A BÁÁL SÉM TOV – A CHASZIDIZMUS MEGALAPITÓJA (3)

NAFTALI KRAUS ÚJ KÖNYVE (ŐSI 23) - FOLYTATÁSOKBAN

 

Élijáhu megmagyarázta nekem, milyen jó érzést és megelégedettséget kelt, úgymond, az égben az egyszerű emberek imája. Ahogy férfiak, nők és gyerekek dicsőítik az Örökkévalót – pláne, ha ez egyszerű, tudatlan zsidó emberektől jön állandó jelleggel. Ebben az esetben ezek az egyszerű emberek állandó és erős kapcsolatban vannak az Örökkévalóval, egyszerű hitükkel és naiv szívükkel.”

„Ettől fogva” – folytatja a Báál Sém Tov levelét – „igyekeztem odahatni, hogy egyszerű emberek, férfiak, asszonyok és gyerekek mondjanak dicsérő, hálás szavakat az Örökkévalónak. Kérdeztem őket egészségi állapotukról, a gyerekek állapotáról, a megélhetésről és az emberek azt mondták: Hála Istennek, áldva legyen az Örökkévaló Istenünk, és ehhez hasonlókat.

Egy ideig egyedül csináltam ezt, de azután egyszer, a rejtett cádikok egy gyűlésén elfogadták ezt az utat az istenszolgálatban és ez lett a bevezetője annak, hogy közhírré tegyük a zsidók szeretetének (áhávát Jiszráél) kötelező normáját”, (ami azután a haszidizmus egyik alapelve lett – N. K.)

2. fejezet

Az égből kÜldött tanító

Egy másik levélben, amely szintén a herszoni gnizában találtatott, a Báál Sém Tov ír az egyik ismeretlen, rejtett cádiknak, reb Mordechájnak. Ebben is sok életrajzi elem van, amely fényt derít a Báál Sém Tov ifjúkorára. Ennek a levélnek az eredeti változatára írta a ruzsini cádik, Jiszráél rabbi, saját kezével, hogy ő ezt a levelet ezer arany rubelért vette, és még a táleszát is odaadta az ezüst fejdíszével, „mivel ez drágább (vagyis többet ér) minden igazgyöngynél”.

Itt azokból a részletekből idézünk, amelyek a Báál Sém Tov életrajzával állnak kapcsolatban. Ez kiegészíti az előbbieket:

„Mentem, mendegéltem, ide és oda, amíg elérkeztem Brodi városának szent gyülekezetébe – ekkor már 18 éves voltam – és ott melámed (kis gyerekek tanítója) lett belőlem. A kitovi reb Ávráhám Gerson (aki később a sógorom lett) házában volt egy árva gyerek, és őt a kezem alá adták a chéderben. Ezáltal alakult úgy, hogy a sógora lettem.

Én pedig nem tudtam, fogalmam sem volt, hogy szent őseim érdemében ún. „magas” (fennkölt) lélek birtokosa vagyok. Egyszer, egy péntek este, már egy órával éjfél után, mély álomba merültem, és íme egy öregember jött hozzám álmomban, és azt kérdezi tőlem, tudom-e, hogy ki ő?

– Nem tudom – válaszoltam.

Az öreg erre azt mondta, hogy az égből küldték hozzám, hogy tanítson Tórára, és egy teremtett léleknek sem szabad tudnia erről, még a feleségemnek sem.”

„Még azt mondta nekem az öreg (álmomban), hogy mindennap jöjjek ki a hegyek közé, és ő jön és tanítani fog engem, valamint arra oktat, hogyan viselkedjek. Kérdeztem, mi a neve, de azt mondta, hogy idővel tudni fogom. Kért, hogy ne meséljem el az álmot senkinek és – eltűnt.

Amikor felébredtem, azt gondoltam, hogy ez csak egy álom és nem kell jelentőséget tulajdonítani neki. Mentem alámerülni a mikvében a szombat tiszteletére, de amikor a fejem a víz alatt volt – kinyitottam a szememet és újra láttam őt. Ugyanis szokásom volt kinyitni a szememet, amikor a víz alatt voltam. Nagy félelem fogott el, és éreztem, hogy egy más ember lettem, és a szent inspiráció lebeg rajtam.

A szombatfogadó ima alatt láttam, hogy az emberek néznek rám, de nem tudtam, miért.

Azon a szombat éjjelen álmomban ismét megjelent az öreg, és azt mondta: Ne gondold fiam, Jiszrólik, hogy ez csak egy egyszerű álom volt. Tudd meg, hogy mindez valóság és ez legyen neked a jel: vasárnap reggel menj ki a városból, és ezen és ezen a helyen fogsz találkozni velem. De ne felejts el négyszer alámerülni, mielőtt útnak indulsz!

Az öreg befejezte mondanivalóját és eltűnt. Én felébredtem és most már tudtam, hogy ez nem egy egyszerű álom, aminek nincs jelentősége. Gondoltam, hogy ez egy égből jött üzenet a számomra, szent őseim érdemében, akik könyörögtek az égi trónus előtt, hogy könyörüljenek rajtam az égből és engedjék, hogy egy „magas” (magasztos) lélekhez jussak.

A szombat reggeli imánál a Máftirhoz hívtak fel, amin nagyon csodálkoztam. A harmadik lakománál (szeudá slisit) sógorom megkérdezte, miért nézek ki olyan furcsán, talán beteg vagyok, de nem válaszoltam neki. Szombat este, amikor az Élijáhu Hánávi dalt énekeltem, a feleségem megkérdezte, miért vagyok olyan sápadt, de erre sem válaszoltam.

Másnap, vasárnap reggel havazott, de én tettem a magamét, délfelé alámerültem a mikvében és útnak indultam, ki a városból és melegem volt. Nagyjából ötmérföldnyit kellett mennem, de jött egy nem-zsidó szánkóval, felvett, és, amikor odaértem, ahová mennem kellett, leszálltam és mentem a hegyek között. Egyszer csak ott volt az öreg előttem, mondta, hogy jöjjek utána, és én mentem.

Elérkeztünk egy barlanghoz, ami a hegyoldalban volt, kinyílt egy ajtó, amelyen bementünk, ahol verőfényes világosság volt; egy asztal és mellette két szék. Szent tanítóm leült az egyik székre, és nekem is mondta, hogy üljek le a másikra. Elővett egy könyvet, amelynek egyelőre nem szabad említeni a címét, de igazából most láttam először ezt a szent könyvet. Ő kinyitotta a könyvet, ideadta nekem, és azt mondta, nézd és olvasd hangosan.

Most mintha új lélek (nösámá jötérá – emelkedett szellem) költözött volna belém, elkezdtem olvasni a könyvből, és az öreg a fejemre tette a kezét, mintha megáldana. Én pedig, bár nem láttam ezt a szent könyvet soha életemben, értettem, amit olvastam, és megvilágosodott az agyam, mintha az egek útjait derítettem volna fel, és megnyíltak előttem az értelem kapui.

 

(FOLYT.KÖV