MOST 80 ÉVE: A VATIKÁN ÉS A SÁTÁN ALKUJA

A HITLERT BIRÁLÓ  PÁPAI ENCIKLIKÁT, AMELY

 NEM IS EMLITETTE A ZSIDÓÜLDÖZÉSEKET –

FUTÁR CSEMPÉSZTE BE A NÁCI NÉMETORSZÁGBA

 

Nyolcvan éve, hogy a Vatikán egyezményt kötött Németország újdonsült vezetőjével, Adolf Hitlerrel. A Führer első nagy külpolitikai sikerének örvendett, XI. Pius pápa annak, hogy biztosítottnak vélte egyházának tevékenységét az új, kibontakozóban lévő világrendben is. Kisvártatva azonban nagy csalódás következett, és a pápa, ha megkésve is, enciklikájában már „égő aggodalommal” bírálta a nácikat. 

HELTAI ANDRÁS írása a  történelem egy vitatott fejezetéről.

 

A poroszok sosem kedvelték a pápistákat. Bismarck, a birodalomépítő kiűzte a jezsuitákat és a ferenceseket, sok papot börtönbe vetett. Hitler tanult a vaskancellár tévesnek bizonyult módszeréből, és kezdetnek más módszert választott: a kiegyezést. Ez annál kézenfekvőbbnek látszott, mivel a pápa már négy évvel korábban kompromisszumot kötött Mussolini fasiszta államával, és az első vatikáni visszhangok Hitler hatalomra lépéséről nem voltak kedvezőtlenek. Michael Faulhaber müncheni érsek hazatértekor azt jelentette: „Őszentsége a bíborosok előtt hangoztatta, hogy Adolf Hitler volt az első államférfi, aki a pápa után felemelte szavát a bolsevizmus ellen.”

Egyébként abban, hogy az új Reichskanzler hatalomra kerülhetett, jelentős szerepe volt a nagy múltú, katolikus Centrumpártnak. A konzervatívok, követve egyházuk útmutatását, szemben álltak a nácikkal, Hitler azonban megígérte a párt elnökének, Ludwig Kaasnak: ha megszavazzák a törvényt, amelynek révén ő a kormány élére kerülhet, vagyis nem nyúlnak a parlamenthez, nem változik az állam és az egyház viszonya, sőt: ötszáz év, benne a liberális weimari állam mulasztásai után ők kötnek majd új megállapodást a Vatikánnal, amely biztosítja az egyház szabad tevékenységét. Az ígéretekben bízva a Centrum hatalomra segítette Hitlert, aki kormányprogramjában még azt hangoztatta: „A kereszténység népünk erkölcsének megingathatatlan alapja.”

A katolikus párt egyik kulcsembere, a weimari köztársaság utolsó kancellárja, majd Hitler alkancellárja, Franz von Papen már 1933 tavaszán Rómába utazott, hogy a Führer megbízásából egyeztessen a megállapodásról. Történetesen azokban a napokban, amikor Berlinben kihirdették az első zsidótörvényeket, eltiltva a nem árjákat a közszolgálattól és a jogi hivatás gyakorlásától. Papen emlékirataiban megemlékezik fogadtatásukról: XI. Pius „kifejezte örömét, hogy olyan ember áll a német kormány élén, aki a kommunizmus, a nihilizmus elleni ernyedhetetlen harcot írta zászlajára”.

Védettek listája

Papenék az új vatikáni államtitkárral, Eugenio Pacellivel (a későbbi XII. Pius pápával) egyezkedtek. Az alkudozás nem tartott sokáig, s nem bizonyult túl nehéznek megállapodni. A német fél garantálta a szabad vallásgyakorlást, az egyházi iskolákat, a vagyont és az intézményeket. Feltétele volt viszont, hogy papok, szerzetesek nem lehetnek pártok tagjai, nem fejthetnek ki politikai tevékenységet, valamint az, hogy a püspököknek, akiknek kinevezésénél az államnak vétójoga van, esküt kell tenniük a kormányra, s híveiket is az „alkotmányos rend” követésére kell felhívniuk. Külön paragrafus szólt a katolikus egyesületek védelméről, azzal, hogy a védettek listáját később állítják össze. Ilyen lista azonban soha nem készült.

Megszólaltak a Szent Péter-székesegyház harangjai, amikor nyolcvan esztendeje aláírták a konkordátumot. Pacelli a Pius-rend nagykeresztjét nyújtotta át Von Papennek, az pedig  Mária méternyi magas, meisseni porcelánból készült szobrát az államtitkárnak. Miután a pápa fogadta a német küldöttségvezetőt, az táviratban jelenthette főnökének a nagy sikert: „Hála az Ön nagyvonalú és bölcs államférfiúi felfogásának, elkészült a mű, amelyet a nemzetiszocializmus történelmi tetteként ismernek majd el.”

Németországban hálaadó istentiszteleteket tartottak, örvendezve, hogy az ország vagy negyvenmillió katolikusa megmenekülhet attól a sorstól, amely a baloldali pártok, a szakszervezetek s minden, nácikkal nem rokonszenvező társadalmi csoport tagjait sújtotta. Áttörésként értékelte a megállapodást a Völkischer Beobachter, a náci párt szócsöve is. Fiatal birodalmunkat elismerte a kétezer éves egyházi hatalom cím alatt azt írta: „ A jövőben tehát nem lehet majd a szószékeket, a gyóntatószékeket a nemzetiszocialista állam ellen felhasználni, hanem az egyház németországi szolgálóinak ugyanúgy kötelességük lesz kiállni államunk és annak fundamentuma mellett, mint minden más állampolgárnak...”

Albert Einstein ekkor tette fel a kérdést: „Miként alkudhat meg keresztény a sátánnal?...”.”

Égő aggodalom("Brennede sorge")

A Vatikán a bírálatokra azzal válaszolt, hogy a konkordátum „nem jelenti bizonyos politikai eszmék elismerését”. A berlini reagálás nem késett: „Az egyezmény téves értelmezése miatt emlékeztetünk, hogy az a Német Birodalommal köttetett meg, amelyet – mint ismert – maradéktalanul a nemzetiszocialista eszmék irányítanak...”

Akárhogy is: jóllehet az egyezmény formálisan érvényben maradt, Hitler annak pontjait sorra megsértette, és Pacelli államtitkár hiába tiltakozott ötvennél több diplomáciai jegyzékben Berlinnél. Így is négy évig tartott, amikor XI. Pius immár szükségét látta a nyilvános tiltakozásnak is. Éppen Faulhaber érseket, a megállapodás korábbi támogatóját bízta meg a történelem mindeddig egyetlen, német nyelvű enciklikájának megfogalmazásával. Az „Égető aggodalommal” nevet viselő levelében a pápa arról írt, hogy a szerződés átértelmezése, megkerülése, többé-kevésbé nyílt megsértése vált a cselekvés íratlan törvényévé. „A hívek hitét a leplezett és a nyílt üldözés teszi próbára, miközben a szervezett rabszolgaság ezer formája veszi körül őket...” 

Hívők és pogányok

A pápa elítélte Hitlerék „ősgermán” pogány kultuszát is. A zsidóüldözésről és a nácik további bűneiről már nem esett szó az enciklikában, amely egyébként az egyetlen, a hitlerizmust nyíltan bíráló vatikáni állásfoglalás volt a náci diktatúra tizenkét éve alatt.

 

Az iratot az Alpokon át csempészte futár a berlini nunciatúrára. Onnan kapták meg a püspökök, majd a hívek írógépen, vagy kézzel leírva sokszorosították, s ismét futárok vitték titokban a plébániákra. Példátlan siker: 1937. március 21-én 11 500 templomban olvashatták fel a pápai üzenetet, majd annak 300 ezer példánya jutott el a hívekhez.

Hitler tombolt, s a következő hetekben a Gestapo lecsapott: házkutatások, letartóztatások kezdődtek. Az iratot sokszorosító nyomdákat lefoglalták, a katolikus iskolákat, a rendházakat bezárták, pereket indítottak erkölcstelenséggel, sikkasztással vádolt papok, szerzetesek ellen. A jelszó: „Nem csinálunk belőlük mártírokat, hanem leleplezzük a bűnözőket.”

Sokakat sikerült így megfélemlíteni. Abban az évben százezernél többen léptek ki egyházukból. A felismeréssel nőtt az ellenállás, a német katolikusoknak egyre több mártírjuk volt, ám a Vatikán akkor sem mondta fel a konkordátumot, amikor sorra kerültek papok, szerzetesek, hitvallók a haláltáborokba.

Von Papent Nürnbergben felmentették, az ötvenes években még próbált visszatérni a politikába. Az általa tárgyalt egyezmény egyébként papíron máig érvényben van.