A HETI  SZAKASZ (6)  - Behár – N.Kraus - 2014

GÓJOKAT SEM SZABAD BECSAPNI!

„Ha valaki elad felebarátjának valamit, vagy vásárol felebarátjától valamit – ne csalja meg egyik a másikat ... ne csalja meg senki felebarátját, és féld Istened, mert én vagyok az Örökkévaló, a ti Istenetek!" (VÁJIKRÁ, 25, 14-17).

Az idézet a honfoglalás utáni időre vonatkozik. Nevezetesen, e szerint minden eladott föld az 50. évben visszakerül eredeti tulajdonosához (ez a jogintézmény biztosítékot nyújtott a társadalom teljes elszegényedése ellen az által, hogy a birtokok egyesek örökös tulajdonává váljanak, de ugyanakkor lehetővé tette önálló birtokos réteg kialakulását is). Ezért mondja az Írás, hogy „a termések számát adja el", tehát annyit kérjen az eladó a földért, ahány év termése még a vevőé lesz. Máskülönben becsapja, „megcsalja".
A figyelmeztetés – „ne csalja meg senki felebarátját" – természetesen általános érvényű is. Ugyanez az utasítás található ott is, ahol az idegenekről, a jövevényről esik szó. Aki hozzád betér (gér), ne csapd be, ne élj vissza tudatlanságával (uo. 19, 33).
A Bibliai eredetű vallási törvények nagyon szigorúak minden olyan cselekedetekkel szemben, melyek más embereknek – akár közvetlenül, akár közvetve – kárt okoznak.

* * *

Rabbi Naftali, a híres ropsitzi rebbe, éles eszéről és csípős nyelvéről volt nevezetes. Az ő magyarázata szerint a másik ember becsapását a törvény betűje tiltja. A törvény szelleme szerint (Lifnim Misurát Hádin) viszont, az embernek saját magát sem szabad áltatnia, „becsapnia".

* * *

Mose Álsich azt igyekszik magyarázni, hogy még azt az embert sem szabad becsapni, aki épp oly csaló, mint te vagy.

* * *

Rási szerint, ahol a szakaszunkban a csalásra vonatkozóan „testvér" szerepel, azon valószínűleg pénzbeli becsapást kell érteni, ahol pedig „felebarát", ebben az esetben szóbeli félrevezetésről van szó.
S miért van ez így? Azért, mert testvért, szavakkal, nem lehet lépre csalni, hiszen jól ismerik egymást. Ellenben egy gyanútlan idegen a szép szavaknak könnyen bedől...

* * *

Izrael bölcsei és tanítómesterei nem győzték eleget hangsúlyozni, hogy a csalás és a becsapás nemcsak a zsidó felebaráttal szemben tilalmas, hanem mindenki mással, lett légyen az más vallású, más nemzetiségű.
Maimonides – a Misnához fűzött magyarázatában (Kélim, 12,7) – hangsúlyozza „ugyanúgy tilos a kitalálás, a furfang és mindenféle becsapás és csalás minden néppel szemben, közvetlenül, vagy közvetetten, mert Isten ezeket éppúgy gyűlöli, mint művelőiket. Az Írás is tanúsítja: „Mert utálatos az Örökkévaló, a te Istened előtt mindenki, aki ilyet tesz, mindenki, akit gazságot tesz" (Deuteronomium, 25, 16).
Rabbi Mose Rivke's – a Beér Hagolá c. halachikus mű szerzője, és aki szenvedő alanya volt a középkori progromoknak, melynek során mindenét elvesztette – írja könyvében: „Láttam olyanokat, akik nem-zsidók megtévesztésével meggazdagodtak, de a végén mindenüket elvesztették, nem maradt semmijük. Mások viszont, akik megszentelték Isten nevét, tisztességesen viselkedtek és visszajuttatták a tévedés által szerzett pénzt – sikerrel jártak és nagy vagyont hagytak maguk után".

* * *

A szochotsovi cádik, reb Ábrahám, egyik unokája, fiatal kora ellenére, már eljegyzett vőlegénye volt Poltock városa egyik tiszteletben álló zsidó lányának.
Az ifjú ember egy alkalommal nagyapjánál időzött s amikor az kiment a szobából, titokban kivett annak kabátjának zsebéből néhány kisebb pénzdarabot. A cádik – visszatérvén a szobába – megérezte, mi történt, ami természetszerűen nagy fájdalmat okozott neki.
Erőt vett fájdalmán, s levelet írt a poltocki rabbinak, melyben megkérte őt, küldje el hozzá unokája eljegyzett menyasszonyának apját. Az meg is érkezett, de igen gondterhelten jelent meg a cádiknál, mert attól tartott, kiderül valami, ami miatt ő alkalmatlan arra, hogy rokonságba keveredjen a cádikkal.
Legnagyobb meglepetésére ennek ellenkezője következett be.
A cádik elmesélte a történteket...
A menyasszony apja megértette, hogy a cádik ezzel a cselekedetével a „ne csapd be felebarátodat" parancsolatot teljesíti. Közölte, tudomásul veszi a hallottakat, de ennek ellenére sem szeretné, ha az eljegyzést felbontanák...
A rebbe újra és újra megismételte a történetet, de az atya is ragaszkodott álláspontjához.
Egy darabig elvitatkozgattak egymással, végül a rebbe lezárta a vitát:
– Rendben van. Én megtettem a magamét, a továbbiakban már nem az enyém a felelősség.

* * *

A „ne csapd be felebarátodat" parancsot követően a szöveg úgy folytatódik: „...féld Istenedet, én vagyok az Örökkévaló" (uo.).
A kettő közötti összefüggés számos következtetésre, magyarázatra késztette a zsidó gondolkodókat.
A spólai „Nagyapó" szerint a kettő közötti kapcsolat azt jelenti, hogy Istenfélelemben se csapjátok be egymást, vagyis ne legyetek képmutatók, ne mutassátok magatokat nagyobb cádiknak, mint valójában vagytok.
A mezsinusi rebbének az volt az álláspontja: ne csapd be felebarátodat – Istenfélelmeddel. Ne próbálj azzal hatni rá, és azzal elnyerni bizalmát, hogy betartod a „féld az Istent" parancsát, mert ez is egyfajta becsapásnak számít.
Az Imré Noám c. könyvben olvashatjuk, hogy becsületesség nélkül, azaz a nélkül, hogy embertársaidat sem csapod be, Istenfélelem sem létezhet. Az Ál-istenfélelem pedig nem ér semmit.
A ropsitzi reb Náftáli szokta volt mondani:
– Ha nem csapjátok be embertársaitokat, és becsületesen viselkedtek – a Tóra többi törvényét is betartjátok. Ez a fokmérő, mivel egy rendes ember könnyűszerrel lehet jó zsidó is.

* * *

A kocki rebbe, a Példabeszédek „vedd meg és ne add el az igazságot" (Pldb. 23, 23) versét akként magyarázta, hogy vannak olyanok, akik az egész világot akarják igaznak látni, mindössze azt magukra nézve nem tartják kötelezőnek. Az igazságot mindenkinek „eladják", maguknak ellenben fenntartják a csalfaság jogát. Az Írás ezért megfeddte őket, mondván, „vedd az igazat" – magadnak, de ne ruházd át másra.

* * *

„Ha elszegényedik testvéred és tönkremegy melletted, segítsd őt..." (Leviticus, 25, 35).
Rási értelmezésében ez azt jelenti, hogy a bajbajutottat még akkor kell megsegíteni, amíg lehet, míg nem késő. A haszid legenda-világ gyakori témája a zsidó segítőkészség, szolidaritás.
Íme, egy közülük:
Egy gazdag kereskedő egyszer meglátogatta Báál-Sém-Tovot. Mikor jövetele célja iránt érdeklődött, a kereskedő kijelentette, hogy látogatásának semmi határozott célja nem volt, mindössze a cádikot szerette volna megismerni.
Báál-Sém-Tov ezután gondolataiba merült, majd azt mondta vendégének, ha nincs semmire szüksége, akkor elmond neki egy történetet.
Élt egyszer két jó barát – kezdett a történetbe a cádik – akik gyerekkoruk óta elválaszthatatlanok voltak. Még felnőtt korukban is nagyon szerették egymást.
Mindkettőjükből jó nevű kereskedő lett. Egy idő után családot alapítottak és más-más városban telepedtek le. A mindennapi gondok azonban nem tették lehetővé, hogy szoros barátságukat ápolják.
Egyikük azonban – egy szerencsétlen üzlet miatt – elvesztette minden vagyonát. Nagy bajában eszébe jutott barátja. Fel is kereste, aki együttérzéséről biztosította őt, majd átadta neki a szükséges összeget, hogy szerencsétlenül járt barátját kihúzza a csávából. „Még gyerekkorunkban szokásunk volt, hogy mindenünket megosztottuk. Most is neked adom vagyonom egy részét, hogy újraindíthasd tönkrement üzletedet" – szólt a jólelkű barát.
A megsegített barát könnyes szemmel hálálkodott – majd hazament. A segítségként kapott pénzt ezúttal sikeresen forgatta meg, rövid idő leforgása alatt ismét gazdag ember vált belőle.
A szerencse azonban forgandó. Ezúttal a jószívű barát került bajba. Az is elvesztette minden vagyonát, s amikor már kétkezi munkájával sem tudta biztosítani családja megélhetését, elhatározta, felkeresi egykori barátját.
A barát azonban nem fogadta őt. Hiába üzente, hogy a régi barátja keresi – a válasz mindig elutasító volt. A helybeliektől megtudta, mióta meggazdagodott, régi barátja fukar, önző emberré változott, akinél egyetlen szegény, kéregető zsidó sem talált meghallgatásra.
Elkeseredve, megalázottan tért haza. Nem is annyira az verte le, hogy nem jutott pénzhez, mint inkább magának a barátjának a magatartása.
A csalódás és kudarc annyira megviselték őt, hogy belebetegedett és rövidesen meg is halt. De ugyanezen napon érte utol a halál a hálátlan barátot is.
A két eltávozott lélek egyazon napon érkezett meg az égi felsőbírósághoz. A szegénynek nem kellett soká várnia, esetében gyorsan megszületett a döntés, miszerint lelke a mennyországba kerül. Másikuk felől már-már úgy határoztak, hogy a pokol jut neki osztályrészül – amikor a jólelkű barát közbelépett. Könyörgött, hogy adjanak még egy esélyt barátjának, még saját érdemeiről is hajlandó volt lemondani a másik javára.
Végül rendhagyó határozat született. Mindkettejüket visszaküldik a földre, újból megszületnek és a rossz barát jóvá teheti vétkét.
Mindketten ugyanazon a napon születtek meg. Egyikük jómódú, gazdag családba, a másik koldusszegénybe. A rossz barát lelke a gazdag család gyerekébe költözött, míg a jó barátból szegény gyerek lett, aki felnőtt korában is koldulásból tartotta fenn magát.
A szegény, vándorlásai során abba a városba is eljutott, ahol egykori barátjának lelke lakott. Nagyon szenvedett már az éhségtől és fáradtságtól, bekopogott tehát egy nagyon gazdagnak tűnő házba, abban a reményben, talán megszánják, szállást és ételt adnak neki.
Kopogására maga a házigazda nyitott ajtót, s amikor meglátta a szegény kéregetőt, durva szavakkal közölte vele, hogy háza nem menedékhely mindenféle jött-mentnek.
A szerencsétlen ember nem bírta tovább, rosszul lett, elájult. Hiába próbálták életre kelteni, meghalt.
Báál-Sém-Tov befejezvén történetét, megkérdezte vendégét, mi a véleménye arról az emberről, aki hagyta, hogy egy koldus meghaljon a küszöbén.
A gazdag kereskedő – aki eddig közömbösen hallgatta az elbeszélést – ekkor elsápadt, szája remegni kezdett. Hirtelen eszébe ötlött... valóban meghalt háza előtt egy koldus, s most kiderült, hogy az a barátja volt, aki az ő javára még a mennyországról is lemondott...
– Mit tegyek most – kiáltott fel, kérdését a cádiknak szegezve – egy hozzám hasonló vétkes reménykedhet-e még valamiben?
– Van remény – felelt Báál-Sém-Tov – keressd meg az elhunyt özvegyét és árváit, vállald magadra, életük végéig, eltartásukat. A megmaradt pénzedet pedig oszd szét a nélkülözők között, te pedig ezentúl ne élvezd a vagyonod gyümölcsét. Térj meg, imádkozz, s talán ezáltal sikerül megbocsátást nyerned súlyos vétkedre.

(Forrás: Az Ősi Forrás sorozat 5. kötete, "Mózes 5 könyve a chaszid folklór tükrében", Budapest, 1995, Akadémia Kiadó)