A HETISZAKASZ(5) – TRUMÁ - 2014

Irja:Glitsenstein Smuel,rabbi

ADNI VAGY KAPNI?

A legelső „United Jewish Appeal” a történelemben erre a hétre esik. Hetiszakaszunk a legelső adománygyűjtő kampánnyal foglalkozik. Mózes hirdeti meg, hogy a Szent Sátort felépíthessék a pusztában, és hogy begyűjtsék az összes anyagot, ami a Sátor felszereléséhez, a szent szolgálathoz kellett.

 

 Itt a kellő alkalom tehát, hogy az adakozás művészetéről szóljunk.  A Ruzsini  r' Jiszraél, a szent életű rabbi azt mondta egyszer, hogy míg némelyek szerint „aki ad, az bolond, aki elvesz, az az okos”, a zsidó hagyomány arra tanít minket, hogy aki ad, és azt hiszi, csak adott, az a bolond. Aki viszont ad, és megérti, hogy az adással egyszersmind kapott is, az igazán bölcs.

Az igazság az, hogy az adakozás közben többet kapunk, mint adunk. És nem csak a mennyek egy kis szeletét a messzi-messzi paradicsomban, hanem itt és most. A személyes kapcsolatainkban – legyenek családiak, üzletiek, társadalmiak – a nagylelkűségünk gyakran talál viszonzásra, a kedvességre kedvesség felel. De itt most többről van szó a viszonzás reményében adásnál. Az, hogy jót tettünk, igaz és nemes dolgot, elégtétellel szolgál nekünk magunknak. „A világ elvevői talán jobbakat esznek. A világ adói viszont jobban alszanak.”

Ez magyarázza ezt a szokatlan kifejezést az Örökkévaló szavaiban a hetiszakaszunkban: v’jikhu li terumá – „és vegyenek  nekem ajándékot”. Miért „vegyenek”? Nem az „adjanak” volna az ideillőbb? De minthogy az adás egyben részesülés is, a „vegyenek” is megfelel. Ugyanezért találjuk a „jótékonyság cselekedetei” kifejezéséül a héber gömilut chászádim szókapcsolatot mindig többes számban! Mert amikor valaki jócselekedetet tesz, abból mindig legalább ketten részesülnek – aki kapja, és aki adja.

Az évek során nem egyet láttam, aki jó ember, adakozó ember volt, megosztotta mindenét másokkal, aztán egyszer csak elcsüggedt. Miért? Bántotta az elismerés hiánya, frusztrálta, hogy annyi mindent tesz másokért, és még csak egy köszönetet sem mindig kap. Csalódott, elcsüggedt, némelyikük meg is keseredett. Visszavonultak a közösségi élettől, nem vettek részt programokban, szervezetek munkájában.

Az a szomorú, hogy nem értették meg: ha az emberiség notóriusan hálátlan, az Örökkévaló akkor is számon tart minden jótettet. És Ő meg is felel rájuk a maga módján, határtalan áldásaival. Bölcseink szerint, aki sajnálatát fejezi ki afölött a jó fölött, amit valaha tett, az minden érdeméről lemond.

A rabbiság a segítő szakmák közé tartozik. Aki egy hitközségben vállal munkát, nem csak prédikációkat készít és Tórát oktat. Lelkipásztori munkája is van, családot látogat, segít, tanácsol, vigasztal. Igencsak terhes feladat tud lenni, érzelmileg is nagyon kimerítő, de kétségkívül mélységes elégtétel forrása is: különösen, ha valóban sikerül változást előidézni mások életében.

Az évek alatt persze sokakat volt módomban segíteni így vagy úgy. Azt, hogy a szolgálatunknak célja van, nagyon mélyen át lehet élni olyankor, amikor valakit átsegítettünk egy krízisen, erőt öntöttünk belé a kórházban, megvigasztaltunk a veszteség idején. Ilyenkor persze én vagyok az adó fél. De rengeteget kapok viszonzásul is. Az életem annyival tartalmasabb, több, élni érdemesebb, amennyit segíthettem a szűkölködőnek.

Tehát ha valamikor is átfutna a fejünkön, micsoda nagy emberek vagyunk, mert jót tettünk, emlékeztessük magunkat: többet kapunk, mint adunk. Adjunk mindig jó szívvel, és vegyünk áldást belőle!

(Forrás:Nagyfuvaros Press).