sem teljes szívvel, csak ímmel-ámmal, és ezt az Örökkévaló ennek megfelelően honorálta, és az isteni ígéretek csak kis mértékben teljesültek. Mivelhogy az isteni segítség csak az emberi előkészület arányában teljesül, akár édeskevés az, akár nagyon is sok..." (Jehuda Hálévi, Kuzári 2,24)  

* * *

Próbáljuk meg most a nehéz szöveget nem lefordítani, hanem a saját szavainkkal elmondani, kitöltve a hiányzó részeket és fogalmakat:

   

  Amikor elkezdtél fohászkodni – mondja Gábriel Dánielnek látomásában –  elhagzott az utasítás az Örökkévalótól, és én jöttem, hogy átadjam neked, aki egy kedves ember vagy, és az Örökkévaló kedvel téged. Igyekezz megérteni, amit a látomásban elmondok neked. Amiről szó van, az hetvenszer hét (év) vagyis 490 év. Ebben benne van a hetvenéves babilóniai száműzetés, valamint a második Szentély fennállásának 420 éve. Összesen 490 év, és akkor lesz a megváltás! Itt derül ki, hogy míg Dániel azt számítgatja, mikor mehet haza, az isteni válasz az, hogy nem erről van szó, hanem a végleges megváltásról, majd, 490 év múlva!

 

      A kérdés azonban még nyitott: mikortól számítódik ez a 490 év? Száádjá^* és Nachmanidés^* szerint az első Szentély romba dőlésétől, és így ez befejeződik a  második Szentély pusztulásával.

 

A Messiás, akiről itt Gábriel beszél, egy tág fogalom, és az exegéták szerint lehet, hogy egy Szentélyben működő főpap, lehet egy  király is – mivel a szó maga felkentet jelent héberül. Jesája próféta, az Örökkévaló nevében, Kóres (Cirus) perzsa királyról beszélt, mint „Messiásomról", ami arra utal, hogy ez esetleg lehet egy nem zsidó ember is.

 

   Ha az itt említett Messiás egy főpap, akkor van, aki harmadik Oniásra (Chonjó) mutat, akit időszámítás előtt 171-ben Antiokhosz elkergetett hivatalából, majd meg is gyilkolták (Makkabeusok második könyve, 4,34). Azt hogy a Messiást kiiktatják (megölik?), ez alatt Száádjá* és Ibn Ezra* a zsidó királyság, zsidó uralom végét érti, anélkül, hogy megjelölné, kiről is van szó. Gersonidés^* a főpapra mutat, anélkül, hogy nevén nevezné. Rási^* konzekvens: a gonoszok gonosza – Titus, a római, Vespasianus fia, aki elfoglalta a  második Szentélyt, benne undorító dolgokat csinált, hogy a zsidókat és Szentélyüket gyalázza (lásd Talmud^*, Gittin 57), majd felégette és felszántotta a helyét.

 

  A „szentek szentje" itt maga a Szentély, amely újjáépül és mellette a piactér, a nagy népgyűlések megtartására, és sáncárok a városfal mögött – vagy előtt –, ami a város védelmét szolgálta.

 

        Aki „szövetséget kötött" hét évre az lehet Antiokhosz, aki egy időre kiegyezett a zsidó hellenistákkal, bizonyos önkormányzatot biztosított nekik, majd megszegte a szövetséget, megszüntette a mindennapi állandó áldozatot (támid^*), és undorító bálványt helyezett el a Szentélyben. Ezt, amit itt Dánielnek a látomásban mutattak, a Makkabeusok könyve is igazolja mint megtörtént esetet ( 1Mak 1, 45, 54). Flavius tanúsítja A zsidók háborújában (5. könyv 9,4), hogy „a Szentély elhagyatott (puszta) volt három és fél évig".

 

      Málbim^* hosszas elemzésében, amelyben a számításokról nem mond semmi forradalmit, megjegyzi, hogy a második Szentély időszaka nem számít megváltásnak, hanem ez mintegy folytatása volt a babilóniai galutnak, mivel a Tóra szerint a száműzetés a meg nem tartott Smita évek ellenében van, és ez volt a 490 év (hetven smita). Ezt a galutot nem kellett feltétlenül külföldön tölteni – mondja Málbim –, elég volt ha Izrael földjén éltek idegen uralom alatt: először Perzsia és Média, majd a görögök, és a végén Róma.(Folyt.köv.)