Bőhm Ágnes-Naftali Kraus/TÖRTÉNETEK A PESTI GETTÓBÓL

 MA VOLT  69 ÉVE A  20. SZÁZADI 

  GETTÓ FELSZABADULÁSÁNAK

 

„A fasizmus idején itt volt a budapesti gettó egyik kapuja. A felszabadító szovjet hadsereg 1945. január 18-án lerombolta a gettó falait”. Ez áll a Dohány utcai templom Wesselényi utcai oldalán lévő emléktáblán.

 

Szerkesztőm, emlékszem, annak idején azt kérte, járjam végig az egykori pesti nagy gettó utcáit egy túlélővel. Nehéz volt szóra bírni, de hallgatni sem könnyű a történeteket. „A Kazinczy utcai fürdőbe zsúfolták be a hullákat. 1944 végén, szökött munkaszolgálatosként ott rejtőztem el. Január 18-án, amikor a kutya hidegben vacogva kiléptem az utcára, a következő ház kapualjában egy orosz katona ült és intett nekem. A hosszú téli kabátomra mutatott, vegyem le rögtön és adjam át neki. Nem messze két orosz tiszt jiddisül diskurált, s bepanaszoltam nekik a katonát. Széttárt karokkal intettek, menjek tovább. Visszamentem a fürdőbe, az egyik holttestről lehúztam egy kabátot és folytattam utamat”, mesélte saját történetét a később Amerikába kivándorolt André.

A budapesti zsidókat - állítják a történészek - a Vörös Hadsereg mentette meg. A két budapesti gettó megmenekülésében ugyanakkor a semleges országok diplomatáinak is szerepük volt. Randolph. L. Braham, a magyarországi holokauszt történetét földolgozó legelső és az eddigi legátfogóbb mű írója, ezenfelül még egy igen fontos, de alig ismert momentumra is felhívta a figyelmet, amely - állítása szerint - végeredményben megmentette a budapesti zsidók életét.

„A budapesti zsidók számára létesítendő egy vagy több gettóra vonatkozó konkrét terveket röviddel a magyar főváros nagyarányú és módszeres bombázásának kezdete, 1944. április 2. után dolgozták ki. Az SS és a magyar hatóságok által kidolgozott egyik legkorábbi terv, a varsóihoz hasonló nagy gettó létesítését irányozta elő, azaz egy nagy összefüggő gettóét, amely kiterjedt volna a Rákóczi út és a Podmaniczky utca közötti területre, ahol nagyszámú zsidó lakott. (...) A Zsidó Tanácsot 1944. április elején utasították, hogy az ekkortájt kilakoltatott zsidók költözzenek át az említett körzetbe. Noha a Szálasi-rezsim az év (1944) vége felé csakugyan létrehozott a tervben vázolthoz hasonló gettót, a javaslatot (a magyar hatóságok) áprilisban még elutasították... A magyar vezetők attól tartottak, hogy ha a zsidókat elkülönítik, a szövetségesek kizárólag a keresztények lakta területekre összpontosítják bombázásaikat.” (Braham: A népirtás politikája, A holokauszt Magyarországon, 1997-es kiadás.)

Ezért a budapesti zsidókat 1944 júniusában több ezer, úgynevezett csillagos házba tömörítették. „Hogy a csillagos házakat könnyen fel lehessen ismerni, az 1944. június 16-án közzétett rendelet megszabta, hogy különleges jelvényt kell elhelyezni az épületek minden kapuján. A jelvény egy 30 centiméter átmérőjű, kanárisárga Dávid-csillag volt. A rendelet kikötötte, hogy az átköltözést 1944. június 21-ig be kell fejezni, ezt később meghosszabbították három nappal. E határidő után zsidó tulajdonos, bérlő, vendég vagy albérlő nem lakhatott másutt, mint csillagos házban. A csak zsidó házakból kiköltöztetett keresztények lakóterületét foglalják el, valamint a már zsidók által lakott házak lakásainak fölös szobáit. A rendelet szerint egy zsidó családnak egy lakószobára volt joga...”, írta Braham.

Eredetileg a hatóságok Budapesten 2600 házat minősítettek csillagos háznak. Végül úgy 2200-2500 között volt a csak zsidó házak száma, főleg az V., VI., VII. kerületben. Mivel az akkor összesen 14 budapesti kerületben csaknem tízezer házban laktak zsidók, így több mint 7000 házból kellett őket kiköltöztetni. Ez körülbelül 28 ezer lakás kiürítését jelentette, és csaknem 200 ezer embert érintett.

A magyar belügyi és a budapesti városi hatóságoknak tehát a budapesti zsidókat csak 1944 júniusában sikerült szétszórva tömöríteni, amivel tehát el akarták kerülni, hogy a szövetségesek elsősorban a nem zsidók által lakott városrészeket bombázzák. Ezzel az elsősorban Braham által képviselt véleménnyel ma csak részben értenek egyet azok a történészek, köztük Tim Cole brit és Kádár Gábor magyar történész, akik szerint a szövetségesek bombázásától való félelem csak kisebb szerepet játszott a központi gettó felállításának kezdeti elutasításában. Kádár Gábor szerint a zsidók koncentrálása Budapesten is elsősorban logisztikai, közigazgatási feladat volt. Vagyis a hatóságok főleg azt tartották szem előtt, hogy miként lehet az átköltöztetést minél gördülékenyebben, a keresztény lakosság minél kisebb bolygatásával lebonyolítani.

A Zsidó Tanács akkori elnöke, Stern Samu ugyanakkor a tanács szerepét felnagyítva írta emlékiratában, hogy „a tanács terjesztette el a rémhírt, hogy ha felállítják, a gettót nem fogják bombázni az angolszász gépek. Viszont minden egyéb városrészt annál kíméletlenebbül fogják pusztítani. Ez a légből kapott és valószínűtlen hír tökéletesen hatott, mivel a fővárosi légvédelmi parancsnok is tiltakozott az ellen, hogy a zsidókat egy tömbbe tömörítsék. Végül Endre László belügyi államtitkár kénytelen volt ejteni a központi budapesti gettó gondolatát.” Legalábbis 1944 novemberéig. Szálasi október 15-i hatalomátvétele után a budapesti helyzet is megváltozott. 1944 novemberében döntöttek az akkori V. kerületben a Duna-parti nemzetközi gettó felállításáról, valamint a VII. kerületben a központi gettó létesítéséről. Szálasi ugyanis betegesen ragaszkodott ahhoz, hogy a semleges országok őt és rezsimjét elismerjék. Ezért engedte meg a zsidók beköltöztetését svéd, svájci, vatikáni, spanyol és portugál védelem alatt álló házakba. 1944. november 22-én - egy német követségi jegyzék és a magyar honvédség 42. ügyosztályának jelentése szerint - a nemzetközi gettóban

15 516 védett zsidó volt: 12 190 svájci, 1908 svéd, 1269 vatikáni és 149, el nem ismert védőútlevéllel rendelkező személy. A nemzetközi gettóban az 55 kijelölt házból 32 volt svájciaké és 13 svédeké. (Forrás: Lajos Attila: Raoul Wallenberg - Mítosz és valóság, 2007.)

Ez a relatív védettség azonban az elszaporodó nyilasrazziák miatt sem volt tartható. Így számos védett házból több ezer zsidót a központi nagy gettóba telepítettek át, ahol a szintén gyakori nyilasrazziák és gyilkolások ellenére 1945 januárjában úgy 64 ezer zsidó lakott. (A központi gettó lakóinak 1945. január 15-re állítólag kitervelt „teljes és végső” elpusztítását végül meghiúsították.) 1945 januárjában Budapesten - becsült adatok szerint - 100-150 ezer közt volt a zsidó túlélők száma. A nemzetközi gettó 1945. január 16-ra teljesen az oroszok kezén volt, és január 17-18-ra a központi gettó is felszabadult.

„A Pozsonyi úton lévő svéd védett házat a nyilasok egy decemberi hajnalon körülvették és ordítva kiparancsoltak minket az utcára. Mint a birkákat, úgy hajtottak, és amikor menetünk a Vígszínház felé vette útját, fellélegeztünk, hogy nem a Duna-partra visznek minket. Amikor a nagy gettó kapuját átléptük, mindenki mehetett, amerre látott. A Wesselényi utca 13-ban a pincébe mentünk, ahol több százan bezsúfolva várták, mikor lesz vége már. 1945. január 18-án, amikor egy orosz katona lejött a pince lépcsőjén, tudtam, hogy túléltem...”, írta le emlékeit egy túlélő, hozzáfűzve: „A sárga csillagot sem mindenki tépte le azonnal. A pincéből az utcára kijőve Klein Zoltán és felesége, Malvin is féltek, hogy a nácik és a nyilasok még visszatérhetnek...” (Forrás: Nagyfuvaros Press)

(Bőhm Ágnes  cikkének eredeti változata a 2009.01.27-i Népszabadságban jelent meg.)

 

***

A 2o-IK  SZÁZAD  GETTÓJÁBAN

Fejezet az "Áldozat visszatér"(*) cimü autobiográfiából

 

„Hol a Gerencsérné , hol van az a marha?”

Az Erdélyi utca hetes számu csillagos ház uj napra, vasárnapra, ébredt. Ugyan már dél volt,  de a ház még szunyókált. A zsidóknak tilos volt a kimenetel a házból, mig a gójok aludtak vasárnap. Briszki úr kefeüzeme zárva volt, lévén munkaszünet. Aznap nem volt légó , nem hullottak bombák, kellemes, napos őszutó volt. Azóta tudom, hogy az ilyen napon szokott becsapni a ménkü.

 

„Hol a Gerencsérné?!” – üvöltötte Zelma és két apró őklével verte a földszinten a házmesterlakás ajtaját. Déli 12.2o perc volt, emlékszem, megnéztem a vekkerórát a konyhában. Az egész ház a gangon állt és nézte hogyan rugdalja Zelma a házmesterék ajtaját. A végén kinyilt az ajtó és egy álmos, kócos Gerencsérné állt ott, hálóingben. Mit akar a nagyssaszzony? – kérdezte, pedig tudta jól mit akar. Azonnal vegye le a csillagot a kapuról! – orditotta Zelma magán kivül – nem hallotta a rádiót? Vegye le maga – mondta a házmesterné és rácsapta Zelma orrára az ajtót.

 

Zelma nem merte maga levenni a csillagot. Hogy is merte volna. Hiába hallotta, kétszer is, a kormányzó proklamációját, szerette volna ha  a házfelügyelő, aki akkoriban a hatóságok hosszu keze és éles szeme volt – vegye magára a felelősséget az önhatalmu cselekedetért.

 

Horthy proklamációját háromszor olvasták be a rádióban. Én egyszer hallottam és annyit értettem csak belőle, hogy fegyverszünetet kér,  nomeg hogy a zsidókérdésben nem a hagyományos magyar lovagiasság szellemében jártak el (milyen  lovakról beszél? - kérdezte reb Sólem Sáchne.) Idézhetném szószerint de nem érdemes; ma már tudják hogy Bethlen István szövegezte meg, aki előjött vidéki rejtekhelyéről, fel a várba,  ahol ismét titkos tanácsos lett. Ma már mindent tudunk, azt is hogy Zelmának nem kellett volna erőltetni a csillag levételét.

 

Őszi csillaghullás

 

(   1944 október 15-e volt. Az oroszok már nagyon közel álltak; már lezajlott a nagy debreceni tankcsata és az amerikaik Franciországban kergették a nácikat. Magyarország már rég judenrein volt, Eichmann csalódottan hazament, stábját is magával vitte, mivel nem hagyták őt a pesti zsidókat is deportálni. Olyan szép volt, hogy nem is lehetett igaz.

 

Nem is volt.

 

A Hendler mama, aki valahonnan jött – csillag nélkül – mesélte hogy a környéken a zsidók róják az utcákat, boldogan , csillag nélkül, és egy rosszmájú kérdésre válaszolva azt mondta, hogy nem, nem ment ma a plébániára, pedig oda indult. Hát hülye vagyok én?- kérdezte egy szinpadias mozdulat kiséretében. Hozzon róla papirt – kiabálta le az Ági papája, aki hirtelen meggyógyult halálos betegségéből és kijött a gangra pizsamában. Felesége alig birta betuszkolni.

 

Minket apa nem engedett ki az utcára. Pedig a kapu tárva-nyitva volt és valaki – állitólag a Hacsak – levette cégünk reklámját, a hatágu csillagot. Zoli, Miki, Gabi, Laci ide hozzám- adta ki az ukázt, nem megyünk sehová. Ahogy állunk a földszinten ugrásra készen, földhöz rögzitve apa stentori hangjától, egyszer csak felnézek és látom hogy csillagok hullanak. Az egész ház kint állt a gangon és vagdosta le a kabátokról, felöltökról a sárga csillagot, amik hullottak le a földszintre.

 

A háromszoros kormányzói kinyilatkoztatás után a rádió megnémult és megsüketült. Semmi, még az ilyenkor szokásos katonadalok sem. Ilyenkor volt nagy szükság az öreg Goldmanra, aki bezárkózott szobájába és Londont próbálta fogni. Hacsek a Kemfnerné lányát fogta és ment vele fel a harmadik emeletre, megünnepelni az eseményt. Ugye ma grátisz, Macus? – kérdezte és a keze már arrafalé járt, ahol a Macus ülni szokott. Fenét grátisz, mondta K. Maca közvetlenül, de repetázhatsz amennnyit csak birsz, kegyelmes kormányzó urunk tiszteletére.

 

Már öreg este volt, amikor Goldmann kijött a laboratóriumból – ugy hivta kis albérleti szobáját, ahol az ágy alatt lapult egy világvevő Phillips rádió – és közölte, hogy „úgy látszik az öreg elszúrta megint”).

 

Vörös János kerestetik...

 

Normális körülmények között apa alaposan lehordta volna az öreg Goldmant, kormányzósértésért, de hol voltak 44’ október 15.én normális körülmények. Goldman tehát háboritatlanul folytatta, mondta hogy az angol rádió szerint Horthy fegyverszünetet kért , de a nácik tudtak minden mozdulatáról és elrabolták a fiát, ifjabb Horthy Miklóst és most azzal revolverezik az öreget. A németek Tigris tankokat vonultatnak fel Budapest utcáin és felfegyverzik a nyilas csöcseléket. Elsiettük a csillagok levágását – összegezte Goldman, akit apa megintcsak levészmadarazott.

 

Azon az éjszakán puskaropogást hallottak azok akik nem tudtak aludni. A pesti rádió idönként közölte, hogy Vörös János vezérezredes azonnal jöjjön fel Pestre, és ezt néha azzal variálták hogy Beregfy vezérezredes jöjjön fel. A kaput ujra bezárták, Gerencsérné ujra feltette a sárga csillagot és nem restellte felmenni a második emeletre, hogy megfenyegesse  Zelmát, gondja lesz ráá hogy alaposan megizéljék. Zelma hálás tekintettel nézett rá.

 

Másnap, 16-án a délelőtti órákban, ágyudörgés majd puskaropogás hallatszott a Népszinház utca felől. Az egyik gój szomszédunk olyan rendes volt, hogy hangosra nyitotta rádióját, amely most, a változatosság kedvéért, Szálasi Ferenc  szózatát közvetitette, melyben „öncélú érdekcimboraság”ról beszélt, ami a magyar életteret eddig uralta, de most majd jön ő. Mint miniszterelnök és Nemzetvezető (Führer) mutatkozott be, de  késöbb a miniszterelnökséget átengedte egy Szöllősi Jenő nevü makói patikusnak. Szálasi hangsulyozta, hogy Horthy Miklós kormányzó úr nevezte őt ki. Ez igaz is volt .

Azon az éjszakán légó volt, és a pincében az eddig testvériesen egymás mellett ülő és traccsoló zsidók és gójok most elkülönültek, Gerencsérné utasitására. Amikor három nyilas pártszolgálatos berontott, gépfegyverüket és kézigránátokat lóbálva – a házfelügyelőnő jelentett nekik: ennyi és ennyi lakos

ennyi és ennyi rohadt zsidó. Azok félretólták a tüsténkedő némbert és tudtunkra adták, hogy aranyat, ékszert ide. A magyar nép nevében lefoglaljuk, tette hozzá vezetőjük, egy sebhelyes arcu suhanc. Valaki valamit mondott hátul, talán a Berkovits Lóra, mire a „testvér”, hogy  ha nem nem lessz kuss, „odavágom a gránátot”. Mindenki odaadta ami náluk volt és azok közölték, hogy reggel hétkor sorakozó: a zsidókat viszik a gajdeszba.

„Vusz zugt der órl”?  érdeklődött reb Sólem Sáchne, mire Hacsek aki vallásos családból származott és tudott kissé jiddisül, azt felelte hogy a „brider”   mondja hogy már lehet Májrevot imádkozni . Alighogy a nyilasok elvonultak a zsákmánnyal, lefujták a légót, mintha kapcsolat lett volna a kettő között.

 

(Később apa a sötétben lebotorkált a pincébe és tapogatózva, egy elemlámpa fényénél, megtalálta karika és pecsét gyűrüjét, valamint  aranyóráját, ami két pad között rejtett el. „Ezeknek korábban kell felkelni” – mondta nekünk fent a lakásban, „ha Jichok Ben-Dóveddal akarnak kifogni.”

 

Berkovits Ernő „Sztalinnak integet”

 

Másnap kihajtottak bennünket a házból és a környező csillagos házak lakóival együtt, végighajtottak a városon. Eső szemerkélt, hideg lett és a város szomoru volt. A nyilasok handabandáztak, fegyvereiket lóbálták, de egyelőre nem bántottak senkit. Ez alól csak szegény Berkovits Ernő bácsi volt kivételt. Neki, szegénynek, remegtek a kezei és amikor feltett kézzel kellett menni, futólépésben, úgy tünt mindha integetne valakinek. „Rohadt zsidó, Sztalinnak integetsz?!” – állapitotta meg az egyik nyilas és puskatussal nagyott ütött Berkovits bácsi kezefejére, ami csuklóban eltörött. Reb Sólem Sáchne is kapott egyet, mert nem ment elég gyorsan. „Oj vet dosz dir vááj tón”, mondta a suhancnak aki a dédunokája lehetett volna .  A Kemfner néni vejét, az Ági papáját, aki Szálasi nevének hallatára azonnal visszafeküdt az ágyba halálos betegnek – most tólókocsin húzták-tólták, de a hivatásos nem jött velünk: ő ott maradt a házban az egyik nyilassal. A debella sem jött, őt a detektiv elbujtatta valahol, még 15-én délután érte jött.

 

Mentünk, mentünk, megállás nélkül, keresztül-kasul a városban. Hatalmas tömött sorokban, a 8-9 kerület minden zsidaját összeszedték. Késő délután, halálra válva és holtfáradtan, bevittek minket a Dohány templomba. Na, itt imádkozhattok, zsidók – mondta az egyik nyilas.

Sólem Sáchne nem akart bemenni a neológ templomba, azt mondta hogy tilos, de sógóra, a törött kezü Berkovits bácsi, meggyőzte őt, hogy ez itt most Pikuách Nefes. Különben is, mondta, az ortodox templomból a Kazinczy utcában, a németek istállót csináltak, az tele van lóval.

 

A zsinagógában 4ooo zsidó volt, étlen-szomjan, három napig. Vizet lehetett az illemhelyen vételezni, hosszu sorbaállással, egy másik sor ott várta a sorát az ellenkezőjére. A kétéves kis Lacit apa leültette két téglára és ott végezte dolgát, egy zokszó nélkül. Apánál volt, feneketlen zsebei egyikében, egy negyed kiló mazsola és ugyanennyi dióbél. Ebből adott nekünk naponta többször néhány szemet, és én kérdeztem ki lehet e számitani, hogy mikorra fogunk éhenhalni. Nem megy az olyan könnyen – mondta apa.

 

A padok nagyon kemények voltak, de azért lehetett aludni. Anya éjjel próbált kimenni a vécére, mert „akkor kevesebben vannak”, de a tülekedésben alúlmaradt. Erre apa, két mankójával hadonászva, bevitte a férfivécébe, agyonütéssel fenyegetve aki zavarja.

 

Érdekes hogy ez a háron nap kiesett az emlékezetemből, nagyon kevés részlet maradt meg bennem. Mintha a természet védekezne a borzalmak ellen. Arra tisztán emlékszem hogy a zsidók ott is veszekedtek – de lehet hogy csak vitatkoztak, illetve rémhireket terjesztettek. Itt „tudtuk meg” hogy Horthyt letartóztattak/megölték/deportálták a nyilasok. „na persze, mondta a Max Préger – ha a kormányzó úr a helyén van, nem engedné hogy ezt csinálják velünk”. Itt fogunk meghalni, mondta a Goldman, akit a rádiója elvesztése nagyon megrenditett; ha legalább a Maca itt lenne – sóhajtozott Hacsek. Zelma a mamáját gondozta és terveket szőtt hogy fogja a Gerencsérnét kiherélni, ha megérjük.. Azt nem lehet – jegyezte meg a Hacsek, de Zelma nem zavartatta magát: Jó, akkor a férjét. Az Óziás bácsi a hasát fájlalta és apa elszavalta, gyér hallgatóság előtt, a „Szeptember Végén”t. Te Imre, mondta anya, neked az agyadra ment a  Dohány, már október vége van.

 

„Éljen Szálasi” a Dohányban

 

A harmadik este aztán hirtelen nagy csend lett. Olyan csend ami vágni lehetett, ahogy a rossz regényekben irják. A templomba bejött sietős léptekkel egy potrohos rendőrszázados, aki felment az emelvényre, amit a rabbik szószéknek hivnak, és közölte hogy a magyar kir. Belügyminisztérium intézkedése alapján Önöket most hazakisérik. Bár nagy sietve kiment úgy ahogy jött, még hallhatta, hogy a zsidók százai-ezrei „Éljen Magyarország”, „Éljen Szálasi” kiáltásokkal kisérték lépteit. A jelenetet, a szégyent ami elfogott, életemben nem fogok elfelejteni. Abban a pesti zsinagógában amelyre sok évvel azelótt bombát dobott  Omelka Ferenc, most Szálasi egyik alvezére, zsidók éltetik a Nemzetvezetőt....

 

Hallottátok, hogy a rendőrtiszt Önözött bennünket – mondta a Max Préger. Valóban rendőrök kisértek bennünket haza, utcánként. Otthon, vagyis az Erdélyi utcai lakásban nem hiányzott semmi. Már rég nem volt ott semmi látható értéktárgy, amit érdemes lett volna ellopta. „Őriztem, én ám maguknak a lakásokat” – mondta Gerencsérné, aki Zelmát ujra nacssaszonyozta.   Ez módfelett gyanus volt, de azért Zelma odaadott neki egy drága neszesszert megörzésre, amit soha nem kapott vissza.

 

A gój szomszédok, akiket meglepett hogy az elvitt zsidók visszajöttek – ebből azt a következtetést vonták le, hogy a németek elvesztik a háborut. Mesélték nekünk, hogy a kormányzói proklamáció másnapján német tankok lötték a Népszinház utca és Teleki tér sarkán álló házat( azt amelyikben a Bein Esztiék laktak), ahonnan szökött zsidó munkaszolgálatosok lőttek rájuk. Benne volt az ujságban is – mondták, amikor látták hogy kételkedünk.

 

Az „ujság” akkor az emlitett Virradatot jelentette, meg az Uj Magyarságot és a nyilaskeresztes párt hivatalos lapját, a pesti Ujságot. Igen. Volt még a  Magyarország cimü esti lap is, a régi Est lapok harmadikja, amit eddig nem tiltottak be és Szvatkó Pál jegyzett. Ez is ugyanaz irta mint a többi, ha egy kissé szordinóssabban is. Itt volt azonban egy németnevü hirmagyarázó, bizonyos Ottó von Heidebreck, aki a sorok között meg-megirta hogy a németek elvesztették a háborut és itt most már semmiféle csodafegyver nem segit. A rugalmas  és „tervszerü”  visszavonulások, amelyek a frontvonalak röviditésére és az ellenség megzavarására (!) irányultak – reménnyel töltöttek el bennünket. Most már guggolva is kibirjuk, mondta az öreg Goldman, aki pedig vigasztalan volt, mivel templomjárása során rádiójának lába kelt.

 

Anya hátizsákja  készen áll

 

Azért a Goldman fáradhatatlanul hozta-vitte a rémhireket. Csámpás lábával felmászott a harmadik emeletre is hogy elmondja: rövidesen deportálják a pesti zsidókat is. Az oroszok ekkor 5o kilóméternyire voltak a magyar fővárostól. Most már nemcsak az amerikai Liberátorok bombáztak, főleg éjjel, hanem az orosz Raták is – nappal. A nap legnagyobb részében légó volt, ilyenkor lent vacogtunk a pincében, ismét együtt gójok és zsidók. „Achtung, achtung”, mondta ilyenkor a Donau-sender amit rádió Budapest közvetitett és  nyomon lehetett követni hogyan közeledik a „légiveszély” Budapesthez – pillanatok alatt: Györ, Mosonmagyaróvár és már hullott is a szőnyeg . Nem lehet mondani hogy a magyar légelháritás nem állott a helyzet magaslatán: éjjel szabad szemmel is lehetett  látni, hogyan pásztázzák a magyar királyi reflektorok a magosságos eget, hogy megkeressék azokat a gaz terrorbombázókat, amelyek nem átallották robbanó babákat és egyéb játékokat leszórni a derék magyar  gyerekeknek. A plakátokon rendszerint négereknek vagy görbe orrú zsidóknak ábrázolták az amerikai pilótákat, akik minden bizonnyal nevetőgörcsöt kaptak a reflektorok láttán.

 

( A most következő hetekben  a nyilas közigazgatás berendezkedett, mintha legalább ezer évre tervezné országlását a magyar élettérben  . A nyilas kormány koalició volt a különbözö szélsőjobboldali frakciók között. A külügyminiszter egy deklasszált gentry volt, Gróf Kemény Gábor, de ott volt Rajniss Ferenc , az uszitó ujságiró is. A sajtófönök Fiala Ferenc volt, az Összetartás főszerkesztője és a belügyminiszter Vajna Gábor. Ő adta ki a rendeletet a pesti gettó felállitásáról. Ezt úgy állitották be, mint a zsidókérdés megoldásának egy végső fázisát.

 

Addig is amig a gettó felállt, rendelet szólt a 18-6o éves férfiak és 18-5o éves nők „munkába állitásáról”. Ez volt a „bécsi halálmars” fedőneve. Ugyanis, vasuti kapacitás nem lévén, az embereket gyalog hajtották ki a bécsi uton Ausztriába. Az uton rengetegen meghaltak, volt aki éhen, volt aki végelgyengülésben és volt akit a kisérő nyilasok lőttek agyon.

 

Apát ez a veszély nem fenyegette, mivel rokkant volt és munmkaképtelen, de anya hátiszákja készen állott, arra az esetre ha jönnek a ház zsidait összeszedni. A hátizsákot apa állitotta össze, a tőle megszokott szakszerüséggel. Volt benne váltó fehérnemütől, elemlámpáig és mazsolától c vitaminig,minden elképzelhető, ami jó és szükséges. Én elhatároztam, hogy anyát nem engedjük elvinni  és amit tehettünk az egy volt: naphosszat, az őcséimmel együtt, az „Avinu málkénu”t  mondtuk, részben sirva. Hogy ettől-e vagy sem – nem lehetett tudni, de a házat elkerülte a vész: mig november végén és december elején a környék minden csillagos házából elvitték azokat a férfiakat és nőket, akikre a rendelet vonatkozott – az Erdélyi utca hetet elkerülték.

 

Szabadrablás a Klauzál téren

 

Időközben létrejött a gettó. Az erre a célra kijelölt terület felölelte a hetedik kerület zsidóklakta részeit: Király utcától a Dohány utcáig, majd a Dob, Vesselényi, stb utcák és  az odatartozó mellékutcák. Itt zsufoltak össze kb. 8o ezer pesti zsidót.

 

Ez is úgy történt hogy házanként szedték össze a zsidókat és gyalogmenetben kisérték be a gettóba. Ezuttal rendőri és nyilas kisérettel , atrocitások nélkül. Előbb a Klauzál téren pihenőt tartottak és ott felkoncolás terhe mellett elraboltak mindent ami mozgott, ékszer, jeggyürü, zsebkés, elemlámpa, még esernyő is. Nem kutattak csak fenyegettek; elvben szabad volt mindent bevinni, amit az ember birt cipelni. Mi a télre való tekintettel főleg ágynemüt vittünk, meg apa titkos dió-mogyoró-mazsola készletét, amit két tábla csokoládé egészitett ki. Apa tekintélyt parancsoló külseje kivivta a kisérő rendőrök tiszteletét és nem vették le a karikagyürüjét, amit egyszer már elrejtett volt. A belső zsebében nagy összegü pengő volt – ami napról napra kevesebbet ért, valamint egy Wallenberg féle  védlevél, amit sok pénzért vett, de nem akart használni .

 

Szemerkélt az eső amikor befejezték a Klauzál téri szabadrablást és bekisértek a gettóba. Valami tervszerüség azért lehetett a dologban, mivel minket a Nagydiófa utca 32 házba kisértek, ami egy iker-ház volt, ott is a belső házba. Mi a földszinten kaptunk egy egyszobás lakást, ahonnan a gój bérlő sebesen iszkolt ki, mondván büszkén hogy neki egy nagy és jólberendezett zsidó lakást igértek a „testvérek”.

Még nem mondtam hogy velünk volt a Weill nagypapa és a Hermin néni majd később csatlakozott a Cili néni is a kis Gabival. Igy tehát tizen voltunk egy szobában, ahol két rozoga ágy volt.

 

Ha most valaki azt kérdezi, hogy „na és milyen volt ott az élet”? – azt én megölöm, vagy a korszellemnek megfelelően felkoncolom. December 15-én mentünk be a gettóba és kivárásra ment az egész. A kérdés az volt, mi lesz előbb: mi meghalunk, vagy az oroszok megérkeznek.

 

Árjapárja káposztástésztája

 

(Na és milyen volt ott az élet?  Az oroszok bejövetele nem rajtunk múlott: Vecsésnél álltak és nem mozdultak, ki tudja miért? Goldman azt mondta hogy ő tudja: ne gondoljátok egy percig sem, hogy  az oroszoknak fontos a pesti gettó zsidainak élete. Rádiója már rég nem volt és most csak logikájára, éles eszére és törhetetlen vitatkozó kedvére hagyatkozott. Csufondárusan mondta Hacseknek és a hozzáverődött Koóósnak, meg Weisz Árpinak, akiből később házparancsnok lett: egy percig se gondoljátok hogy az oroszok szeretik a zsidókat. Ez lesz legnagyobb csalódástok… az ukránok antiszemiták...Sztálin is az - - -

 

Az ilyen vészmadarakat agyon kell ütni – mondta az egyébként szelid és meggondolt Weisz Árpi. Hacsek már annyira le volt törve, hogy Zelmának udvarolt. A Kóos sántitott és apa szerint nem lehetett tudni miben sántikál.  Egyébként a gettóban szabad volt a járás-kelés nappal és karszallagos zsidó rendészek vigyáztak, hogy rend legyen. A gettó négy palánkkapujánál rendőrök posztoltak és kis megvesztegetéssel beengedtek bárkit, aki azt mondta, hogy ennivalót hoz a bentieknek. Hozzánk is bejött néha a Bandi, a Rezsin néni fia, aki tűzoltó egyenruhában bujkált kint, hamis papirokkal. Ő hozott kenyeret és a mamáját, a Rezsin nénit, a negyedik Weill  nővért, aki aztán  velünk volt a gettóban. Apa már apatikus volt, nem szólt egy szót sem, pedig sógornőit csak egyenként birta elviselni, nem ömlesztve.

Amig lehetett, bejött naponta a féllábu Kelemen gój felesége és hozott neki káposztástésztát. Nagyon szeretem a Karcsit – szokta mondani. Ha annyira szereti, miért nem bujtatta el: - okvetetlenkedett Goldman – miért van itt a rohadt zsidókkal, akikre rövidesen rárobbantják a gettót?

 

Kelemenné megdöbbent. Robbantják?- kérdezte – ezt honnan veszi? Maga egy buta siksze, mondta Goldman, -  honnan veszem? Innen és a homlokára mutatott. Nem hagyhattam otthon, törvény van rá – mondta Kelemenné, Kiss Marcsa, aki ott és akkor  a magyar népet jelenitette meg nekem. Lehet törvényesen gyilkolni? – kérdeztem apát. Amint látod – mondta.

 

Akkor már tudtuk hogy nyilas pártszolgálatosok éjjelente betörnek a gettóba, félretólják a kaput őrző rendőröket és pogromokat rendeznek egy-egy ház lakói között. Ilyen volt tegnapelőtt a Vesselényi uca 24 óvóhelyén.

 

Ekkor már a gettó népe a pincékben tanyázott, mivel most már nem csak a Raták, hanem az orosz tüzérség is lőtte  Budapestet. Az élelmezés nem volt megszervezve, vagyis a két népkonyha előtt nagy sorok álltak és aki nem került sorra, az éhesen maradt. Az egyik népkonyha, ahol a Bóhrer volt a fönök- ortodox volt, mig a másik neológ. Hogy is lehetne ez másképp? – vigyorgott luciferűl az elmaradhatatlan Goldman, naná, hogy ezek még a pokolban is egy neológ és egy ortodox részleget fognak kialakitani.

 

Apát ez nem érdekelte. Ő már régesrég átlépte a rubikont az ortodoxia felé, de az ortodox-neológ gyülölködés nem volt kenyere, nem értette és nem fogadta el. Hitler szemében mindnyájan egyyformán zsidók vagyunk – szokta mondani. Ő most nagyon aktivizálta magát, a semmitevés nem volt kenyere; alig 4o éves volt és a rokkantsága nem okozott különösebb gondot. „Na és ha levágták három lábujjamat. Zág shon” –  szokta mondani. Vöröskeresztes mankói és jó megjelenése tiszteletparancsoló volt és ö kitalálta hogy a népkonyhánál neki nem kell sorba állni. Valahonnan szerzett egy tizszemélyes ételhordót, amit anya forróvizzel káserolt  a, Weill nagypapa útmutatása alapján, és azzal ment Bóhrerhez – akit ismert. Ezzel „protekciója” volt, amit nem győzött büszkén hangoztatni. December 22-én felfedezte hogy tőlünk két utcányira, egy pincében, tanyázik a Manci néni öt gyerekével ( a legkisebb, az Ági, mindössze négy hónapos). Amikor meglátogatta őket, mind az öt gyerek hasmenéses volt és  anyjuk  a képtségbeesés szélén. Apa ilyenkor szárnyakat kap, elment mégegyszer a Bohrerhez, betolakodott és elmondta hogy a Weill Ármin felesége itt van öt kis gyerekkel (a legidősebb, a Robi, 7 éves volt) és az éhhalál szélén állnak. A Bohrer adatott egy duplaadagot, és azt mondta, jöjjön apa minden nap – kap a Weilléknek is. Igy is lett egész addig amig az ostrom és a lövöldözés miatt nem lehetett kimenni az utcára.

Igy tehát naponta volt egy tányér meleg bab vagy borso leves és valami kétesizű főzelék. Néha apa organizált egy-két vekni kenyeret a Weiss pékségből ahol ismert valakit.

 

Kincsek – pincében és padláson

 

Mit csináltunk mi, gyerekek? Jó kérdés. Mit nem? Először is bejártuk a házat keresztül-kasul, padlástól pincéig. Mivel a legtöbb lakásban nem volt gázrezsó hanem fára müködő kályhákon (sparhet) főztek, ha volt mit – elsőrendü fontosságuvá vált a fütőanyag kérdése. Erre itt volt a még az Erdélyi utcában alakult és müködö klub. Itt azonban kártyázás helyett, fontosabb dolgokkal foglalkoztunk. Vezetésem alatt a klub tagjai feltérképezték a padlást és felvágták tüzifának az elválasztő rekeszeket. Ennek kapcsán felmérhetetlen értékü kincseket találtunk, mint egy kicsorbult élü fejsze, néhány szolgálatonkivüli lópokroc, egy láda szén és egy kis zsák krumpli .

 

A pincében is voltak rekeszek, ezeket nemcsak a tüzifa miatt kellett felvágni, hanem kellett a hely a lakóknak, akik hosszabb tartózkodásra rendelkeztek ott be, mivel már éjjel-nappal légó volt. Ott is találtunk dolgokat, amik normális időkben kacatoknak számitanak, de most nem voltak normális idők. Igy a Miki talált egy rozoga varródobozt, amiben volt tű és cérna, gombok és gyüszü – megannyi kincs  számkivetettségünkben. A Collsein Ferike talált egy rozsdás kannát, amit kis jóindulattal viztárolásra lehetett használni, miután alaposan kimostuk. Ennek a Goldman örült a legjobban, szerinte nemsokára viz sem lesz. Egyelőre még folyt a csapokban.

 

A harmadik emeleten voltak bezárt lakások. Ezeket gój lakói elhagyták és a beköltöztetett zsidók nem voltak hajlandók felmenni a harmadik emeletre („ott veszélyesebb!” ), hanem inkább a fölszinten zsúfolódtak össze, ahonnan hamarabb lehetett az óvóhelyre kerülni. Egy ilyen lakásban találtunk a speizban lógva egy egész oldalas szalonnát. Első undoromat leküzdve, letakartam a  tréfet egy piszkos törülközövel és gondoltam, megkérdezem reb Sólem Sáchnet, mi a teendő. Tudtam hogy a lakók közül sokan  szivesen megennének, de nem tudtam szabad-e odaadnom nekik, hiszen ők is zsidók.

 

Reb Sólem figyelmesen végighallgatott, majd azt mondta hogy elmesél nekem egy májszet.. Először is, mondta, az életünk nem a miénk és ennélfogva nem szabad olyat tenni ami életünket veszélyeztetheti. Ha tehát, teszem fel, a Halóche azt mondja hogy valakinek nem  szabad Jom Kipurkor böjtölni, mivel ez életveszélyes lehet a számára – akkor  annak tilos böjtölnie. Ugyanigy, ha valaki az éhhalál szélén áll, szabad tréflit ennie, hogy életben maradjon – mondta reb Sáchne. Igy tehát, pászkenolta, őrizzétek meg a talált „tárgyat” és ha arra kerül a sor – meglehet enni. A bácsi is fog enni belőle? – kérdezte a kotnyeles Lővinger Ibi, aki velem volt, együtt találtuk a meciet. Kislányom hogy hivnak téged? – kérdezte reb Sólem Ibit. Ibi, Löwinger Ibolya., mondta Ibi, aki persze nem értette mi a kapcsolat az ő neve és az általa feltett kérdés között.

Nem úgy értettem, mondta reb Sólem nyájasan, én a zsidó nevedet kérdeztem. Zsidó nevem? – kérdezett vissza Ibi – nem tudom, nem hiszem hogy van nekem. De hiszen te zsidó vagy, ugye? – folytatta a fehérszakállas reb Sólem – persze hogy zsidó vagy, különben mit keresnél itt a gettóban.

Elhatároztam hogy megmentem Ibit. Biztos vann zsidó neved, csak te nem emlékszel rá. Szaladj és kérdezd meg a mamádat.

 

Mit mondjak neki ? – kérdezte reb Sólem amikor Ibi el – hogy én ennék-e belőle? Nem tudom, én már elmultam 8o éves , értem már nem kár. Még soha életemben nem ettem tréflit...

 

Hanuka és kereszt a pincében

 

Ibi futva jött vissza és már az ajtóban kiáltotta: Jentül-Háje, Jentül-Háje. Reb Sólem Sáchne nagyon elégedett volt, barackot nyomot Ibi fejére és két kockacukorral jutalmazta zsidó nevét. Anyu se tudta, vallotta be Ibi, de a nagyi igen, Jentül-Háje. És mi a te zsidó neved? – kérdezte tőlem hirtelen. Náftóle, válaszoltam szemrebbenés nélkül. Jé hogy tudod, mondta Ibi és nagyott nőttem a szemében – persze ti vallásosok vagytok.

Mégegyszer megkérdezte Ibi, aki most vérszemet kapott, hogy a bácsi megenné-e és reb Sólem egy nagyot sóhajtott és azt mondta, hogy igen lányom, megenném. Akaratom ellenére enném meg, mivel a zsidó törvény erre kötelez engem. Én inkább meghalnék, de nem tehetem. Én még megkérdeztem, hogy hol itt a májsze amit igért, de reb Sólem azt mondta hogy majd máskor, most már nagyon fáradt.

Te, ha nagy leszek, hozzád megyek feleségül, mondta Ibi, amikor  mentünk el reb Sólemtől. Én is vallásos akarok lenni. Egy ilyen okos ember. Ezt reb Sólemre mondta , nem énrám. 11 éves volt, másfél évvel fiatalabb nálam és gyönyörű fekete szemei voltak. Egy eltévedt német srapnel ölte meg, a gettó felszabadulásának napján, január 18-án, amikor a kapuban állt. A lövedék Budáról jött, ott még voltak németek. Jentül-Háje, emléked legyen áldott !

 

(Ettől még mesze voltunk.  Most Hanukára készültünk a pincében. Villany már rég nem volt, viz is alig. Az emberek gyertyákat égettek, már akinek volt. Honnan veszünk Hanuka gyertyákat? Az én klubom tagjai már napok óta gyüjtötték a leégett gyertyacsonk maradékokat és üres mécsesdobozokban gyertyákat rögtönöztek belőlük. Most kiszámitottuk mennyi viasz kell ahhoz, hogy a gyertya fél órát égjen . Hanuka most is egybeesett karácsonnyal és egy nemrég bejött asszony, két kis gyerekkel, egy kis keresztet akart ágyuk felett a falra tenni. Mi keresztények vagyunk – mondták – mi tévedésből vagyunk itt. Az egész pince felzúdult, még a legvallástalanabb neológok sem engedték meg, hogy óvóhelyünket megkereszteljék. Tartsa az ágy alatt, mondta a Goldman. Az érv azt volt hogy ez zsidó gettó nem keresztény, azért vagyunk itt mert zsidók vagyunk, mondta a Zelma mamája aki egy rezervált dáma volt és egész nap bridzsezett. Galambosné elsirta magát. Hát azt hiszik maguk, hogy  jó kedvemben tettem. Csak a gyerekeimet akartam megmenteni. A férjem ott hagyott, amikor megtudta hogy zsidó vagyok. Későn születtek, nem vagyok már fiatal, de szeretnék élni.

 

Amikor reb Sólem Sáchne  meggyujtotta a harmadik Hanuka gyertyát és az egész pince együtt énekelte a Móajz- Cűrt,  a két Galambos gyerek is odajött és áhitattal nézték a pislogó lángokat. Reb Sólem magához hivta és megáldotta őket a „Hámálách hágoél”  szövegével, és azok, Tomika és  Beatrice, szaladtak anyjukhoz hogy elujságolják: a Mikulás bácsi megáldott bennünket. Anyjuk, mit volt mit tennie, sirva fakadt és a Weill nagypapa kimondta a szentenciát: ezzel a kitérés érvénytelenitve lett.

 

Amikor már senki nem mert felmenni a pincéből, felmerült a szükségletek kérdése. Ez egyre  halaszhatatlanabbá vált és Weisz Árpi, az agilis házparancsnok, megegyezett a Muszosokkal : ha megásnak egy hat méter hosszu és három méter széles latrinát, a pince félreeső, lakatlan részén, akkor leengedi őket a pincébe.

 

Jó, de kik voltak a Muszosok? Persze, ezt még nem mondtam el.Pár nappal jöttünk után, megjelent valahonnan öt (szökött) Muszos és velük egy fiatal nő. Bevették magukat az egyik földszinti lakásba és ott kommunában éltek (Goldman megállapitása). Egyikük állandóan őrt állt a kapuban, mert „ha a nyilasok jönnek, nem adjuk olcson életünket”. Állitólag fegyverük is volt (Goldman), de ami biztos hogy tetvük volt rengeteg Később le akartak ők is jönni a pincébe, de az agilis Árpi (Apa megállapitása) nem engedte és ők, csodák csodája, engedelmeskedtek neki. Csak egy kis szappant kunyeráltak, hogy az udvari csapnál megmosdhassanak. Ezt egy óra alatt le is bonyolitották, egyenként és anyaszült meztelenül a kutyaorditó hidegben. A nőn volt valami hálóingszerüség – közölte Koós aki leskelődött.

 

A Muszosok állták az alkut.  Árpi szerzett (Honnan? Honnan?) ásót kapát és az öt megásta a latrinát. A nő, akit Szórinak hivtak , hozott nekik forró teát, amit fent forralt a lakásban és egyes lakók adtak nekik ezt-azt, hogy ne haljanak éhen, legalább amig a latrinát megássák (Goldman). Honnan veszünk deszkákat? – kérdezett Árpi egy okos embert aki a közelben volt (vagyis saját magát). Én felinvitáltam a padlásra, ahol volt néhány gerenda amit nem apritottunk fel tüzifának. Ez Istenkisértés mondta Árpi, vagyis felmenni a padlásra. Ha fél, mondtam neki, dekkoljon csak nyugodtan majd a klub lehozza. Erre mondott egy cifrát és jött velünk.

 

Hogyan kell szakszerüen tetvészkedni

 

Most utólag, ha visszagondolok,  meg kell hogy állapitsam, hogy a gettóban mindössze egy hónapot és három napot töltöttünk. Ez azonban olyan sürű és intenziv volt, hogy életem legzsufoltabb és leghátborzongatóbb élményének tünik. Nem a halálfélelem miatt, arra senki nem gondolt, hiszen naponta százszor haltunk meg, a legkülönbözőbb halálnemek által. Emberi mivoltunkból már rég kivetkőztünk, páriák voltunk, éhenkórász emberszabásu lények, akik a nyitott, közös latrinát is egykedvüen fogadták.

 

A latrinát Árpi nyitotta meg és „szentelte fel”, kérve a nagyérdemü közönséget, ügyeljen a tisztaságra, a gyerekeket ne engedje a müintézet közelébe, mert beleesnek, majd szerényen közölte hogy sikerült neki egy függönyt szerezni, ami a kulturáltság látszatát volt hivatva kelteni, azáltal hogy elválasztotta  a női szakaszt (Goldman: szag-azt) a férfitől. És valóban az ezennel megnyitott latrina közepén, egy méregzöld, valaha jobb napokat látott ágytakaró, töltötte be a függöny szerepét, amint egy spárgán függött az árok felett.

 

Elsőnek a katonaviselt, idősebb férfiak használták a latrinát, majd lassacskán mindenki. A nők nem sápitoztak, nem tartottak a leskelődőktől és ezt Koós szakszerüen meg is magyarázta, de senki nem vitatkozott vele.

 

Csupán két ember nem használta a latrinát. A Weill nagytata és reb Sólem Sáchne. Ök egyszer naponta felmásztak a második emeletre, ahol egy elhagyott lakásban találtak egy aránylag tiszta vécét. Külön-külön mentek, még egymás előtt is szégyellték magukat , csak néha fent találkoztak, miközben vizet kerestek hogy elmondhassák az Áser Jócárt . Amikor nagyapa előkerült, a rémült Hermin  néni megkérdezte: Papa, hol voltál? Fent – mondta reb Mojse Weil halévi. Na és? – kérdezte Hermin néni. Nagy zaj van, mondta a nagypapa,a másik házban ládákat dobálnak ide-oda. Ezek a" ládák"  persze az orosz tüzérség lövedékei voltak.

   Karácsonykor zárult ba az ostromgyürü Budapest körül.

 

A Muszosok lejövetele után az egész ház eltetvesedett. Ez rosszabb volt, mint gondolni lehetett.  Árpi  megszervezte: az egyik muszos és Szórijuk tanfolyamot rendeztek és megtanitották a népet szakszerüen tetvészkedni. Ebben nekik nagy gyakorlatuk volt.

 

Január közepetájt az éhség és a fásultság vetekedett egymással. A népkonyha már bezárt, mivel senki nem mert az utcára kimenni. Az oroszok a kőruton álltak – de álltak - bár lehetett hallani hangszóróikat, amiben megadásra szólitották fel a nyilasokat. Az alacsonyan röpködö Raták lőttek mindenre és mindenkire ami mozog. Halottunk még nem volt, de haldokló volt néhány. Nagypapa már napok óta nem evett, amit kapott – Herminnek adta aki mindent kiadott, hangtalanul feküdt vackán és a végét járta. Árpi szerzett valahonnan köménymagot, abból főztek egy kondérban levest és adtak mindenkinek egy-két kanállal. A tüzet az udvaron rakták, máglyán és az  eső percenként eloltotta.

 

Apának még volt egy kevés a csodaszerből – mazsola, mogyoró, dióbél (hogy honnan volt, máig sem tudom ) – és azt testvériesen kiosztotta a gyerekek között., majd közölte: ha az oroszok nem érkeznek meg addig amig elfogy – meghalunk.

Ez senkire  nem volt különösebb hatással: a félelem, az éhség, a tetvek, a bizonytalanság nemtörödömmé tette az embereket; csak a kis gyerekek sirtak, hogy éhesek és csak a mamáknak szakadt meg a szive. (Zárójelben: a talált mecie szalonnát már rég odaadtam Árpinak, aki grammra kiosztotta  az érdeklődőknek. Mi és még két család nem kértünk belőle. Az Ibi sem akart enni, de az anyja azt mondta neki hogy „megöli” ha nem eszik.

 

(Mi lehet a Manciékkal? – kérdezte anya, túlkiabálva a kis Gabi bőgését. A négyéves, rég elárvult unokaöcsénk, mindig azt hitte hogy őt megröviditik, valamit  nem kap amit mások kapnak és ezért állandóan sirt, legtöbbször ok nélkül, bár persze ő is éhes volt, mint mindenki. Dupla köménymaglevest kapott, de azt kihányta. Apa elsőnek az ő kezébe számolta le a dió és mazsola szemeket és aztán a többieknek ugyanannyit – de ez nem győzte meg az éhes és gyanakvó gyereket, akit drágalátos öcséim (egyik hét a másik hat éves) állandóan ugrattak.

 

A keserü ló...

 

A szószerint vett ájult csöndben egyszercsak beront Árpi és közli hogy „itt a ló!”. Vele volt két muszos akik fejbólintással megerősitették a hirt. Kértek két nagy konyhakést és kimentek a kapu elé, ahol a hóban egy girhes ló teteme feküdt. „Még egész friss” – mondta az Árpi aki ehhez is értett. A ló a hóban feküdt, egy eltévedt golyó végzett vele, és most a két muszos, Árpi felügyelete alatt, kezdte trancsirozni és szeletekre vágni a pacit. Két asszony felállitotta a kondért, a muszosok Szórija hozta a fahasábokat és máris lobogott a tűz . Aznap nem esett és Árpi szerint 3 óra mulva mindenki kap egy szelet lóhust, meg egy kis lóhuslevest. Én hoztam az egyik harmadik emeleti lakásból sót és paprikát. Január 17. volt.

 

Te szándékszol a lóból enni ?- kérdezte apa. És te? – kérdeztem vissza. Azt hiszem hogy nem – mondta. Több mint 2o éve, mióta megnősültem és ortodox lettem, nem ettem tréflit – mondta. Most pedig, amikor amugyis meghalunk, nem érdemes az embernek eltréflizni magát.

Elmondtam neki amit Sólem Sáchnetől hallottam a szalonna  ügyben. De ő ugye nem evett? – kérdezte-mondta apa, én se fogok enni. Isten őrizz, mondta anya, lóhúst? Hát mik vagyunk mi, gójok? Nővérei nem is hallották a diszkussziót és a Weill nagytata csak köpött egy nagyot, amikor meghallotta miről van szó.

 

Közben csak főtt a paci és émelygős, édeskés illata betöltötte az egész udvart. Árpi és a muszosok bevonszolták a dögöt a kapu alá, az ajtón belülre, hogy lába ne keljen és nagy halom havat lapátoltak rá, hogy elálljon. Én közben odasettenkedtem a szúnyókáló reb Sólemhez. Felesége a Lóra nem engedte felkelteni, „loz ém op” – mondta – „kaum vosz er lébt” , de én azt mondtam hogy fontos kérdésem van hozzá.

Reb Sólem kinyitotta szemeit és azt mondta „hánách lohem, löjisróél”,  hagyd őket, hadd egyenek, ne szólj egy szót sem. És reb Sólem, kérdeztem a sirás határán, és reb Sólem?

 

Hallottál reb Jehüde ben Bóveról? – kérdezte, ismered a történetet? Nemleges válaszomra elmondta, halkan, hogy csak én halljam . Én ma abban a helyzetben vagyok mint Reb Jehüde volt. De ha valaki kérdez, mond meg a nevemben hogy nyugodtan ehetnek.

(A talmudi sztori egy idős tanaitáról szól, aki a római üldözések idején, a Bár-Kochba felkelés leverése után, a tilalom ellenére rabbivá avatott öt, később elhiresült tanaitát. Amikor a rómaiak rajtuk ütöttek, az idős rabbi Jehuda ben Bava azt mondta tanitványainak: gyermekeim, fussatok!  És veled mi lesz rabbi? – kérdezték azok. Velem ne törödjetek, mondta rabbi Jehuda, én úgy heverek  előttük ( a római zsoldosok előtt) mint egy kőrakás... Meg is ölték ott a helyszinen... ( Szánhedrin 14, a).

 

Visszafelé, a helyemre menet, elkapott a Szóri és kérdezte, mit mond a szent rabbi? Azt hittem, gúnyolódik és akartam valami csunyát mondani, de ő elértette és azt mondta, hogy komolyan kérdezi, az ő apja rabbi volt Munkácson és ő csak azért eszik tréflit – ha muszáj – hogy életben maradjon. És ezek? – mutattam a muszosok felé- ez is az életbenmaradáshoz tartozik?

 

Szóri jól megnézett magának. Te még gyereknek nézel ki, mondta, nem tudom van e értelme beszélni veled. Ha  arra goldolsz hogy velük élek – ez  egy kölcsönös ügylet. Már több mint egy fél éve velük vagyok. Ők megvédenek engem, visznek magukkal ahová mennek, nélkülük már Ósvitzban  lennék, ahová a munkácsi zsidókat vitték. Én főzők nekik, ha van mit, mosom a ruhájukat, szólok hozzájuk egy jó szót, és... igen... tudom hogy arra gondolsz...megadom nekik, sorrendben és egyenként, amire mint férfiaknak szükségük van. Remélem csak hogy egyikük sem beteg és nem csinálnak nekem gyereket. Ha vége lesz ennek és életben maradunk – lehet hogy férjhez megyek egyikükhöz...

 

Szóri gyere, kész az ebéd – jött az egyik muszos és közölte a lánnyal az örömhirt. Azt mondta hogy nyugodtan ehet mindenki – adtam át, késve, reb Sólem válaszát Szóri kérdésére.

 

Többek szerint a ló keserü volt, bár „szakértők” figyelmeztettek hogy édeskés lesz. Mi nem ettünk, reb Sólem úgy tett mintha enne, hogy felesége, sógóra Berkovits és sógornői egyenek. Nagyapa felment az emeletre, hogy ne is lássa. Ez 17-én a délutáni órákban történt, mire a ló megfőtt. Árpi őrt állitott a tetem mellé és  megbeszélte, hogy másnap gulyást főznek. Akinek van borsó, babja vagy száraztésztája – adja be a közösbe.

 

Másnap reggel – január 18-án – bejöttek az oroszok.

 

Az óvóhelyre (pincébe) jöttek, a szomszédos házból. A házak közötti befalazott átjárókat Árpi már rég kinyittatta, arra az esetre „ha menekülni kell” . Nagydarab kirgiz katona jött be, kezében egy davajgitárral . Goldmant, aki kezdett néhány szláv szót mondani- félretólta útjából és csak annyit mondott hogy „nyemecki”? meg, hogy „nyemecki kaput” . Árpi eléállt, mély lélekzetet vett és elmondta, hogy klapci éhes, kleba (39), amit a kirgiz vitéz kitünően megértett, valahonnan előhalászott egy kerek orosz komiszkenyeret és odaadta Árpinak. A Kemfner lány szermérmetlen törleszkedését  figyelemre sem méltatta és ment tovább a másik házba.

 

Aznap már nem volt lófőzés, mivel egyhamar kiderült, hogy nemcsak a gettó szabadult fel, hanem egész Pest. Mindenki lázasan pakkolt hogy hazamenjen, Ibi és a mamája kiálltak a kapuba, ahol Ibit a halálos srapnel érte. A mamája csak könnyebben megsebesült.

 

1945 tele nagyon hideg tél volt. Magunkra aggattuk mindennünket ami volt és a többi „ingóságot” egy szánkóvá átalakitott karosszéken húztuk haza az Erdélyi utcába. Weill nagypapának útközben egy orosz katona letépte a sárga csillagot a kabátjáról és megpróbált neki cukorkát adni. Reb Mojse Weill riadtan tiltakozott, mondván hogy nincs pénze. Ki tudta volna ha nem ő, hogy ingyen nem adnak semmit.

 

Nem telt bele egy hét és reb Mojset kihúzták szánkón az ortodox temetőbe. Törött ablaknál imádkozott, ingujra vetközve légolta a töfillint, megfázás, tüdőgyulladás – a 83 éves leromlott, kiéhezett szervezet nem birta tovább. Néhány nappal később követte őt Hermin lánya is.

 

Reb Sólem Sáchne túlélte, hazajött és azonnal hivatott. Neked most kell nemsokára bár-micvenak  lenni, mondta, meg kell tanulnod Töfillint légolni. Azon nyomban elővett egy használt, kopott, „de kóser” töfillint és kezdett tanitani. Amit tőle tanultam, a mai napig nem felejtettem el.

 

 

(A „keserü ló” utóélete nem volt kevésbé drámai, mint  a gulyás amit (nem) főztek belőle. 3o évvek később, megirtam az Uj Keletben, meglehetősen átdramatizálva az amúgyis rázós történetet. Hogy, hogy nem, azt irtam, hogy végülis ettünk a lóhúsból és az keserü volt.

 

Az ellenségem se tudja,mit kaptam ezért anyától. Hát meg vagy te zavarodva, Náftáli, kérdezte, hangjában szokatlan eréllyel – hát nem emlékszel hogy mi nem ettünk a lóhúsból, sem a Sólem Sáchne családja és a ha jól emlékszem a Grünék sem. Miért kellett azt irnod hogy ettünk? Egy ilyen blamázs...

 

Próbáltam magyarázni hogy ezt fictionban irtam, ez egy irodalmi fordulat, igy meggyőzőbben hangzik és az irodalomban szokásos az ilyesmi, stb – anya vigasztalhatatlan volt. Ez hazudság (igy mondta az édes), engem nem érdekel az irodalom meg a fikció, de az én fiam ne hazudjon, és főleg ne az  én számlámra. Az egész sikun olvasta az Uj Keletben hogy a Krauszné lóhúst evett. Pedig nem igaz, ugye Imre, fordult apához, aki teljesen igazat adott neki, bár emlékezett rá, hogy én idéztem Sólem Sáchnet hogy szabad életmentésből...

 

Tiz évvel később, a Hét Tükrében majd a Reményben - kiköszörültem a csorbát: Megirtam – „Nem ettünk a lóból” cim alatt – hogy anyának volt igaza, nem ettünk döghúst és az oroszok csak azért jöttek be már másnap, hogy minket, a cádikokat, az éhhaláltól megmentsenek.

 

 

(Az oroszok közben úgy viselkedtek mint egy megszálló sereg. Zabráltak, erőszakoskodtak és loptak mint a szarkák – nem tévén különbséget a tegnapi üldözők és üldözöttek között. Hacsek már piros karszallaggal járt, szerinte belépett valahová („csak vigyázz fiam hogy ne a sz...ba”, mondta Óziás bácsi), mig a Kemfnerné  fiatalabb lánya, az emlékezetes Macus, az MNDSZ  ben tünt fel. Ami neked van, arra mindenütt szükség van, mondta neki a kotnyeles Goldman, aki még mindig nem hitte el, hogy életben maradt és csak azt sajnálta hogy már nem tilos az angol rádiót hallgatni. Igy már nincs értelme – mondta és nem tudta hogy 4-5 év mulva ujra tilos lesz.

 

(*) Naftali Kraus önéletrajzi könyve, "Az áldozat visszatér a tett szinhelyére", 2002-ben jelent meg Budapesten a Polgárt kiadó gondozásában.

 

 

 

 

 

.