2014. május 18., vasárnap


. (A BÁÁL SEM  TOV - A CHASZIDIZMUS MEGALAPITÓJA(24)

NAFTALI KRAUS ÚJ KÖNYVE (ŐSI 23) – FOLYTATÁSOKBAN

 

Az álef-bét segítségével

Amikor a Báál Sém Tov Erec Jiszráélbe (Izrael földjére) akart utazni (nagyon sok történet szól erről, de a végén nem jutott el oda, és kénytelen volt visszamenni, Medzibusba) íródeákja, reb Cvi Szofér kíséretében, rablók támadták meg őket és megkötözték vastag kötelekkel, azzal a szándékkal, hogy megöljék őket.

– Miért nem tesz valamit, uram, a szent erő segítségével, hogy kiszabaduljunk? – kérdezte reb Cvi a Báál Sém Tovot.

– Eltávozott tőlem a szent inspiráció és hanyatlott szellemi erőm. Nem emlékszem semmire – válaszolta a mester. Majd megkérdezte:

– Hátha te, Cvi, emlékszel valamire, amit tanultunk? Ha igen, juttasd kérlek eszembe.

Reb Cvi Szofér azt válaszolta, hogy ő sem emlékszik semmire, kivéve a héber ábécé 22 betűjét.

– Kérlek, hadd hallanom, reb Cvi, a 22 héber betűt – mondta a Báál Sém Tov.

És reb Cvi Szofér felmondta mindet: – Álef, bész, gimel, dálet... a Báál Sém Tov pedig mondta utána hangosan és nagy odaadással, és visszanyerte szellemi erejét. Abban a pillanatban lemállottak róla a kötelek, és a rablók elmenekültek…

Ajándék az égből – két évre

Egyszer volt… Egy asszony, aki gyakran jött a Báál Sém Tovhoz, hogy elsírja bánatát: hosszú éveken keresztül meddő volt és nem született gyermeke. Kérte a szent embert, imádkozzon érte, hogy fia szülessen, de a Báál Sém Tov nem ígért neki semmit. Addig-addig kért és könyörgött, amíg a Báál Sém Tov megígérte:

– Imádkozni fogok érted, és a jó Isten könyörüljön!

Nem telt el egy év, és az asszonynak fia született. Nagy volt az öröm, mert a gyerek nagyon szép volt és mindenki, aki látta, el volt ragadtatva tőle. Mindenki gratulált és azt kívánta a családnak, hogy neveljék fel a gyereket örömben és egészségben a Tórára, a chupára (zsidó esküvő) és jó cselekedetekre.

Alig telt el azonban két év, és a gyerek megbetegedett, majd meghalt. A kétségbeesett anya azonnal elutazott a Báál Sém Tovhoz és kiöntötte előtte szívét. Keserű hangon és nagy haraggal mondta:

– Miért nem könyörültél, szent rabbi, egy szerencsétlen asszonyon, és miért nem tettél meg mindent a veszély elhárítására?! Jaj nekem, hogy egy ilyen drága ajándék adatott nekem az égből, és most elvették tőlem! Egy drága lélek, akik szültem és neveltem, és most elrabolták tőlem. Mit vétkeztem, szent rabbi, hogy az Örökkévaló ennyire kegyetlen hozzám?

ß ß ß

A Báál Sém Tov nagyon gyengéden válaszolt:

– Figyelj rám, asszony, elmondok neked egy történetet.

Egyszer volt valahol egy nagy király, akinek nem volt trónörököse. Ez nagy fájdalommal töltötte el, mivel minden hatalma és gazdagsága nem számított a szemében annyira sem, mint a fokhagyma héja, amíg nincs egy fia, aki örökölni fogja mindezt.

A király összehívta nagyjait és tanácsadóit, de azoknak nem volt mit tanácsolni neki. Még vigasztalni sem tudták, hiszen mit mondhattak volna neki? Nincs gyereke – nincs gyereke.

Volt azonban a királynak egy zsidó tanácsadója is, akinek volt mondanivalója. Ő azt tanácsolta a királynak: Hívja össze a zsidó vezetőket és parancsolja meg nekik, hogy a zsidók imádkozzanak Istenükhöz, hogy a királynak szülessen trónörököse.

A király megfogadta a tanácsot, sőt hozzá is tett valamit, amit a tanácsadó nem ajánlott:

Egy pecsétes levélben tudatta országa zsidó alattvalóival, hogy ezennel kötelezi őket, hogy imádkozzanak: szülessen a királynak fia, aki a trón örököse lehet. Ehhez hozzátette (valószínűleg antiszemita tanácsadói hatására), hogyha egy éven belül nem szül a királyné fiúgyereket – minden zsidó köteles elhagyni az országot!

A zsidók persze nagyon megijedtek, a kiűzetés veszélyének hallatára, böjtöt hirdettek, és összegyűltek a templomokban és imaházakban, hogy imádkozzanak. Sírtak, könyörögtek a világ urához, teljesítse a király kívánságát, mert ha nem…

ß ß ß

Hallotta ezt az égben egy szent lélek, a nagy sírásokat és imákat, ahogy Isten szent népe könyörög, hogy elhárítsa a kiűzetés végzetét. Odaállt az Örökkévaló trónja elé és kinyilvánította, hogy ő hajlandó lemenni erre a világra, hogy a királynak fia szülessen, és ezáltal megmeneküljön a zsidó közösség a kiűzetéstől. Az Örökkévaló beleegyezett, a meddő királyné meggyógyult, és fiúgyermeket szült. A zsidók örültek, mint Hámán idejében, és a király is boldog volt.

A király fia okos, jó eszű és gyors felfogású volt, ezenkívül szorgalmas, jó tanuló. Egyhamar megtanulta mindazt, amit országában megtanulhatott, és mire felcseperedett, már nem volt, aki taníthatta volna, hacsak nem maga a pápa. A fiú nagyon akart tanulni és képezni magát minden tudományban, ezért kérte az apját, legyen ebben a segítségére.

A király megfontolta és meggondolta a dolgot, és azzal a kéréssel fordult a pápához, fogadja el fiát, a trónörököst magántanulónak, aki elsajátíthatja tőle mindazon tudományokat, amelyekben a pápa élen járt.

A pápa elfogadta a kérést, illetve ajánlatot, egy kikötéssel.

Ezt mondta a pápa a királynak: Szavad parancs nekem. De jól tudom, hogy fiad milyen szorgalmas és biztos vagyok benne, hogy társaságomban akar majd lenni a nap minden szakában. Ez rendben is van, de nem teljesen. A reggeli két órát szigorú magányban töltöm, egy belső szobában, ahol magán meditációt tartok, amelyen senki nem lehet jelen, rajtam kívül. Ha ezt elfogadja a király, én elfogadom a trónörököst mint magántanulót.

A király elfogadta a pápa feltételét, és azt elmondta a fiának is.

ß ß ß

Alig telt el egy év, és a királyfi már ismerte nagy részét annak a széles körű tudománynak, amit a pápától tanulhatott. Azonban nagyon fúrta az oldalát a kíváncsiság, mit tesz a pápa a reggeli két órában, amikor ő nem lehet jelen?

Mit tehet ebben az ügyben? A királyfi készíttetett magának egy kulcsot a pápa lezárt, privát szobájához, és amikor egyszer reggel, nagy titokban oda bement, ott találta a pápát, amint táleszban és tfilinben imádkozik!

A pápa megrettent, majdnem elájult még a gondolatra is, hogy a királyfi megtudta nagy titkát, hogy ő zsidó. De a királyfi megnyugtatta, és azt mondta neki:

– Ne félj uram, nem árulom el titkodat. Csak egy kérésem van: taníts meg engem is Izrael Tórájára, és világítsd meg agyamat, hogy én is felismerjem és megismerjem Izrael Istenének nagyságát. Ígérem, hogy ez hétpecsétes titok lesz közöttünk.

Ebbe is beleegyezett a pápa, és megtanította a királyfit, tanítványát, Izrael Tórájára, törvényeire és szokásaira. Amikor már mindezt tudta, azt mondta neki a királyfi:

– Hát nem azt tanultuk a Tórában, hogy „tanulni, megőrizni és cselekedni" kell a zsidóságot? Mit ér nekem a tanulás, ha nem lehetek gyakorló zsidó? Be szeretnék térni, teljes zsidó lenni és betartani a parancsolatokat úgy, hogy az egyetlen igaz Istent imádom. Adj nekem tanácsot, atyám, mit tegyek, hogy sikerüljön nekem?

– Boldog lehetsz, fiam, hogy elérkeztél idáig – mondta neki tanítómestere, a zsidó pápa. Ne nézz rám rossz szemmel, hogy én elhagytam vallásomat, mivel félek a királytól és nincs lelki erőm megszentelni nyilvánosan az Örökkévaló nevét. De ebben te nem hasonlítasz rám. Én a király alattvalója, szolgája vagyok – míg te a fia vagy.

– Tanácsom – folytatta a pápa – beszélj az apáddal és mondd meg neki, hogy szeretnél külföldre menni, világot látni, és megtanulni olyan dolgokat is, amikre itthon nem tehetsz szert. Apád szeret téged és eleget fog tenni kérésednek.

A királyfi megfogadta a jó tanácsot és apja, a király készséggel beleegyezett, hogy külföldi tanulmányútra induljon és gyarapítsa ismereteit és tudását.

ß ß ß

A király sok pénzt adott fiának, és felszerelte minden jóval, hogy tanulmányútja során semmiben ne szenvedjen hiányt. Négylovas kocsit is bocsátott rendelkezésére, amely a határig vitte. Ott a királyfi elbúcsúzott a kocsistól és hazaküldte, ő pedig átlépte a határt és inkognitóban elutazott egy távoli országba. Ott letelepedett a zsidó közösségben, betért a zsidóságba és Tórát tanult éjjel-nappal. Amíg elérkezett az ideje, és meghalt.

Amikor felkerült a másvilágra, ott az égi bíróság egyenesen a mennyországba küldte volna. Azonban volt valaki, aki a vádat képviselte, és azt mondta:

– Igaz ugyan, hogy nagy cádik volt és önfeláldozóan cselekedett, de csecsemőkorában nem-zsidó asszony tejét szívta, kétéves koráig...

Az ítélet tehát úgy szólt, hogy a királyfi lelkének újra le kell jönnie erre a világra, egy zsidó anya gyermekeként, akitől két éves koráig szopni fog. Utána visszajöhet, és mehet a mennyországba…

Ekkor a Báál Sém Tov átható tekintetet vetett az előtte sírdogáló asszonyra, aki kétéves meghalt gyermekét siratta, és azt mondta neki:

– Te, aki arra érdemesültél, hogy ezt a nagy és nemes lelket szoptasd két éven keresztül, sírsz ahelyett, hogy vigadnál? Hiszen örülnöd kellene, hogy az anyja lehettél...

Miért utazott a Báál Sém Tov Poznanba?

Egyszer a Báál Sém Tov felajánlotta egy Brodiban lakó fiatal zsidónak, aki egy ismert és gazdag ember veje volt a városban – hogy ha akar, utazzon vele Poznanba, ahol a szülei laktak. Mivel az illetőr rég nem látta szüleit, örömmel egyezett bele az utazásba, és nagy megtiszteltetésnek tartotta a Báál Sém Tov ajánlatát. Legott engedélyt kért apósától, aki a Báál Sém Tov híve volt, ezért az engedélyt természetesen megadta.

Egy csütörtöki napon, kora reggel indultak útnak. A Báál Sém Tov meghagyta Alekszejnek, régi kocsisának, aki éveken keresztül szolgált nála, hogy engedje szabadjára a lovakat, eressze el a gyeplőt, és a lovak menjenek, amerre akarnak. Csodálkozott is ezen a fiatal potyautas, annál is inkább, mert a lovak nagy sebességgel vágtattak, ami már szinte természetellenesnek tűnt. A kocsis meg csak ült a bakon és bóbiskolt.

Hirtelen megálltak a lovak egy tisztáson, amit magas fű borított. A Báál Sém Tov utasította a kocsist, fogja az üveget, ami nála volt, menjen és keresse meg a közelben lévő kutat, és töltse meg az üveget. Ment Alekszej, kereste a kutat, míg meg nem találta, és hozta a teli üveget a Báál Sém Tovnak. Ő meg átnyújtotta utasának, és mondta neki:

– Igyál fiam, mert nagyon szomjas vagy. És ne felejtsd el elmondani az áldást!

Ivott a fiatalember és felüdült a víztől. Csak most ébredt rá, milyen szomjas volt, olyannyira, hogy ha a Báál Sém Tov nem figyelmezteti, elfelejtette volna az áldást...

A víznek olyan íze volt a szájában, mintha óbort ivott volna.

Utána a Báál Sém Tov is elmondta nagy átérzéssel és hangosan az áldást, majd ivott a vízből, és a kocsisnak is adott inni. Ezután Alekszej rögtön elaludt a bakon, mint aki berúgott...

ß ß ß

…És a lovak vágtatnak tovább kocsis és gyeplőlkül, jobbra vagy balra fordulnak tetszésük szerint, fel a hegyre, le a völgybe.

Már majdnem beesteledett, és a fiatal potyautas nem tudta megállni, hogy meg ne kérdezze a mestert:

– Nem tudom, hol vagyunk. Csak utazunk, utazunk és utazunk. A lovak vágtatnak és nem látni semmi lakóhelyet. Holnap péntek van, erev sábát. Jön a szent szombat, hol fogunk megszállni?

A Báál Sém Tov, mosollyal az ajkán válaszolt neki: – Ne félj semmit, oda fogunk érni időben. Hiszen Poznanba utazunk!

Egész éjjel utaztak. Amikor felvirradt, ismét megálltak a lovak, a Báál Sém Tov és útitársa leszálltak. Azonnal észrevettek egy közeli forrást. Ott kezet mostak és imádkoztak. A Báál Sém Tov hosszasan és nagy odaadással imádkozott. Mire befejezte, már délfelé járt az idő. Az útitárs nyugtalanságánál csak csodálkozása volt nagyobb. Hiszen péntek van, és hol vagyunk még Poznantól? Sehol egy ház a láthatáron, ahol meg lehetne szállni szombatra. Ő kitűen ismerte Poznant és környékét, gyerekkora színhelyét, de semmi sem mutatott arra, hogy már a város közelében lennének. Nagyon szerette volna megkérdezni a Báál Sém Tovot, mi lesz, de szégyellte a kérdést, ami kishitűségre vallana, meg tartott is tőle.

Már délután van, és csak néhány óra maradt a szombat bejöveteléig. Sehol egy ház, sehol nincs árnyék. Most már megértette az utas, hogy valószínűleg nem érkeznek meg Poznanba szombatra – ami még biztos nagyon messze van –, és nagyon levert volt, mert nagyon szeretett volna szüleivel találkozni, akiket évek óta nem látott.

Egy pillanatra mintha felvillant volna egy reménysugár, amikor mintha egy falu sziluettjét látta volna és remélte, hogy a lovak megállnak, de azok csak rohantak tovább. És a kocsis alszik…

A lovak átvágtattak a falun, de megálltak a falu végén egy düledező viskó előtt. A Báál Sém Tov sietve leszállt a szekérről, és intett útitársának is, hogy tartson vele. Sietségéből amaz azt érthette, hogy ez egy rövid szünet csupán, és rövidesen mennek tovább.

A viskóban találtak egy nagyon öreg és beteg zsidót, a földön feküdve. Arca és teste tele volt sebekkel, és körülötte ült a családja, felesége, fiai, mind rongyokba öltözve, mindannyian soványak, látszott rajtuk, hogy éheznek.

Ahogy az öreg megpillantotta a Báál Sém Tovot, azonnal felkelt és odament hozzá, hogy köszöntse, miután mesterének szólította. A Báál Sém Tov is nagy szeretettel üdvözölte, majd egy időre félrevonultak a kunyhó egy távoli sarkába, ahol egy fél óra hosszat beszélgettek suttogva, de nagy intenzitással.

Amint befejezték, a Báál Sém Tov engedélyt kért az öregtől, hogy elbúcsúzzon tőle, és az megáldotta őt.

Ezután elhagyták a viskót, felültek a szekérre, és a lovak ismét vágtatásba kezdtek és nagy távolságokat szeltek át, mintha ismét megugrott volna nekik a föld. Nemsokára leszáll a nap és itt a szombat, és a fiatal utas már nem tudta, hogy mire gondoljon, és jeges félelem fogta el: mi lesz velük, hol fognak szombatolni?! Már nem merte a Báál Sém Tovot újra megkérdezni, mikor hirtelen felocsúdott és látta, hogy a szekér már Poznan külvárosában vágtat, és már-már a „diákok utcájában" vannak, amely arról volt hírhedt, hogy időnként a helyi egyetemen tanulók pogromokat rendeztek a helyi zsidó lakosságban. Innen már nagyon közel volt a belváros, ahol néhány utcában zsidók is laktak, de oda már nem jutottak el, mert közben bejött a szombat.

ß ß ß

A fiatalembert nagy szomorúság töltötte el. Itt van Poznanban, egy ugrásnyira szüleitől, akiket rég nem látott. De nem jut el oda, mert már bejött a szombat. Ezen kívül félt is, mivel a „diákok utcájában" nem mutatkozhatott zsidó ember már évek óta, mióta a pogromok voltak.

Valóban, mihelyt az utca lakói észrevették a szekér utasait, huligán kinézésű suhancok kezdtek gyülekezni, és egyesek már köveket is készítettek a kezük ügyébe. Azonban a Báál Sém Tov felemelt fővel állt a szekér mellett, és pillantására meghunyászkodtak a suhancok, és lehanyatlottak a köveket felemelő kezek. Látván ezt az útitárs is megnyugodott, és ő is felemelt fejjel ment a Báál Sém Tov mellett.

Megálltak egy ház mellett. Itt lakott egy zsidó szabó, az egyetlen zsidó, aki merészelt az utcában lakni, és akit a diákok megtűrtek, mert a ruháikat varrta nekik. Amint a szabó meglátta a vendégeket, elébük ment félve, és azt mondta nekik, örömtől és félelemtől eltelt hangon:

Sálom áléchem zsidók, itt a házam mellett. Boldogok a szemek, amelyek titeket látnak, és jaj… én úgy félek, illetve féltelek benneteket. Ezek a zsidógyűlölő ségecok engem is kikezdenek, már én sem tetszem nekik, pedig eddig azért tűrtek meg itt, mert én varrom olcsón az iskolai formaruhájukat, és így szükségük van rám és békén hagynak. De a szívem remeg, mi lesz most? Hátha jönnek éjjel, hogy kikezdjenek veletek?

– Béke veled, reb jid, és legyen béke és nyugalom a lelkedben is! Ne félj semmit, az Örökkévaló megsegít bennünket, és senki nem fog bántani. Azért jöttünk, hogy itt szombatoljunk nálad, és Isten segítségével sem nekünk, sem neked semmi bajod nem lesz. Csak ne félj! – válaszolta neki a Báál Sém Tov.

Ekkor kijött a házból a többi zsidó, a szabó segédei, szám szerint heten. Ők állandóan nála tartózkodtak, hétköznap és szombaton is, mert munkájuk immunitást biztosított nekik a suhancok szemében, és nem bántották őket, sem a házban, sem amikor elhagyták azt.

A Báál Sém Tov nagy örömmel nézte őket, majd azt mondta:

– Legyen áldott az Örökkévaló neve, hogy nem vonta meg tőlünk kegyét, hogy teljesíthessük a nagy micvát, hogy szombaton közösségben (minjánnal) imádkozhassunk. Hiszen velük együtt éppen tízen vagyunk és így, hála az Istennek, van minjánunk.

Ekkor szinte végszóra, felébredt a kocsis. Látta, hogy a lovak megálltak és ebből megértette, hogy végállomás. Levette a szekérről a Báál Sém Tov és társa csomagjait, és bevitte a házba. Ekkor már majdnem teljesen beesteledett.

ß ß ß

Először Minchát imádkoztak. A Báál Sém Tovot kérték fel, hogy legyen előimádkozó, és ő hangosan és nagyon lelkesen recitálta az imát. Erre összegyűlt egy csomó fiatal huligán a ház előtt, és hangos nemtetszésüknek adtak kifejezést a zsidók hangos „gajdolása" miatt.

– Mit képzelnek ezek a zsidók – kiabálták –, ide merészkednek a mi utcánkba és hangosan imádkoznak, ilyen nincs és nem is lesz!

Szitkozódtak és átkozódtak, és már-már betörtek a házba, nagy kövekkel a kezükben, de a Báál Sém Tov, aki már befejezte az imát, ott állt a ház bejáratában, és lángoló szemekkel nézte a suhancokat. Azok a látványtól megrettentek és eltakarodtak.

Közben villámgyorsan elterjedt a városban a hír a „csodálatos zsidóról", aki tálitba burkolva hangosan imádkozik és látványa megfélemlíti a város hírhedt vagányait, akik nem mernek még a közelébe sem menni. A hír eljutott a városi egyetem rektoráig is, aki nagy tudós hírében állott, és tudott egyet-mást a zsidók Tórájáról is, valamint ismerte a héber nyelvet. Amikor hallotta a híreket, azt mondta a rektor tanítványainak:

– Ez a vendég zsidó vagy egy szent ember, vagy pedig – varázsló. Így vagy úgy – szeretném látni a vendéget.

Elhatározását tett követte. Elment a zsidó szabó házába, ahol ott találta a „minjánt" imádkozni, élükön a Báál Sém Tovval, aki hangosan dalolt, nagy örömben és lelkesedéssel. A rektor nagy figyelemmel hallgatta az imát, majd utána a szombatfogadó kidust, amit a csodálatos zsidó hallatott fülbemászó dallammal, amely a lélekbe hatol.

Annyira tetszett neki mindez, hogy maradt vacsorára is, és nagy érdeklőssel hallgatta a Báál Sém Tov haszid misztikus fejtegetéseit, valamint az édes-bús Zmirot dallamokat, és az étkezés utáni áldást. És ámbár a Báál Sém Tov nem beszélt vele egy árva szót sem, és szinte figyelemre sem méltatta – a rektor engedélyt kért, hogy másnap, sábeszkor is eljöhessen.

Valóban el is jött másnap, ott volt az imáknál és a szombati lakomán, nem szólt egy szót sem, nem kérdezett semmit, de a szemét le nem vette erről a csodálatos zsidóról, akitől az öröm vakító ragyogása nem távozott egy percre sem.

Ugyanez volt a helyzet a mincha imánál, majd az azt követő harmadik lakománál (szeudá slisit) is, amelyben a Báál Sém Tov csodálatos Tóra újdonságokat mondott, mély hangján. Egész a havdaláig ott volt, utána elbúcsúzott a Báál Sém Tovtól és elment. A Báál Sém Tov most sem szólt hozzá egy szót sem.

ß ß ß

A szombat királynő búcsúztató lakomája után (meláve málká) a Báál Sém Tov megparancsolta a kocsisnak, hogy fogja be a lovakat. Ismét szabadon engedték őket, és a vendégutas csodálkozásának nem volt határa. Most szinte szabad szemmel látta, hogy a Báál Sém Tov utazása nem mindennapi: nagyon rövid idő után már látta... Brodi városának körvonalait, és máris otthon volt, ahonnan elindult, hogy Poznanban szüleit meglátogassa. Oda nem jutott el, és most már semmit sem értett.

Keserűségében nem tudta megállni, hogy ne kérdezze meg a Báál Sém Tovot, mit jelentsen mindez:

– Mesterem – mondta –, sok csodálatos dolgot láttam és hallottam utazásunk során, Brodiból Poznanba és vissza. Nem tagadom, hogy nagyon fájlaltam, hogy csak Poznan külvárosáig jutottam el, de nem láttam viszont drága szüleimet. De egyet szeretnék kérdezni, ha a rebbe megengedi.

– Kérdezz, fiam, kérdezz – mondta a Báál Sém Tov.

– Egyet kérdezek, ami három részre oszlik – mondta a fiatalember –, ha választ kapok kegyelmedtől, ez vigaszomul szolgál azért, mert városomban voltam és nem sikerült látnom drága szüleimet, akiket már évek óta nem láttam. Az első kérdésem: miért álltak meg a lovak többször is ott, ahol magas fű volt? Ki volt az az öreg és beteg zsidó, akit a viskóban láttunk, akinek teste tele volt sebekkel és aki annyira örült, amikor a mestert meglátta? Végül is pedig, mi értelme volt Poznanba utazni, és ott a szabó házában szombatolni?

A Báál Sém Tov ezt válaszolta:

– Az első két kérdésre válaszolok itt és most, azonnal. A harmadikra idővel magadtól fogsz rájönni.

1. Ott ahol a magas fű van, két zsidó halott van eltemetve, akiket nem hoztak zsidó temetőbe nyugodni (kever Jiszráél), mert meggyilkolták őket. Lelkük nem talált nyugalmat, és kellett valamit tenni az érdekükben, valami tikunt (lelki reparáció). Nos, azáltal hogy áldást mondtunk a vízre, amit ott ittunk a kútból – lelkük nyugvópontra jutott.

2. A beteg öregember, nemzedékünk nagy cádikja, majdnem olyan, mint maga a messiás. Akkor, azon a szombat estén kellett, hogy eltávozzon a világból, mert a nemzedék nem volt érdemes arra, hogy megváltsa őt. Jöttem, hogy elköszönjek tőle, és gut sábeszt mondjak neki, mielőtt elhagyja ezt a világot. A harmadik kérdésre, mint már mondtam, idővel magadtól fogod a választ megtalálni.

ß ß ß

A fiatalember, aki mint mondtuk, apósánál élt és idejét tóratanulással töltötte – idővel kereskedő lett. Egyszer apósa elküldte őt Poznanba árut beszerezni. A rossz utak miatt egyszer kénytelen volt egy szombatot egy idegen városban tölteni, amely messze volt Poznantól.

A szálláshelyén megérdeklődte, ki a város rabbija és vajon nagy talmudtudós-e? Ha igen – szándékában állt felkeresni a rabbit, és egy Tóra-eszmecserét folytatni vele. Megmondták a nevét és hozzátették, hogy valóban nagy tálmid cháchám a rabbi, nincs sok hozzá fogható, és a fiatal kereskedő felkereste a város rabbiját péntek délután.

A rabbi nagyon szívélyesen fogadta, és belemelegedett egy mélyenszántó beszélgetésbe vendégével, melyben sok közös témát érintettek. Mindketten nagyon élvezték a beszélgetést, és ez elhúzódott a szombat bejöveteléig. Ekkor a rabbi meghívta a vendéget, akivel olyan jól elbeszélgetett és eszmét cserélt, jöjjön vele a templomba és legyen a vendége a három szombati lakomán is.

A vendég beleegyezett. Együtt mentek a templomba, majd este együtt vacsorázott a rabbi családjával, együtt énekelték a Zmirotokat és mondták – mindketten – a tóramagyarázatokat, ahogy ez zsidóknál szokás. Ugyanez volt szombat délben, majd délután is.

Ekkor, a harmadik lakomán, a vendéglátó rabbi nagy drósét vágott ki, amelyben sok új tóratanítást (chidusé Tóra) hallatott. Amikor befejezte, a vendég őszinte csodálat hangján mondta:

– Ezeket a szavakat hallottam mesteremtől, a Báál Sém Tovtól, annak idején, Poznanban, a szabó házában, ahol a szombatot töltöttük!

– Ön volt az a fiatalember, aki elkísérte a Báál Sém Tovot annak idején Poznanba? – mondja neki a helyi rabbi.

– Igen, én voltam – mondja a vendége, és csodálkozása egyre növekszik.

– Én pedig az ottani egyetem rektora voltam, akit a Báál Sém Tov beszéde Izrael Istenének szárnyai alá hozott! – mondta a rabbi.

Most értette csak meg a fiatalember, hogy ez itt harmadik kérdésére a válasz...(Folyt.köv

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése