A BÁÁL SÉM TOV – A CHASZIDIZMUS MEGALAPITÓJA (2)

NAFTALI KRAUS ÚJ KÖNYVE (ŐSI 23) - FOLYTATÁSOKBAN

1. fejezet

Rendhagyó biográfia

Jiszráél ben Eliezer rabbi, a Báál Sém Tov, kétszázötven évvel ezelőtt hunyt el, Sávuot ünnepén. Születési évét egyes életrajzírói 1700-ra teszik, ami dr. Jichák Álfászi szerint egy önkényes megállapítás, amit semmi sem bizonyít. A Chábád hagyomány szerint két évvel korábban, 1698-ban született.

Születési helyéről sincs semmi bizonyosság. Állítólag egy Okop(i) nevű faluban látott napvilágot, ami lehetett Podóliában vagy Galícia azon részén, amely ma Ukrajnához tartozik.

A legtöbb biográfiai adatot a Báál Sém Tovról, a Sivché háBáál Sém Tov (a Báál Sém Tov dicsérete) című könyvből tudjuk. Ez volt az első haszid „történelemkönyv”, melynek első kiadása 1814-ben jelent meg. Bár a könyvnek nem kimondott szándéka történelmet írni – adatai meglepően pontosak. A Chábád irodalom sokat foglalkozik a Báál Sém Tov élettörténetével, és munkánk főleg ezekre a könyvekre támaszkodik.

A Báál Sém Tov elnevezését illetően – Neves vagy Jó nevű – azt szokták mondani, hogy ez egy olyan emberre utal, akinek emberfeletti képességei vannak csodákat tenni, gyógyítani stb. A zsidó hagyomány ismert ilyen neves embereket a Báál Sém Tov előtt is, és a továbbiakban látni fogjuk, hogy Nyugat-Európában volt egy Ádám nevű „Báál Sém”, aki kapcsolatban állt történetünk hősével.

Jiszráél idős szüleinek egyetlen gyereke volt, és már kisgyerekkorában árván maradt. A haszid legenda szerint édesapja, reb Eliezer fogságba esett, ahol furcsa és csodálatos dolgok történtek vele, de felesége, Szárá, otthon hűségesen várt rá. Amikor már közel százéves volt a házaspár, reb Eliezer hazakerült, és az égből egy magasztos lelkületű fiúgyerekkel ajándékozták meg. Ő volt Jiszráél. Apja, reb Eliezer, azt mondta neki halálos ágyán: Fiam, nemsokára árva leszel, de ne félj, mert az Örökkévaló az égben, Ő az árvák apja és gyámolítója. Mielőtt lehunyta a szemét még a fülébe súgta: „Fiam, fiam, soha ne félj semmitől!”

Miután Jiszráél nagyon fiatalon elárvult, egy jólelkű ember magához vette, és felvett mellé egy melámedet (tanítót), hogy tanítsa Chumásra (Tórára) és Rásira (olvasni, úgy látszik, már tudott). A gyerek szorgalmas tanuló volt, de el-eltünedezett, néha napokig nem járt a chéderbe (iskola, tanház), és amikor keresték, a mezőn vagy az erdőben találták meg. Az emberek ilyenkor megértően sajnálkoztak, mondván: szegény árva, mi lesz belőle.

ß ß ß

Sok, nem egybehangzó forrásmunka foglalkozik a Báál Sém Tov gyerekkorával, ifjúságával, ami élete első 36 évét öleli fel – addig, amíg nem kapott utasítást „föntről”, hogy fedje fel igazi kilétét, és foglalkozzon intenzíven azzal a munkával, amit születésétől fogva rátestáltak. A legfontosabb és legautentikusabb források azok a levelek, amelyeket a Báál Sém Tov később írt, és azok, amelyeket az ún. herszoni gnizában találtak. Ezeket a Báál Sém Tov különböző embereknek írta, legtöbbjüket sógorának, a kitovi reb Ávráhám Gersonnak.

Ezekben a levelekben a Báál Sém Tov első szám első személyben beszél gyerekkoráról; csatlakozásáról a titkos cádikok társaságához, tevékenységéről az Örökkévaló szolgálatában, majd nyilvános megnyilatkozásáról, amikor felfedte magát ország-világ előtt.

A hatodik lubavicsi rebbe, Joszef Jichák Schneerson rabbi, egyik feljegyzésében, ami 1943 elul havában jelent meg New-Yorkban, idézi a Báál Sém Tov egyik ilyen levelét:

„Öt éves lehettem, amikor elárvultam apámtól-anyámtól. Apám utolsó szavai voltak halála előtt, hogy ne féljek senkitől, csak az Örökkévalótól. Ennek hatására nagy vonzalmat éreztem kimenni az erdőre, mezőre, ami lakhelyünk mellett volt, és ott barangolni. El-elhagytam a chédert, kimentem a mezőre és ott ismételtem kívülről, amit a chéderben tanultam. Néha éjszakára is a mezőn maradtam. Gyámjaimnak nem volt ínyére ez a viselkedésem. Ők több árva gyerekkel törődtek, és nem tetszett nekik a viselkedésem, főleg az, hogy az erdőt-mezőt jártam. Sokat zaklattak is emiatt. Így ment ez két éven keresztül.”

„Egyszer, amikor korán reggel kimentem az erdőbe a kora reggeli (vátikin) ima után” – folytatja a Báál Sém Tov levelét – „emberi hangot hallottam. A hang irányába mentem, és megpillantottam egy zsidót, aki tálitban és tfilinben imádkozott, nagy lelkesedéssel. Ez idáig soha nem láttam ilyesmit. Elrejtőztem a fák mögött, és nagy élvezettel hallgattam az imát. Azt gondoltam, hogy ez az ember egyike a 36 rejtett igaz embernek, akik érdemei miatt a világ fennáll.

Közben a cádik befejezte imáját, és most zsoltárokat (Töhilim) kezdett mondani, édes, fülbemászó hangon. Majd leült és tanult valamit egy ideig – kellemes hangon. Amikor mindezt befejezte, betette a tálitot és a tfilint a tarisznyájába, és útnak indult.

Ekkor kijöttem a fák közül, és ő megkérdezte tőlem: „Mit keres egy kisfiú egyedül az erdőben? Nem félsz egyedül itt lenni?” Mondtam neki, hogy én szeretem a mezőt és az erdőt, mert itt nincsenek emberek, akik többségükben fennhéjázók és hazugok. Félni pedig nem félek senkitől, és elmondtam neki apám utolsó szavait, hogy ne féljek senkitől, csak az Örökkévalótól. Ezért én valóban nem félek.

Ekkor az ember megkérdezte tőlem: Te rabbi Eliezer fia vagy? Igenlő válaszomra, hogy így hívták az apámat, az ember elővett egy Talmud-fóliánst, Pszáchim traktátusát, és egy ideig tanult velem. Utána követtem őt anélkül, hogy tudnám hová megyünk, és mi célból.

Így mentünk hosszú ideig. Városról városra, faluról falura. Néhol időztünk egy ideig, aztán továbbmentünk. Nem tudtam az ember nevét, akivel együtt mentem. Mindennap tanult velem, de nem tudtam, miből él. Soha nem láttam, hogy kéregetett vagy adományt fogadott volna el.

Így telt el három év. Egyszer, amikor egy kis településen voltunk, azt mondta nekem az ember: Nem messze innen, az erdőben, lakik egy istenfélő és nagy tudású zsidó. Nála foglak hagyni egy időre. Ezzel elvitt engem az erdőbe, ahol egy házikót találtunk. Átadott engem annak, akit ott talált, és elment.”

ß ß ß

A Báál Sém Tov legendás biográfiája több szálon fut. Az egyik a haszidizmus világi szakértője – „doktora” – Jichák Álfászi által írott könyv.

Itt találunk egy történetet a Báál Sém Tov kapcsolatáról a németországi Ádám Báál Sémmel, aki abban az időben a „rejtőző cádikok” egyik vezetője volt, és aki fiával bizonyos „iratokat” küldött a Báál Sém Tovnak, amelyek kabbalisztikus titkokat tartalmaztak. Ezen források szerint egyszer megjelent előtte Élijáhu (Illés), a próféta, másszor meg azt találjuk, hogy tanítómestere nem volt más, mint Áchijá, a Siló-beli próféta, aki Salamon király idejében élt.

 

A fentebb idézett levél, amit sógorának írt, így folytatódik:

„Azt a zsidót, akinél otthagyott az erdőben, reb Méirnek hívták. Négy teljes évet töltöttem nála, és egész idő alatt tanított. Szorgalmasan tanultunk. Naponta bejártunk a közeli zsidó településre, hogy ott közösséggel (minjánnal) imádkozzunk. Senki a közösségben nem tudta, hogy reb Méir nagy talmud tudós és egy „elrejtőző” (titkos) cádik. Az ő szemükben reb Méir egy egyszerű munkás volt, szakmájára nézve szuroköntő.

Reb Méir házában szereztem tudomást a „rejtett cádikok” létezéséről és működéséről, pontosabban a nagy gáon (nagy tudású bölcs) és cádik, Ádám Báál Sém rabbiról. Ott, az idők folyamán én is bekerültem a rejtett cádikok társaságába, és elkezdtem vándorolni faluról falura és városról városra, mikor is a rám testált küldetéseket teljesítettem. Még mielőtt betöltöttem a 16. életévemet már meglehetősen nagy ismeretem volt a kabbala tanulásában, és időről időre az ÁRI (Lurja rabbi) rítusában imádkoztam, a szent nevek alkalmazásával, ahogy erre a szent cádik, reb Méir tanított.

Egyszer egy kis faluban voltam – ez éppen a születésnapomon volt – és megszálltam egy fogadóban. Nagyon egyszerű zsidó ember volt a fogadós, alig tudott imádkozni, és nem értette a szavak értelmét. Azonban nagyon istenfélő ember volt, és mindenre az volt a szavajárása, hogy »Áldott az Ő neve örökkön-örökké!« A feleségének is állandóan hasonlókat hangoztatott.

Aznap kimentem a mezőre, hogy elkülönüljek az emberek társaságától, ahogy ezt az ősök szokták csinálni a születésnapon, amikor egy bizonyos időt szenteltek az egyedüllétnek. Ahogy ott ültem magányosan, zsoltárokat mondtam, és a szent nevekkel foglalkoztam, annyira el voltam merülve ebben, hogy nem figyeltem arra mi történik körülöttem.

Egyszer csak láttam Élijáhut, a prófétát, amint előttem áll és mosolyog. Csodálkoztam, hogy érdemesültem arra, hogy Élijáhu megjelenjen előttem – bár a cádik reb Méirnél, valamint a rejtett cádikok társaságában, már találkoztam Élijáhuval, de ez volt most az első eset, hogy a próféta megjelent előttem, amikor egyedül vagyok.

Azt sem tudtam, mit jelentsen titokzatos mosolya, de ő azt mondta nekem: »Te fáradozol és nehezen dolgozol, hogy megfejtsd a szent neveket, amelyek a Zsoltárok szavaiból erednek, amiket Dávid, Izrael királya oltott beléjük, de tudnod kell, hogy Áron-Slomó, a fogadós, amikor azt mondja, hogy áldott az Ő neve örökkön-örökké, vagy a felesége, amikor az ő mondásait hallgatja – ők maguk sem tudják, milyen jichudok kelnek szárnyra az ő egyszerű mondásaikból. Ezek az egekben sokkal nagyobb benyomást keltenek, mint a nagy cádikok ilyen irányú megnyilatkozásai«. Ez összhangban van azzal, amit a Talmud is ír: „Ahol egy báál tsuvá, egy megtért áll, ott még egy cádik sem tud megállni”, nem tud arra a szintre eljutni.

Élijáhu megmagyarázta nekem, milyen jó érzést és megelégedettséget kelt, úgymond, az égben az egyszerű emberek imája. Ahogy férfiak, nők és gyerekek dicsőítik az Örökkévalót – pláne, ha ez egyszerű, tudatlan zsidó emberektől jön állandó jelleggel. Ebben az esetben ezek az egyszerű emberek állandó és erős kapcsolatban vannak az Örökkévalóval, egyszerű hitükkel és naiv szívükkel.”

(folyt.köv.)