HELLER ÁGNES: Amig mi szalámit ettünk...

 

Saul Friedlaender: A náci Németország és a zsidók. (Részlet az idei Könyvhétre immár másodszorra megjelenő naplóból)

A mi szenvedéstörténetünk, félmillió zsidó honfitársunk vagy három hónap alattt "végrehajtott" meggyilkolása, e könyv utolsó fejezetének (mely a "Vég" címet viseli) csak egy töredéke.

Ez a könyv egy eposz, az egyetlen olyan pusztuláseposz, amit sosem írtak s eddig nem is írhattak. Nem hősök harcolnak itt hősök ellen, mint Ilion pusztulásakor. Ebben az eposzban tettesek vannak és áldozatok, ahol a tettesek beindította gépezet lassan, de biztosan, felőrölnek minden áldozatot. Ez az eposz a teljes pusztulás felé (lefelé) hömpölyög Itt is vannak a gyilkoló gépezetet irányító istenek, pogány istenek és gonosz istenek.

Ahogy a Hitler idézeteket olvasom (egészen az utolsóig, az úgynevezett végrendeletéig) a gonosznak Hannah Arendt által feljegyzett "banalitását" sehol sem találom. Inkább mitológiai értelmezésekkel kíséretezek, mint "Anti-Krisztus", vagy talán a pusztítás démona. Egy Európát látok, mely nem állt ellent a megkísértésnek, inkább transzba esve járta a táncot az aranyborjú előtt. Egy Európát, melyben azért mégiscsak akadt tíz igaz ember.

Az eposz hömpölyög. Először "jön" az egyik zsidóellenes intézkedés, majd a második, a harmadik, az ezredik, Németországban, Ausztriában, Csehországban. Megnyílnak a koncentrációs táborok, majd a kényszermunkatáborok, majd haláltáborok. Előbb könyvégetés, aztán emberégetés. Előbb koncentráció, majd gettó, majd deportálás "Keletre", majd új gettók, majd transzportok a halálgyárakba. Előbb agyonlövés, majd szénmonoxid, végül cyclon B. Egyre gyorsabban egyre sietősebben, mindenhonnan. Lengyelországból, Lettországból, Litvániából, Hollandiából, Belgiumból, Norvégiából, Szlovákiából, Franciaországból, Hollandiából,Dániából.

Mit tesznek a népek?

Még a parányi Kos szigetéről is. Egy sarok sem marad rejtve, nincs hova menekülni, nincs hova elbújni. S mit tesznek a "népek"? (a "goj" héberűl népet jelent.) Vannak, akik önkéntes pogromokat szerveznek, saját szakállukra gyilkolnak. Többségük más irányba néz. És beköltöznek a meggyilkoltak lakásába, bútoraik közé, magukra öltik ruháikat, játszanak a meggyilkolt gyerekek játékszereivel. Körülbelül 5 millió zsidót levetkőztetnek, de mielőtt a krematóriuma küldenék őket, a hullák aranyfogait kitépik, a halott asszonyok lábáról lehúzzák a selyemharisnyát.

Miközben a gyilkoló gép lassan, rendszeresen, fokról fokra végzi munkáját, azok, akik élnek (még élnek) néha reménykednek,igyekeznek olvasni, tanulni, hasznosítani magukat, már ahogy lehet. Az ember sok mindenhez, majdnem mindenhez hozzá tud szokni, csak szerettei és saját meggyilkolásához nem.

S mi csak az utolsó fejezetben kerülünk sorra. Három millió lengyel zsidót öltek meg, félmillió magyart, mi ketten adtuk az áldozatok több mint felét.
S mindig bűntudatot érzek.

Mikor Ferivel összeköltöztünk első közös utunk a Krakkói gettó maradványaihoz és Auschwitzba, azaz Birkenauba vezetett. A krakkói gettó akkor, a hatvanas évek elején, ugyanúgy nézett ki, mint mikor a zsidókat onnan deportálták. Elhagyott, romba dőlt házak, betört ablakok. Kerestünk egy zsinagógát. Az egyik romokba roskadt, de találtunk egy alapjában épen maradtat. Beléptünk. Három férfit találtunk ott ortodox viseletben. Feri megszólította őket németül. Fejüket rázzák. Aztán oroszul, ugyanaz a "válasz". Végül az egyik jiddises németséggel megszólalt:

 "Honnan jönnek?"

 "Magyarországról".

A férfi (szemében valamiféle gyűlölettel): "Maguk ott Magyarországon szalámit ettek, míg a mi testvéreinket gyilkolták". Mi ketten úgy éreztük (s ezt meg is beszéltük), hogy bár a férfi haragja oktalan, valahogy mégis igaza van.

Felmérhetetlen a szakadék a tudás, mint ismeret, és a tudás, mint tapasztalat között. Tudhatunk valamiről, de amíg nem tapasztaljuk, addig nem tudjuk. Ha mi, annak idején, nem is tudtunk a gázkamrákról, arról azért tudtunk,hogy testvéreinket Keleten gettókba "telepítik", vagy elhittük, mert el akartuk hinni, hogy munkatáborokba viszik őket. Közben valóban éltük életünket. Akinek volt jó állása, elvesztette, a nagyobb gyerekek reményt vesztettek, mert az előbb az egyetemre, majd a gimnáziumba sem vették fel őket. Mindennek ellenére az élet ment tovább szokásos medrében egészen 1941-ig. Barátaimmal ezután is találkoztam a Margitszigeten, ezután is belógtunk a futóversenyekre, az uszodába, beszélgettünk könyvekről .

1941 nekünk mégis az első fordulat éve volt. Akkor jött a munkaszolgálat, senki sem tudta, mely nap kapja kézhez a SAS behívót. Mentek a fiatalemberek a keleti frontra, a háborúba,szadista keretlegények kegyetlenségének is kitéve. Többségüknek ez volt az utolsó útja. Mégis, igen, szalámit ettük (ha mi csak egyszer egy héten s akkor is két dekát, mert drága volt, de mégis) miközben már működött Belsec, Treblinka, Majdanek. (Dachauról és Mauthausenről már régen tudtunk.)

De honnan tudtam én 14 évesen 1944 márciusában, hogy ha oda megyünk, ahová ők visznek, akkor megölnek? Valahol ott kellett bujkálnia a tudatom alatt a tapasztalattal szerezhető tudásnak (Kamenyec Podolszk?), de eltemettem, mert nem volt róla tapasztalatom.

Ahogy már olyan sokszor, most is szembe kellett néznem mind a Jóval, mind a Gonosszal, azaz a megmagyarázhatatlannal. A parancsot teljesítő gonoszt értem, van, aki gonoszat tesz, mert fél, van olyan, aki utánoz másokat, van aki dühében gyilkol, van, aki szégyenében, de akárhogy is, van oka és célja. De mit tegyünk a radikális Gonosszal (itt már a Gonoszt is nagy betűvel kell írni)? Klaus Barbie egy nap "sikeres fogásról" számol be alárendeltjének. Felfedezett ugyanis egy gyermekotthonban 41 zsidó gyereket 3 és 13 év között (sic!) Betette őket egy Auschwitzi transzportba, ahol azonnal gázba küldték őket. Miért tette? Ezt nem értem.
És meg lehet-e érteni a Jót?

Ruth Klúger elmeséli történetét. Tizenegy évesen várt a szelekcióra. Már tudta, hogy tizenháromnak kell mondania magát. Elől állt a szelektáló SS, mellette egy 18 éves forma német lány. Míg az SS (Mengele?) egy pillanatra félrenézett,a lány odarohant Ruthoz és a fülébe súgta "mondd azt,hogy tizenöt vagy". Rá került a sor. Ruth úgy válaszolt, ahogy a lány ajánlotta "tizenöt éves vagyok". Mire az SS tiszt, "fiatalabb vagy Te annál, hazudsz". A német lány közbelépett: "olyan izmos lábai vannak, nem lehet fiatalabb, remek munkaerő lesz belőle". Így kerülte el Ruth a gázkamrát. S most őt idézem " Ezt nem magyarázza meg sem pszichológia, sem biológia - csak a szabad akarat. A jó hasonlíthatatlan és megmagyarázhatatlan, mert önmagán kívül nincs oka, és mert önmagán kívül nincs célja sem". Ezt én is így hiszem. Csak sajnos áll ez a radikális Gonoszra is.

A legtöbben sem Gonoszak sem Jók nem voltak, csak félrenéztek és hallgattak. S meg is magyarázták miért néznek félre és miért hallgatnak Ők a talaj, melyből a Gonosz kihajt. 
Seregek győzték le Hitlert és birodalmát, s néhány jó ember miatt volt érdemes túlélni. Ők ennek a Gonosz megrendezte eposznak egyedüli hősei.

 

(Népszava)

                                                             ***

     A HÓHÉR AKASZT, MENGELE SZELEKTÁL, A ZSIDÓ ASSZIMILÁLÓDIK, ÉS Heller Ágnes filozofál. Hogy a gójok (tudja hogy ez népeket jelent) ölik a zsidókat – ezt rég tudták Heller és "okos" társai, az asszimiláns magyar zsidók, akik ezuttal egy kissé butábbak voltak mint a gazdanép. Annak nem volt vesztenivalója; két pogány között egy hazáért, lelkesen gettózta a zsidókat, beült a lakásaikba és vasárnap meghallgatta a papot az istengyilkos népről, amely most bünhődik.

-------És most minden megy tovább, és Heller csak filozofál és csodálkozik, hogy a pólisi "szemében valamiféle gyűlölettel" néz rá. Hát ki tud szeretettel nézni arra aki "szalámit eszik" amig őt gyilkolják?

A szerk.