A REBBE ÉS ÉN

Az asztal és a szék a tanuk"...

 

Moshe Feldman, aki akkoriban intenzív osztályon dolgozott kardiológusként, jelen volt a 770-ben, amikor a Rebbe szívrohamot kapott, és elsők között ő vizsgálta meg.

 

A Crown Heights-i zsinagóga végében ültünk;  Smini Áceret ünnepe volt éppen.  A fiaimmal ültünk a régi emelvényen, a zsinagóga hátsóó fertályán. Nagy volt a zsúfoltság, és hirtelen elkezdtek kiabálni: „Mindenki kifelé, a Rebbe nem kap levegőt!"

 

Volt orvos a zsinagógában 10-12 biztosan, hogy segítsen a Rebbének, amiben csak kell. Az előcsarnokban  voltunk leg-inkább – a Rebbe szobája előtt várakoz-tunk

. Aztán lassanként közülünk néhányat beengedtek a szobájába. Én is bementem, hogy megnézzem, hogy van a Rebbe. Rám nézett – csak mi ketten voltunk a szobában –, és azt kérdezte: „Mi a helyzet?"

Azt gon-doltam magamban: „Talán többet tudd a saját szíve állapotáról, mint én." Valahogy az az ötletem támadt, hogy azt mondjam neki: „Az emberek most is énekelnek és táncolnak, még az utcán is." A Rebbe elmosolyodott, megrázta a fejét, és azt mondta: „Igen." Mikor azt kérdezte tőlem, mi a helyzet, nem a fizikai állapotáról beszéltem neki; hanem a fenti választ adtam, és ezzel a válasszal nagyon meg volt elé-gedve. Mint mondtam, jó 10-12 orvos volt jelen, és mindenki kórházba szerette volna vitetni őt, de ő nem volt hajlandó kórházba menni. Az orvosok egyenként távoztak, gondolom, úgy vélték, nem tehetnek többet a Rebbéért...

 

Richter doktor úr-nak sikerült valahon-nét szereznie egy szív-monitort. Egy közeli egészségügyi intéz-ményből szerezhette a felszerelést.

 

Rákötöttük a Rebbét a szívmonitorra. Miután a többi orvos elment, gondoltam, én is meg-próbálkozom meggyőzni őt, hogy menjen kórházba. Elmagyaráztam neki, hogy ugyan itt is van mindenféle felszerelés, sok-féleképpen tudunk neki segíteni ezekkel az eszközökkel, de még így is jobb volna, ha teljes stáb állna rendelkezésünkre, és ha még több eszközünk volna, olyasmi, ami egy kórház intenzív osztályán hozzáférhető.

 De a Rebbe nem akart kórházba menni. Azt mondta: „Látod azt az asztalt?" Mondtam: „Látom."

A saját asztalára mutatott. A székére mutatott: „Hát a széket látod-e? Meg a könyveket?" Mindig ráfeleltem: „Látom."

Azt mondta: „Ez az asztal, ez a szék,  ezek a könyvek a tanúi az én chászidjaim könnyeinek, erőfeszítéseinek, ez az az energia, amitől  majd jobban leszek."