A HETI SZAKASZ (2) LECH LÖCHÁ – 2013

VENDÉGOLDAL

Irta:S. Glitsenstein, rabbi

 

                         Ábrahám három útja

 

 A Biblia első könyvének jókora része foglalkozik Ábrahám, az „első zsidó” életével. Furcsa módon már nem fiatal, amikor először találkozunk vele: az első részletesebben feljegyzett eseménye az életének a Tórában hetvenöt éves korából való!

Akkoriban már gyümölcsöző – sőt, előzmények nélküli – pályafutásra tekinthetett vissza. Gyermekként kereső lelke rálelt egy nagyobb igazságra, ami az univerzum működésében felfedezhető, így ismerte fel az egyedüli Istent. Egyedül az egész világgal szemben: hadat viselt kora pogány perverzitásai ellen, sokakat vezetve el az egyistenhit életére és erkölcsiségére.

Ez az esemény volt az Örökkévaló hívása Ábrahámnak: „Menj el országodból, szülőföldedről és atyád házából abba az országba, amelyet mutatok neked.” Most, hogy felfedezted tudatos erőid teljes kapacitását, találd meg önmagad. Megmutatom neked a helyet, ami a létezésed lényege, azt a helyet, ami több mint föld, több mint szülőföld és mint apáid háza.

 

Azt a számtalan tényezőt, ami azzá tesz minket, amik vagyunk, háromfelé oszthatjuk: a természetre, a behatásra és a szerzett jellemzőkre.

 

Az élethez beprogramozva kezdünk hozzá: ösztönökkel és hajlamokkal, velünk született lélekkel és karakterrel. Aztán a születéstől kezdetét veszi a környezet ránk gyakorolt hatása: szüleink, tanáraink és a minket körülvevők hatnak ránk szokásaikkal, hozzáállásukkal és intellektuális érettségükkel. Végül ott a harmadik tényező, ami az értelmi érettség megszerzése után felülírhatja a többit: az embernek, egyedüliként a teremtmények közül, megadatott, hogy kívülállóként tekinthessen magára, és ezzel az értelmi képességével ellenőrzést gyakorolhasson, eléggé nagymértékben, ösztönei fölött is. Képes a genetikus és kondicionált énjén túl, sőt annak ellenére fejlődni!

Ez a mélyebb értelme az „országod”, a „szülőfölded” és az „atyád háza” fogalmaknak. A „föld” és „ország” jelentésű héber erec etimológiai kapcsolatban van az „akarat” és „vágy” jelentésű ráconnal – azaz az „országod” alatt érthetjük természetes vágyainkat, kívánságainkat. A „szülőföld, szülőhely” jelentésű moládtechá az otthon és a társadalmi környezet befolyásaként érthető. A bét ávichá, azaz „atyád háza” az érett, értelmes ember, önálló gondolkodással, jellemmel és életfelfogással, az értelem transzcendens kívülállásával.

 

(A kabbala és a chászidizmus fogalmai szerint az értelem „a bennünk élő apa”, mert nemzője az érzéseinknek és viselkedésünknek, de tekintély is fölötte.)

Közvélekedés szerint ez az ember legfőbb teljesítménye: természetes ösztöneinek kifejlődése, a tanult és megfigyelt igazságok adaptálása, az én újjáalakítása az elme objektív bíráskodásának fényében. Valójában az értelem is csak része a teljes emberségünknek, sőt alá van vetve az emberi létállapot hiányosságainak és korlátainak.. Képes ugyan felülmúlni a velünk született és a ránkhatással szerzett jellemzőinket, de végső értelemben nem szabad, nem független az egótól és annak előítéleteitől.

Van azonban az embernek magasabb rendű lényege, ami valóban szabad az emberlét minden korlátjától. Ez az isteniség szikrája, azaz a lelkünk leg lényege – az az isteni lényeg, amit az Örökkévaló lehelt belé, az a „képe az Örökkévalónak”, amelyre az embert megalkotta. Ez az az erec, amit az Örökkévaló megígért Ábrahámnak, hogy megláthatja azt.

A felfedezésnek ezen az útján Ábrahám természetesen el kellett hagyja országát, szülőföldjét és atyái házát, Mezopotámiát; el kellett utasítania Ur-Kászdim és Hárán pogány kultúráját. De nem ez az elindulás az, amiről a fent idézett vers szól. Ábrahám ezt a hívást sok-sok évvel azután kapta, hogy megtagadta szülőföldje pogány hitgyakorlatát, elismerte az Örökkévalót, és nagy hatást gyakorolt övéire. De mégis az mondatik neki: „Menj!” Hagyd oda a természetedet, szokásaidat, racionális énedet. Régen megtagadtad negatív, bálványimádó eredetedet, de most át kell lépned a pozitív, gazdag múltadon is. Lépj túl magadon, akkor is, ha az jó.

Az emberi tökéletesség ugyanis nem elég. Ami emberi – legyen bár az objektív, transzcendens értelem az –, része a teremtett valóságnak, alá van vetve neki, általa van meghatározva. Az Örökkévaló azonban meginvitál minket – az „első zsidónak” adott parancsolattal –, hogy megtapasztalhassuk azt, ami túllép minden korláton és definíción: Őt magát.

Először azonban önmagunkhoz kell eljutnunk: elindulni a korlátozott éntől, eljutni ahhoz az énhez, amit csak az Örökkévaló képes megmutatni nekünk – ahhoz az énhez, ami egy Ővele.