Egy adomány 1944-ből célba ért

EGY IGAZ EMBER (CÁDDIKÁ)

AKI TELJESITETTE

HAT ÉVES KORÁBAN 

TETT FOGADALMÁT....

 

– Látogatója van.
– Kicsoda?
– Egy bizonyos Zelenka Magda – válaszolta a titkárnőm. Azt mondja, valami fontos megbeszélnivalója van önnel, időpontja nincs.
Csak Egy pillanatig tartott, míg felidéztem magamban Magdát...

 

 Évtizedekkel ezelőtt még apám alkalmazta őt és a férjét, Ferencet, házfelügyelőként Toronto környékén, Etobicoke-ban, az egyik bérházunknál. Apámat, bár az életét tönkretették annak idején Magyarországon, különös módon nem fűtötte bosszúvágy: ha valaki igazán alkalmas munkaerő volt, felvette. Németeket, osztrákokat, ukránokat, horvátokat, még magyarokat is.
Zelenkáék kitűnő alkalmazottnak bizonyultak: szorgalmasak és udvariasak voltak, szerették őket a lakók. Hosszú évek óta dolgoztak nálunk, amikor Ferencnek egymás után több szívinfarktusa is volt, s az utolsó elvitte. Magda egyedül akarta folytatni a ház vezetését, de a feladat meghaladta az erejét. Nem volt már fiatal, az egészsége sem szolgált úgy, mint azelőtt. Ráadásul, bár régóta élt Kanadában, nem tudott elég jól angolul, ami megnehezítette a lakókkal való érintkezést. Sajnálattal, de beadta a felmondását, és csak annyit kért, az egyik házunkban bérelhessen lakást.
Apám akkor már nyugdíjas volt, én vettem át tőle az üzletet. Habozás nélkül beleegyeztem Magda kérésébe, gondoltam, bizonyára a régi környezetében szeretne maradni, a többi kivándorolt magyar között. Legnagyobb meglepetésemre a házat, amelyben kifejezett kérésére lakni szeretett volna, főként zsidók bérelték, a többségében zsidók lakta kerületben.
És most, évekkel később, eljött hozzám. Kíváncsi lettem, bevezettem az irodámba, és gyerekkorom ritkán használt nyelvén érdeklődtem az egészsége felől: „Hogy tetszik lenni?" Mosolyra derült a szeme, ahogy szokásos hivatalos modorában válaszolni készült.
– Sajnos nem vagyok nagyon jól. Most engedtek haza a zsidókórházból – a Mount Sinai kórházra gondolt, Toronto belvárosában –, komoly műtétem volt. Azért lehetek csak itt, mert nagyszerű zsidó orvosok megmentették az életemet. Én mindig tudtam, hogy a maguk népe nemcsak tehetséges és sikeres, hanem jószívű is. Ezért jöttem magát meglátogatni.
„A maguk népe" – a bók, bár bizonyára nem ez volt a célja, némileg kellemetlenül hatott rám. Nem tudtam eldönteni, vajon túlérzékeny vagyok-e.
– Én önt nem igazán ismerem, Rubinstein úr, de volt szerencsém ismerni néhai édesapját, és biztos vagyok benne, hogy rá hasonlít. Az apja csodálatos ember volt, igazi régi vágású úriember. Sosem éreztette velünk, hogy ő lenne a nagyfőnök, mi meg a jelentéktelen beosztottjai. Különös vonzalom kötött minket hozzá, hisz ő is magyar volt, a honfitársunk.
Ez elég hamisan csengett. Az apám zsidónak tartotta magát, Magyarországon született, az élete első felét lojális és hasznos polgárként élte, hogy aztán magyar honfitársai ellenséges idegenként kivessék maguk közül, gyalázatosan elbánjanak vele, és lehetetlenné tegyék, hogy a hazájában maradjon.
– Drága Magda, kedves Öntől, hogy ilyen szépen beszél az édesapámról, de – mit tehetek önért?
– Elnézését kérem, Rubinstein úr, ön elfoglalt ember, térjünk a lényegre. Már rég elköltöztem Magyarországról, de most is van két házam Mezőkövesden, a Matyóvidéken, Északkelet-Magyarországon.
– Mezőkövesd! – kiáltottam. – Ismerem a helyet, anyai nagyanyám családja, a Hofstedterek éltek ott, és a Kleinek is, Vera nagynéném családja. Apámék nem messze onnan, Szentistvánon laktak, anyám pedig a közeli kisvárosban, Mezőcsáton nőtt fel.
– Érdekes – felelt rá Magda –, nem is tudtam, honnan származik a családja. Az apja sose beszélt a múltról. Úgy látszik, még több közös van bennünk, mint gondoltam.
Még több közös? Megint sötét gondolatok futottak át a fejemen. 1944 elején, Horthy Miklós antiszemita rendszere alatt minden egészséges zsidó férfit a járásban, köztük apámat is, kényszermunkatáborba vittek. Áprilisban egy maroknyi német, nem kevés magyar társuk buzgó közreműködésével, összeterelte az ott maradt zsidókat, és egy nyomorúságosan szűk gettóba kényszerítette őket Mezőkövesden. Nemsokára az öregeket, a nőket és a gyerekeket, köztük apám feleségét és két kisfiát is, bevagonírozták a lengyelországi Auschwitz-Birkenauba tartó tehervonatokba. Nem élhették túl a gázkamrákat.
Személyes ismeretségem Mezőkövesddel frissebb keletű volt. 1972-ben utaztam oda, hogy apai nagyapám, Mordeháj sírját meglátogassam, aki volt olyan szerencsés, hogy még a németek érkezése előtt, idős korában meghalt, s így ő volt a család egyetlen tagja, aki rendes zsidó temetésben részesülhetett. Ottlétemkor Eisler Miska, egy kis helyi órásüzlet tulajdonosa vitt el a temetőbe. Minthogy ő volt az utolsó életben maradt zsidó Mezőkövesden, jobb híján ő lett a valamikori hitközség szomorú emlékeinek gondozója.
Ekkor eszméltem rá, hogy nem figyelek a vendégemre.
– Bocsánat, Magda, azt mondta, most is van két háza Mezőkövesden.
– A szüleim háza, ahol felnőttem, és  a szomszéd ház, amit Erzsi nénémtől örököltem. Hogy is kezdjem, az a helyzet, hogy magának akarom adni őket.
– Egy pillanat! Nekem akarja adni? Miért? Miért nem a rokonainak vagy a barátainak?
Magda felsóhajtott.
– Mint tudja, drága férjem itt hagyott. Néhány éve a fiunk, Frank is meghalt szívbénulásban. A felesége a fiam életében sem igen érdeklődött utánam. Kanadai nő, nem igazán értettünk szót. Azt hiszem, kicsit szégyellt is bennünket. Frank halála után a gyerekekkel a tőlünk egy órányira lévő Berrie-be költözött. Elég fájó ezt kimondani, de teljesen kizártak az életükből. Karácsonykor sem szoktak felhívni. Ne haragudjon, hogy önt zavarom ezzel, de nem tudom, hová forduljak. Öreg, beteg asszony vagyok, nem értek az üzlethez. Ha nem csinálok semmit, a házak a halálom után az államé lesznek, pedig kár lenne értük.
– Magda, meg vagyok hatva, de hogy őszinte legyek, és nem tudom, mit szóljak ehhez. Van értelme annak, hogy míg Kanadában élek, két házam legyen Mezőkövesden? Azonfelül, meg kell mondjam, elég kellemetlenül érezném magam, ha elfogadnék valamit, ami nem illet meg.
– Rubinstein úr, ismét elnézését kérem, nehezen tudom ezt jól elmagyarázni. Nem arra gondoltam, hogy tartsa meg a házakat magának. Azt szeretném, adja el őket, és adja oda a pénzt a népének Magyarországon.
Erre végképp zavarba jöttem.
– De miért zsidóknak és miért Magyarországon? Ha adományozásra szánja a pénzét, nem valami jótékony célra kellene fordítania, amit fontosnak tart, esetleg az egyházán keresztül?
Magda vállat vont.
– Nincs egyházam, és nem tudom, hogyan kell adományozni. Azt tudom, hogy maguk, zsidók nagyon jótékonyak, különösen, ha egymásról kell gondoskodniuk. Kérem, segítsen nekem ebben! Két hét múlva Magyarországra utazom, talán utoljára. Ha otthon leszek, elmegyek a városházára, és elintézem magának a szükséges papírokat.
Még mindig nem értettem. De hogy utasíthattam volna vissza? Az irodából kifelé menet jó utat kívántam neki.
A magyarországi utam 1972 nyarán felejthetetlen élmény volt. Régóta éreztem a késztetést arra, hogy elutazzam apámék szülőhelyére, de amikor csak felvetettem a témát, pánikkal reagáltak. A háború után, amikor elhagyták Magyarországot, megfogadták, hogy sosem térnek vissza erre az „átkozott" földre. Miért is akarok én odamenni? Pedig éppen ez vonzott oda: meg kellett értenem azt a helyet, ahonnét származtak, a helyet, amely táplálta és formálta, végül kivetette őket magából. Végül csak beleegyeztek az elhatározásomba.
Elsődleges úti célom a Rubinstein család egykori otthona volt Szentistvánban, egy Mezőkövesdhez közeli faluban. Bejelentés nélkül, és minden bizonnyal igen váratlanul érkeztem. Mivel tudtam, hogy apám gyerekkori barátja, a házfelügyelőnk fia még mindig Szentistvánon lakik, megkérdeztem az első falubelit, akivel találkoztam, hol találom Varga Pistát.
– Ki keresi?
– Rubinstein Béla fia vagyok Kanadából.
Nem sokkal ezután Pista már ölelgetett és csókolgatott. Mintha az egész falu népe odasereglett volna, nagy darab, színes kendőjű, csillogó aranyfogú parasztasszonyok fogtak körül. Nyilván ritkán járt náluk látogató, és még ritkábban jártak arra emigránsok leszármazottai. A figyelmük hízelgő volt, mégis elkedvetlenített, ahogy a falusiak valamikori szomszédaikról beszéltek.
– Hát, tudod, kár, hogy elmentek innen a zsidók. Rendes emberek voltak végső soron.
– Más lett minden nélkülük. Minden kopott és ócska.
– Valaki mondta, hogy azt hallották, a németek nagyon csúnyán bántak a zsidókkal, amikor elvitték őket, állítólag sokakat meg is öltek közülük.
– Az lehetetlen! A németek civilizált nép.
– Nem kell félteni a zsidókat! Mindig feltalálják magukat!
– Igen, én is úgy hallottam, hogy az összes zsidó Amerikába ment, és milliomos lett.
Az egyik asszony napbarnított arcát érdeklődve felém fordítva megkérdezte:
– Mondd csak, Béla fia, igaz, hogy az összes zsidó Amerikába ment?
Torkomon akadt a szó, nem tudtam felelni.
Pista elvitt, hogy megmutassa nekem apám házát a falu központjában. Valaha csinos lehetett, most omladozott. A háború után a kommunista hatóságok kicsiny szobákra osztották, hogy nélkülöző időseket szállásoljanak el benne. Az előszoba szolgált a falu postahivatalául. Az apám malmát, a helyi gazdasági élet oszlopos intézményét, rég államosították a magyar munkásosztály nevében. Kiégett, elhagyatott romhalmaz volt. Az egész falu mintha megdermedt volna az időben. Mint számtalan más ilyen Szentistván, gondoltam keserűen, sokkal jobb formában lenne, ha a szorgalmas, találékony és töretlenül hazafi zsidó lakóit békén hagyták volna.
Az apám csak akkor tudta meg, hogy feleségét és két fiát elvitték és megölték Lengyelországban, mikor a háború után hazajött a munkatáborból. Sosem tudta túltenni magát a bűntudaton, hogy nem volt ott segíteni, amikor a családjának oly kétségbeejtő szüksége lett volna rá. De azt nem engedte, hogy a gyásza életképtelenné tegye. Hátat fordított Magyarországnak, és elhatározta, hogy új életet kezd – bármelyik országban a föld színén, amely kész őt befogadni.
Kanada, amely elsőként nyitotta meg kapuit, tökéletes környezetnek bizonyult a traumatizált túlélőknek, hogy talpra álljanak. Apám az új életére koncentrált, ingatlant szerzett, vagyonrészeket, messze többet, mint amennyit Szentistvánban hagyott ott. Sosem fordult meg a fejében, hogy visszakövetelje a régi házat és a malmot – akkor sem, amikor a kommunista rendszer összeomlásakor a magyar kormány kinyilvánította szándékát, hogy legalább szimbolikus kárpótlást ajánl az egykori tulajdonosoknak. Bill Rubinstein szilárdan visszautasította az ajánlatot: a rettenetes múlt minden tárgyi nyoma örökre elveszett a számára, csak azok a házak érdekelték, amelyek a történelem viharai elől menedéket nyújtó Kanadában voltak.
Három hónappal Magda látogatása után egy halványsárga boríték landolt az íróasztalomon. Két hivatalos tulajdonosi igazolás volt benne a mezőkövesdi földhivataltól. Két telek részletes leírását tartalmazták, mindkettőn egy-egy házzal. Az ingatlanok tulajdonosa Zelenka Magdolna Mária, lánynéven Lázár, született 1937-ben. Az igazolás kiadásáért fizetett illetékről szóló számlát, 12 500 magyar forintról, mellékelték a borítékban.
Most, hogy Magda elhatározásához nem fért kétség, kötelességemnek éreztem, hogy teljesítsem a kívánságát. De hogy fogjak hozzá? Senkim sem volt már Magyarországon, akihez segítségért fordulhattam volna. Az interneten megtaláltam a budapesti zsidó hitközség elérhetőségét, küldtem hát néhány e-mailt, melyekben elmagyaráztam a helyzetet, és tanácsot kértem. Miután senki sem válaszolt, megnyugtattam magam azzal, hogy legalább megpróbáltam.

***

Telt-múlt az idő, más tárgyak halmai fedték el a halványsárga borítékot, és Zelenka Magda háza elhalványult az emlékezetemben.
Két és fél év elteltével, 2013 júniusában kaptam egy levelet, nehézkes kézírással, magyarul. Egyik magyarul beszélő alkalmazottam fordította le nekem.

Kedves Rubinstein Úr!
Szeretnék öntől időpontot kérni, hogy találkozzunk, és nyélbe üthessük az ajándékozási megállapodásunkat. Az egészségi állapotom sajnos rosszabbodott, öregotthonba költözöm, ahol teljes ellátást kapok. A tervek szerint a hónap végéig kiköltözöm a lakásomból.
Kérem, tudassa velem, mikor találkozhatunk, hogy lezárjunk minden nyitott kérdést. Azután megnyugodhat a lelkem, hogy minden a legnagyobb rendben, végakaratom szerint fog történni.
Legyen szíves, keresse meg Takács Katalint a … telefonszámon a találkozónk időpontjával kapcsolatban, ő segít majd nekem, hogy ott lehessek.
A legjobbakat kívánom Önnek és a családjának,
Tisztelettel és szeretettel,
Zelenka Magda

***

Elfogott a lelkifurdalás. Azon nyomban felhívtam Takács Katalint, akitől megtudtam, hogy Magdánál tüdőrákot állapítottak meg, és hogy elutasított mindenfajta kezelést, mondván, nincs az életében semmi olyan érték, ami indokolná a meghosszabbítását. Nincs más hátra, mint könnyíteni a szenvedésein, és várni az elkerülhetetlent. Kati ugyan nem értette, miért foglalkoztatják Magdát oly rögeszmésen a mezőkövesdi házak, de megerősítette, hogy másról se beszél. Ettől még erősebb lett a bűntudatom. Mivel Kati úgy tervezte, június 30-án Magda lakásán lesz, segít neki átköltözni a Richmond Hill-i otthonba, azt javasoltam, találkozzunk ott hárman.

Magdát a konyhában ülve találtam, sápadtan,  görnyedten és gyengén. Reszelős hangon üdvözölt, elnézést kért, hogy nem kel föl. Fullasztó meleg volt aznap, restelkedett, hogy még egy pohár csapvízzel sem tud megkínálni, már a poharai is el voltak csomagolva valahová. Izzadva ültünk a kicsi konyhában.
Bocsánatot kértem tőle, hogy nem sikerült a kérését rögtön teljesítenem.
– Szeretném ezt jóvátenni. De megmagyarázna nekem valamit, amit azóta nem értek, hogy találkoztunk? Azt értem, hogy meg akarja menteni az örökségét, ne kerüljön állami kézbe, és azt is, hogy segítségre van szüksége a házak eladásához. De miért szeretné, hogy a bevétel a magyarországi zsidóknak legyen adományozva?

Magda erőtlenül elmosolyodott, és magyarul kezdett válaszolni, Kati felajánlotta, hogy tolmácsol, amennyiben szükséges.
– Hadd magyarázzam el. 1943-ban, a háború alatt, a szüleimmel és az öcsémmel együtt a mezőkövesdi családi házunkban éltem. Volt apámnak két jó barátja, akiket gyerekkora óta ismert. Mindketten zsidók voltak, és történetesen mindketten órásmesterek.
– Fogadjunk, hogy tudom az apja egyik barátjának a nevét – vágtam közbe. A két nő zavartan egymásra nézett. Én, aki azután születtem, hogy a szüleim elhagyták Magyarországot, és Kanadában nőttem fel, honnan is ismerhetném Magda édesapjának a barátját a háború idejéből?
– Eisler Miska, ugye?
Magda elképedt. Elmeséltem neki, hogyan találkoztam Eislerrel több mint negyven évvel azelőtt, amikor Mezőkövesdre utaztam, hogy megkeressem nagyapám sírját. Hány zsidó órásmester lehetett Mezőkövesden?
– Különös egybeesés – folytatta Magda. – Apám másik barátját is Miskának hívták. Szép Miskának. No, hát az volt a baj, hogy a kormány a zsidókat a magyar nép ellenségének tekintette, és egymás után hozta az őket korlátozó törvényeket. Zsidók nem házasodhattak magyarokkal, zsidók nem alkalmazhattak magyarokat a házuknál, zsidóknak nem lehetett saját üzletük. Tilos volt zsidóknak és magyaroknak bármilyen hivatalos kapcsolatba kerülniük, érintkezniük. Az apám ezt a legutóbbi törvényt különösen nevetségesnek találta, és egyszerűen nem vett róla tudomást. Nem is igyekezett leplezni a barátságát a két Miskával, noha tudta, hogy ez komoly bajba keverheti.
És bizony lettek is következményei. Híre ment, hogy az apám szereti a zsidókat, tehát hazaáruló. Odáig fajult a dolog, hogy senki sem akarta alkalmazni, végül kénytelen volt egy másik városban munkát keresni. A szomszédaink kerülni kezdték az egész családot; az iskolában a gyerekek nem akartak játszani velem és az öcsémmel. Otthon majdnem elviselhetetlen volt a feszültség. Anyám haragudott apámra, hogy olyan felelőtlen volt, és nem törődött azzal, milyen hatással lesz a viselkedése a családjára.
Magda elmesélte, hogyan robbant ki a veszekedés egy vasárnap délelőtt. Az egész Lázár család  templomba ment – kivéve Lázár Mártont, aki úgy vélekedett, hogy a papjuk képmutató, mert miközben a testvéri szeretetről prédikál, nem törődik azzal, milyen gyalázatosan bánnak a zsidókkal. Kijelentette, hogy ezen a vasárnapon ő igazi keresztény erényről fog tanúbizonyságot tenni: zsidó barátaival fogja tölteni az idejét.
Templom után a család otthon várta a családfőt az ebéddel. Amikor végre belépett az ajtón, elszabadult a pokol. Lázár Mária vörös képpel, haragtól reszketve támadt az urának:
– Te alávaló! Szégyellhetnéd magad! Milyen ember az ilyen, aki ekkora megaláztatást, ennyi bajt hoz a családjára? Milyen jövője lesz így a gyerekeinknek? Mindent tönkretettél! És mindent a büdös zsidóid miatt! Mindenki tudja, hogy a zsidók bajt okoznak, ahova csak mennek. Ezért utálja őket mindenki, ezért kell a kormánynak ellenőrizni őket. Különben elvennék tőlünk az országunkat!

Ekkor a hatéves Magda nem bírta tovább.
– Anyu, kérlek, hagyd abba! Apunak van igaza. A kormány a gonosz, nem az apu. Nincs semmi baj a zsidó barátaival: olyan emberek, mint mi, és Mezőkövesd az otthonuk, ahogyan nekünk is. Szégyellje magát mindenki, aki hagyja, hogy ilyen szörnyen bánjanak a zsidókkal!
Anyjára szegezte a tekintetét, és ez tört ki belőle:
– Várj csak, anyu! Ha felnövök, és te megöregszel, és meghalsz, én öröklöm ezt a házat, a zsidóknak fogom adni!
Kati és én csak ültünk döbbenten, miközben Magda arcán mély, derűs nyugalom áradt szét: a titka végre napfényre került. Ekkor Kati következett. Felszabadítólag hatott rá, hogy Magda szélnek eresztette a maga „gonosz szellemét", elmesélte, hogy az ő születése előtt az anyja egy zsidó családnál volt házvezetőnő Magyarországon, akik nagyon kedvesen bántak vele, egészen addig, míg a zsidótörvények miatt meg nem kellett szakítani a kapcsolatukat. Azt mondta, úgy érzi, ezek a törvények szégyenfolt a magyar nép becsületén, és elhatározta, hogy mindent megtesz, amit csak tud, hogy segítsen Magda kívánságát teljesíteni..
***

 

Biztosítottam Katit afelől, ennek tudatában még inkább azon leszek, hogy keresztülvigyem a dolgot. A rákövetkező hónapokban, rendkívüli elszánással és kitartással Kati többször is vállalta, hogy Mezőkövesdre utazik. Megbeszéléseket folytatott, számtalan telefonhívást intézett és e-maileket írt, míg sikeresen el nem intézte mindkét ház eladását. Egy helyi ügyvéd tanácsára közvetlenül vagyonkezelői számlára helyezte a pénzt, így el tudta kerülni, hogy engem is belevonjon az ügybe. Magda aztán aláírt egy külön okiratot, amely kizárólagos rendelkezési jogot biztosított nekem a pénz fölött.

Ekkor már tudtam, mi a dolgom. Egy évvel korábban olvastam a címlapsztorit Szegedi Csanádról, a szépreményű fiatal magyar népvezérről, aki a Jobbik alelnöke és európai parlamenti képviselője volt, különösen hírhedt szenvedélyes zsidók elleni kirohanásairól, akiket azzal vádolt, hogy gazdasági ellenőrzés akarják vonni Magyarországot. Hangosan kifogásolta, hogy a magyar politikai elitben túl sok a zsidó, szerinte „megszentségtelenítik a nemzeti szimbólumokat".
Nyers modorával saját pártján belül is ellenségeket szerzett magának. Egy nap egyik ellenfele, Szegedi nagy döbbenetére, szembesítette őt a leleplezéssel, miszerint saját anyai nagyszülei is zsidók voltak. Egy pillanat alatt összeomlott benne minden. Bár megtarthatta európai parlamenti székét, a Jobbikból minden további nélkül távozásra kényszerítették. Lelke mélyéig megrendülve felkereste a nagyanyját, aki nemcsak azt erősítette meg, hogy zsidó származású, hanem hogy auschwitzi túlélő is, s közvetlen családjának minden tagját meggyilkolták. A háború után találkozott és házasodott össze Szegedi nagyapjával, egy munkatábor-túlélővel.
A történet részletei mély benyomást tettek rám: erősen emlékeztettek saját szüleim történetére. Csakugyan, a két család háborús élményei jóformán „csereszabatosnak" tűntek. A történet szereplői mind kisvárosi ortodox zsidók. Mindkét esetben a nő az auschwitzi túlélő, a férj munkatábor-túlélő. Különösen hátborzongató volt az a részlet, hogy mindkét férfi a gázkamrákban vesztette el első feleségét és két gyermekét.
Csak a felszabadulás után kezdett a két pár élete gyökeresen más irányt venni. A szüleim, arra a következtetésre jutván, hogy zsidóként nincs jövőjük Magyarországon, elmentek, hogy új és jobb életet kezdjenek valahol máshol. Szegedi nagyszülei, miután ugyanerre a kétségbeejtő következtetésre jutottak, nekiláttak kiirtani magukból zsidó identitásukat. Míg az anyám, mint a becsület jelét, mutogatta rutinszerűen az alsó karjára tetovált kék auschwitzi számot, Szegedi nagyanyja ugyanilyen rutinszerűen rejtette el a tetoválását hosszú ruhaujjak alá. Míg Kanadában született és nevelkedett gyermekeim mindig is jól érezték magukat zsidóként a bőrükben, Magyarországon született és nevelkedett kortársuk, Csanád, saját népének ellensége lett.
És lám: akaratlanul is felfedezve magában a mélyen eltemetett zsidót. Szegedi tovább lépett, segítségért folyamodott Köves Slomóhoz, a fiatal budapesti Chábád-rabbihoz, aki előtt a családja sokáig eltagadta zsidóságát. Meglepett a nagylelkűség, amivel a rabbi a korábbi zsidógyűlölőt fogadta, és a bátorság, mellyel kiállt a megbotránkozott hívek elé, amikor Szegedi elkezdett zsinagógába járni. Köves rabbi gyámsága mellett Szegedi Csanád lépésről lépésre jóvá tette korábbi szégyenletes viselkedését azáltal, hogy megtanult önmagát becsülő zsidónak lenni.

Felkavarva az események ilyetén fordulatától, felkerestem Köves rabbit, és beszámoltam neki az egyszerű torontói magyar munkásnőről, aki elhatározta, hogy a maga módján jóváteszi honfitársai erkölcsi vétkét. Megállapodtunk abban, hogy a Magda házainak eladásából származó pénzt átutaltatom az ő szervezete, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség számára, ő pedig ír egy levelet magyarul Magdának, amelyben elismeri és megköszöni neki az ajándékot, hogy élvezhesse belső békéjét annak tudatában, hogy életének küldetése végre céljához ért.
Köves rabbi és én abban is megegyeztünk, hogy illő lenne Magda ajándékának egy táblával emléket állítani a budapesti hitközség épületének falán. Amikor ezt Magdának a telefonban megemlítettem, jellemző módon tiltakozott, mondván, ez szükségtelen. Hogy meggyőzzem őt, hangsúlyoztam: fontos, hogy az emberek tudják, hogy voltak Igaz Emberek Magyarországon is – és hogy az ő édesapja is egy volt közülük. Végül engedett, és a következő szövegbe egyezett bele:

LÁZÁR MÁRTON EMLÉKÉRE, AKI AZ IGAZ EMBERSÉG
RITKA HANGJA VOLT EGY EMBERTELENNÉ LETT VILÁGBAN.
ÁLLÍTTATTA LEÁNYA, ZELENKA LÁZÁR MAGDOLNA,
TORONTO, KANADA.

 

Forrás:
http://mosaicmagazine.com/tesserae/2014/04/making-amends/