ENDRE LÁSZLÓNAK NEM KELLETT A ZSIDÓ VÉR...

HALASON "SZINTE TELJESEN" ASSZIMILÁLÓDTAK

 A ZSIDÓK -

 MÉGIS DEPORTÁLTÁK ŐKET

 

Irta Kohout Zoltán (MAGYAR  NARANCS)

 

Hetven évvel ezelőtt különös gyorsasággal, pár hét alatt zárták vagonokba és deportálták a vidéki magyar zsidóságot a magyar állam beosztottjai. Az évfordulón Kiskunhalas történetét idézzük fel, ahol a Horthy-korszak legvéresebb mészárlásainak egyike történt.

A források szerint Ádámnak nevezték Kiskunhalas első zsidó polgárát, aki a 18. század derekán telepedett le az alföldi városban. Kereskedő volt, akárcsak azok a családok, akik eztán követték őt Galícia, Cseh- és Morvaország, vagy éppen Óbuda felől. A letelepedők – minthogy az akkori törvények szerint földjük nem lehetett – polgári szakmákat űztek, például a kereskedtek. Számuk azért is növekedhetett a térségben, mert az 1745-ös önmegváltás után a Jász-Kun kerület önálló rendelkezései lehetővé tették – szemben más országrészekkel – a zsidók letelepedését. Azon túl, hogy ezek a kereskedők kiszorították a „görögöket” (az akkoriban így nevezték a balkáni kereskedőket), jelenlétük sosem volt konfliktusos – állítja Végső István, kiskunhalasi történész. „Annak ellenére, hogy mindig is ragaszkodtak saját hagyományaikhoz, kultúrájukhoz, szokásaikhoz, és emiatt elszigetelődtek a többségi társadalomtól, az együttélés harmonikus volt, még a 20. század első évtizedeiben is.”

Ha voltak vallási alapú konfliktusok, azok elsősorban a különböző keresztény felekezetek – a „katolikus” Halason kisebbségben lévő, de erős társadalmi jelenléttel bíró reformátusok – tagjai közt támadtak. (Kivételt a tiszaeszlári per körüli hisztéria begyűrűző hatása jelentett, amikor az Istóczy-féle mozgalom röpirataival feltüzelt iparostanoncok kis csoportja támadt rá helyi zsidókra.)

A vallási alapú gyűlölködésnek – mutat rá a történész – ekkoriban már csak amiatt sem volt alapja, mert a helyi zsidóság egy jelentős része szinte teljesen asszimilálódott Kiskunhalas többségi társadalomhoz. Míg kisebb részük ortodox módon vitte tovább a tradíciókat, a legtöbbjük „alföldi polgárrá” vált, akik már csak legfeljebb a kóser konyha egyes előírásait tartották önmagukra nézve kötelezőnek - ennek profán gazdasági okai is voltak. A város – az akkori Magyarország második – legnagyobb húsfeldolgozó és húsexport-vállalatának fontos piacot jelentettek külhoni (német, galíciai és más országbeli) ortodox vásárlók, így a kóservágás hagyományait itt folytatták. (A városban a mai napig legendás hírű Schneider Ignác-féle cég kései utóda ma is működik baromfi-feldolgozó exportőrként.)

Ám a halasi zsidók asszimilációja nem állt meg a szokások keveredésénél. Az izraelita elemi iskolába számos keresztény nagygazda íratta be a gyermekeit, vagy fordítva: zsidó gyerekek is járták a városi iskolába. A helyhatóság döntéshozó testületében is fontos szerepet vállaltak: sikeres vállalkozásaik révén jelentős adót fizettek a városnak, és nagy munkaadók voltak. Noha az izraelita kisebbség a teljes (az 1940-es években külterülettel együtt 33 ezer fős) városi lakosságnak csupán két százalékát tette ki, társadalmi befolyásuk arányában kétségtelenül döntő és egyben pozitív volt. Kivették a részüket a városfejlesztésben is: köröket, egyleteket alapítottak, középületeket emeltek, hazafias szerepet vállaltak az 1848-49-es szabadságharcban, az első világháborúban, továbbá a létrejövő kisgazdapártban is.

Megágyazott antiszemitizmus

Az első zsidóellenes incidenst idegenek provokálták. Mint említettük, az izraelita kisebbség a zsidótörvények megszületéséig nagyobb békében élt a helyi többséggel, mint egymással a helyi keresztények. Az első világháború után feléledő antiszemitizmust eleinte „csak” néhány újságcikk jelentette. Ezekben például a baloldalinak minősített kisgazdapártot támadták, amelynek helyben több zsidó tagja volt. „Akkoriban már lehetett földje az izraelitáknak is, és akár a Schneider-féle cég, akár saját gazdaságaik révén jelentős felvásárlók voltak. Természetes volt, hogy a kisgazdapártba léptek be” – magyarázza a történész. A Zsidósors Kiskunhalason - Kisvárosi út a holokauszthoz című könyv egyik szerzőjeként Végső rámutat: miután a cikkek „megágyaztak” a zsidóellenességnek, 1920 májusában az Ébredő Magyarok Egyesületének (ÉME) kecskeméti aktivistái rendeztek botrányt Halason. Miután a frissen kirakott uszító, antiszemita plakátjaikat néhány zsidó fiatal letépte, hajtóvadászatba kezdtek. Bár a plakátrongálás akkor sem volt bűncselekmény – és az ÉME-aktivisták által „elfogott” zsidókat szabadon el is engedte a helyi katonai parancsnok -, a kecskemétiek végül tisztázatlan körülmények között lelőtték az egyik zsidó fiatalt. Az ügyben sem vizsgálat, sem felelősségre vonás nem történt.

Mindezek ellenére az izraelita kisebbség egészen az első zsidótörvényig bántatlan volt a helyi médiában. Az antiszemita újságírást (a később a kommunista propagandában is szerepet vállaló) Lakatos Vince indítja el a város lapjában: ő Afrikába küldte volna a zsidókat, földjeiket pedig kimérte volna a keresztények között. „A zsidótörvény még csak tervezetben van meg. De már megmutatkozik az első hatása, Kiskunhalasról is megindult a kivándorlása azoknak, akik nem bírják elviselni a korlátok közé szorított érvényesülés gondolatát, és nem hajlandók kapanyelet fogni a könnyebb és díszesebb haszonnal járó üzlet helyett. (…) nem dől össze a vén Európa a porba, amikor az utolsó zsidószállítmánnyal is elindul Tanganyika felé a hajó.” (1939. január 3., Halasi Hírlap)

Végső szerint a kirekesztő törvények gazdasági értelemben sokáig nem ártottak komolyan a halasi zsidóságnak. Sőt, amikor például az iparengedélyek vagy az állampolgárság felülvizsgálata volt soron, jellemzően több probléma derült ki keresztény vállalkozók és polgárok adminisztratív viszonyaiban, mint izraelitákéban. Arra is volt példa, hogy 58 halasi kereskedő vett a védelmébe néhány zsidó boltost, amikor a Baross-szövetség strómanok után kutatott. (Strómannak azokat nevezték, akik papíron vették át egy-egy zsidó gazdaság vagy vállalkozás vezetését, de a háttérben az megmaradt az eredeti tulajdonos érdekeltségének.) Végső hangsúlyozza: az első és a második zsidótörvény (1938. XV. tc., 1939. IV. tc.) komoly társadalmi kirekesztődést okozott az értelmiségi pályákról való visszaszorítás, a képviselő-testületekből való kizárás, a zsidó egyesületek fokozatos felszámolása terén.

A viszonylagos társadalmi nyugalmat ugyanakkor még a magánéletbe durván beavatkozó harmadik zsidótörvény (1941. XV. tc.) sem kavarta fel Kiskunhalason. Ez ugyan megtiltotta a vegyesházasságokat, valamint a zsidók - nem zsidók közti szexuális kapcsolatot, ám a vegyesházasság nem volt elterjedt a városban, mivel az izraelita kisebbség tagjai viszonylagos elszigeteltségben éltek. 

„Zsidó vért ne!”

Nem így történt a negyedik zsidótörvény (1942. XV. tc.) esetében, amely megfosztotta a helyi zsidókat földjeiktől. Ám a rendszer abszurditása itt is lelepleződött: Halason már 1939-ben csalódással vették tudomásul a „keresztény” földfoglalók, hogy – szemben a zsidó óriásvagyonokról szóló propagandával – a 27 izraelita gazdából csupán 4 volt nagybirtokos: azaz a több, mint 100 nagybirtoknak csak elenyésző hányada. Sőt, az egyik halasi zsidó földtulajdonosról az 1941-es kiadású A trianoni Magyarország mezőgazdasága című könyv elismerősen írta: „Szorgalmas munkával fokozatosan javította a földet. A kiskunhalasi mezőgazdasági kiállításon aranyérmet kapott, szegedi kiállításon bortermeléséért díszoklevéllel kitüntetve.” 

Kétségbeejtő következmény volt az is, hogy számos bolt, vállalkozás csődbement, miután az addigi szorgalmas, illetve hozzáértő zsidó érdekeltségét átvevő új tulajdonos nem volt képes megtartani. (A Schneider-féle húsipari cég úgy menekült meg, hogy a szintén zsidó tulajdonú nagykőrösi céggel közösen kötöttek hosszú távú bérbeadási megállapodást a „zsidó gazdasági befolyást ellensúlyozni” hivatott Hangya Szövetkezettel. A Schneider-család több tagját is munkaszolgálatra hurcolták, de megmenekültek – igaz, nem tudtak felférni a fővárosi zsidókat mentő Kasztner-vonatra. Majd 1945-től 4 éven át újra birtokolhatták cégüket – egészen a Rákosi-féle államosításig.) A zsidók kiszorítása a gazdasági életből Kiskunhalason is a törvény szerint zajlott. 1943-ban Kathona Mihály polgármester azt írta: „A kereskedelem erős léptekkel halad a magyarosodás útján és a zsidó kereskedelmet sikerült egészen háttérbe szorítani. A városi székházba megtelepedve volt zsidó kereskedőknek a város felmondott és a helyüket tevékeny fiatal magyar kereskedők foglalták el.”

A város helyzetén az sem segített, hogy Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyéhez tartozott, így Endre László alispán országosan is kirívó intézkedéseit is el kellett viselnie. A zsidó véradókról például így írt 1942-ben: „Megdöbbenéssel értesültem arról, hogy a Magyar Vöröskereszt egyes helyi választmányai a harctéren küzdő honvédeink részére vérfelajánlást zsidó egyénektől is elfogadnak. Nem is kívánok e helyen rámutatni azokra a rendkívül súlyos fajtisztasági, egészségügyi és erkölcsi következményekre, amelyeket ez az eljárás és súlyos mulasztás maga után von.”

Gettósítás,deportálás 
Hetven évvel ezelőtt, márciustól fogva vált teljessé a jog- és vagyonfosztás.  Még a kerékpárokat is „kiigényelhették” a nem zsidó polgárok, továbbá kötelező lett a sárga csillag viselése, majd május 22-étől a gettóba költözés. Több mint félezer izraelita vált a Schneider-cég munkásszállója és a zsinagóga épületei foglyává - innen vitték őket a vasútállomásra. Az akkor 9 éves Várnai Pál ma sem érti, hogyan élhették túl. „A gettóbeli élet még elviselhető volt, de a bergen-belseni haláltábor annak ellenére is iszonyú volt, hogy mi szerencsénkre családi részlegbe kerültünk. De ma sem tudom, hogy éltük túl a fagyos hideget, a tífuszt és az élelemhiányt.” 

Végül mintegy 550 főt deportáltak, a többieket munkaszolgálatra vitték. (Köztük első világháborús kitüntetetteket, ellenforradalmárokat vagy épp olyan zsidó helyi vallási vezetőt, aki korábban hazafias-hálaadó levelet írt Horthynak a Trianonban elszakított országrészek visszafoglalásért.) Voltak, akik élelmiszercsomagot dobtak be a gettó falain át, a később Yad Vasem-kitüntetéssel méltatott Máthé Elek református lelkész pedig 1944 késő nyarán közel 50 vidéki-fővárosi izraelitának állított ki életmentő papírokat – tudtuk meg a történésztől. Hogy az elhurcoltak közül mintegy 300 fő túlélhette a deportálást, abban része van annak, hogy a Szegedről induló szerelvényeknek csak egyike ment Auschwitzba, a másik kettő Ausztriába. Ott, többen uradalmi majorságban gazdasági munkára, kerültek, és így térhettek haza.

A kiskunhalasi vasútállomás 1944-ben ráadásul szörnyű tragédia helyszíne lett. Október 10-én jugoszláv partizánok visszafoglalták Szabadkát, és Halas térségében is partizánveszélyt hirdettek. Így érkezett be onnan egy munkaszolgálatosokat szállító vonat, amely felől október 11-én délben máig tisztázatlan eredetű robbanás hallatszott. A várost megszálló bácskai SS-alakulat és a néhány magyar katona hajtóvadászatot indított, és csaknem 187 főt gyilkoltak le helyben, kilenc menekülő munkaszolgálatost pedig a város más pontjain. 

A Horthy-korszak egyik legvéresebb mészárlásának több fontos részlete – például az esetleges helyi részvétel mértéke, jellege – máig tisztázatlan. Már csak azért is, mert – Végső István kutatásai szerint – utóbb sokakat verés és kényszer alatt hallgattak ki annak a vélhetően elfogult tisztnek az irányítása alatt, aki maga is túlélője volt a drámának. Így nem csoda, hogy végül a valódi felelősség-megállapítás nem történt meg.

Egy életen át titokban

A világháború után közel 300 zsidó térhetett vissza Kiskunhalasra. Közülük az első nagyobb hullámban a kommunista államosítás, illetve ’56 idején távoztak külföldre, illetve kivándorlás során Izraelbe. Kiskunhalason Várnai Pál szerint a vagyon-elvételek és megromlott kapcsolatok miatt sokan nem tudtak többé visszailleszkedni, pedig a szándék megvolt. „Az én apámat, aki végül Dachauban halt meg 1945-ben, egy magas pozíciót betöltő későbbi nyilas vitette el, akivel korábban sokszor együtt sportolt, és a sport révén jóban voltak. De voltak olyanok is, akik indulatos antiszemitából a háború után zsidóbaráttá változtak. Talán döbbenetes, de rólam csak pár éve, egy osztálytalálkozón tudták meg a volt osztálytársaim, hogy min mentem keresztül a haláltáborban, és mi történt a családunkkal. Évtizedekig nem akartunk róla beszélni” – mondja az azóta kanadai magyarként élő volt halasi polgár, aki különféle publikációiban ma is szeretettel emlegeti szülővárosát. Igaz, rég elköltözött onnan, és Budapest és a tengerentúl között ingázik a mai napig. Jelenleg egyébként az izraelita hitközség hivatalos nyilvántartása Kiskunhalason alig 30 főt számlál.

 

Hitélet ma A Kiskunhalasi Izraelita Hitközségnek nincs állandó helyi rabbija – több más várossal együtt a közép-magyarországi régió közös egyházi személyisége, Róna Tamás látja el a szakrális feladatokat Halason is. A városban rendszeresek a péntek esti összejövetelek, jellemzően 25-30 fővel, míg a nagy ünnepeken gyakran ötvenen jelennek meg a Petőfi utcai, az utóbbi években helyi összefogással és megyei segítséggel felújított zsinagógában.