Kende János: Visszapillantó tükör 

(részlet)

1942 tavaszán apámat megint behívták, és beosztották egy Galíciában működő vasútépítő századba. Szerencséjükre a parancsnok derék emberséges jogász volt, s az úgynevezett keretben, katonaként, több szervezett munkás szolgált. Közvetítésük révén maradhattak fenn apámnak a katonai cenzúrát megkerülő levelei. Itt együtt volt többek közt Hegedűs Gézával, aki esténként, a szálláshelyükön szavalóesteket tartott bajtársainak. Nem tudom, hogy mindenki örült-e ennek a többnyire fejből előadott produkciónak, apámra azonban rendkívüli hatást tett. Haza írott egyik levelében megígérte: rendszeres versélvező lesz. Utóbb, szerencsémre, így is történt.

1942. május-júniusában a kommunista pártot óriási letartóztatási hullám sújtotta. Ekkor bukkant fel ismét életünkben Fried Sanyi, akit el kellett bújtatni. Egy darabig nálunk lakott, az Akácfa utcába, majd a hazatérő székely pár magával vitte Erdélybe. Nálunk való léte komoly problémákat okozott: beleszeretett anyámba, és engem is nagyon megkedvelt. Tőle kaptam először komolyabb, értékesebb játékokat és egy fehér egeret. Az utóbbival hosszú harcot vívott édesanyám. Évtizedekkel később, amikor egy közös munkán, a Munkásmozgalmi Lexikonon dolgozva összekerültünk, elmondta: neki sokadik kapcsolatából lett egy átlagos házassága, s abból két átlagos gyermeke, de élete másképp alakulhatott volna, ha anyám őt választja, s hozzátette: rám úgy tekintett, s úgy tekint, mintha a fia volnék. Szegény nem tudta, hogy anyám nemcsak politikai tekintetben hűséges.

De az életem rajzát helyesebb, ha 1942 nyarán kezdem. Amikor először kerültem komoly életveszélybe. Az egyik hét végén anyámmal és barátaival, kimentünk az úgynevezett Szúnyog szigetre. Áradt a Duna és én egy stégnél játszottam, anyámtól néhány méterre. Hirtelen becsúsztam a folyóba, és egy pillanattal később elmerültem. Anyám azonnal utánam ugrott, de csak a másik stég előtt ért utol. Ha a víz a stég alá sodort volna, aligha élem túl ezt a kalandot. Mindez olyan gyorsan történt, hogy megijedni se volt időm. Amikor partra húzott és kirázta belőlem a vizet, én csak annyit mondtam: jaj de jó, hogy nem fulladtam meg, és elszaladtam játszani. Ő pedig, szegény, egy jó órát zokogott magában.

 

1942-ben keletkeztek az első közvetlen háborús élményeim, már amennyire szó eshet erről egy, a hátországban élő kisgyereknél. Először talán azt tapasztaltam, hogy 1941 decemberében eltűntek a mozikból az amerikai filmek. Ez annyiban érintett, hogy nem láthattam többé a rajzfilmeket. A Nyugati pályaudvar előtti Banánsziget csak nevében őrizte az egykor kapható déligyümölcsöket. A kezdődő jegyrendszer, a pótanyagokból készült élelmiszerek (ilyen volt többek közt a legendás Planta tea ) terjedése közbeszéd tárgya volt, kiegészülve azzal, hogy a magyar mezőgazdaság, élelmiszeripar java termékei Németországba kerültek. Erről nem volt okos dolog nyilvánosan beszélni, de négy fal között annál többször esett ilyesmiről szó, amiről otthon persze hallottam. Nagyszüleim egy alkalommal erősen leszidtak, amikor a villamoson felszállt két német katona, s én jó hangosan megkérdeztem, hogy tényleg miattuk nem lehet ezt-azt kapni. Élményt jelentettek az édesapámtól és nagybátyáimtól érkezett tábori posta lapok és a katonai cenzúrát megkerült „fekete” levelek, és azok családi visszhangja. A „hivatalos” zöld lapokon érdemi információknak alig volt helye, viszont a rá nyomtatott szövegből megtudhattuk, hogy: „A magyar élet ára a szovjet halála”. A kinti körülményekről reálisan beszámoló fekete levelek kézbesítői, a keret derék emberséges katona tagjai révén lehetett csomagot küldeni. Ennek összeállítását mindig nagy nyüzsgés előzte meg, amiben fő szerepet vittek családom nőtagjai.

Az igazi háború azonban 1942. szeptember elején köszöntött ránk. Ekkor 20 szovjet bombázó hajtott végre légitámadást Budapest ellen. A légvédelem szervezetlen volt, s az emberek talán az elsötétítést se vették komolyan, hisz ekkor a front a Don vonalánál állt. Valószínűtlen volt, hogy ilyen távolságról „az oroszok” veszélyeztethetik a fővárosunkat. Amire emlékszem, a jobb célzást elősegítő úgynevezett „Sztálin gyertyák” sárgás fénye, s az éjszakai támadást követő rádióhír Móricz Zsigmond haláláról, akiről akkor hallottam először, de hamarosan megismerkedtem első, gyerekeknek szánt művével, a Török és a tehenek című versével. A támadás során találatot kapott a Városmajorban levő katolikus templom, és a divatos író, Zilahy Lajos villája, ahol halálos áldozatok is voltak. A templom bombázása és az 5 főnyi civil áldozat hosszú ideig adott témát a rádiónak és az újságoknak, mint az eddig istentelen és embertelen, a bolsevista brutalitás példája.

1942 novemberében családomban elterjedt a híre, hogy apám századát Ukrajnába vezénylik. Ekkor már minden testvére munkaszolgálatos volt. Bátyja, Béla, akit leszállítottak a gépkocsiról és fogatosként szolgált, hamarosan fogságba esett, és csak 1949-ben került haza, míg öccse, aki szintén Ukrajnába volt, ám a fronttól távolabb, azaz esélye sem volt a hamarabbi hazatérésre. Apám századparancsnoka tudatta, hogy szerelvényük Pesten halad át, majd Szlovákián keresztül folytatja az útját a Don felé. Így parancsnoka, súlyos kockázatot vállalva, rövid eltávozást engedélyezett budapesti beosztottjainak. Amikor erről értesítést kaptunk, anyámmal órák hosszat várakoztunk a rákosrendezői pályaudvaron – hiába. Szomorúan ballagtunk haza, de éjjel csöngettek: apám állt az ajtóban. Másnap kiderült, hogy vonatuk már tovább ment Galánta felé. Mivel apám sem magának, sem a parancsnokának nem akart kellemetlenséget, taxit béreltek, és Galántáról hazajöttek! Apám csak később mesélte el, hogy amikor a front közelébe értek, a magyar tábori csendőrök, a szó szoros értelmében erőszakkal kifosztották a téli szolgálatra otthonról felszerelt munkaszolgálatosokat. Ez éppen 1943. január közepén volt, egy-két nappal a nagy áttörés előtt érkeztek meg rendeltetési helyükre. Apám megjegyezte az állomás nevét: Sztarij-Oszkol.

Ezekben az időkben többet voltam pesti és óbudai nagyszüleimnél. Gondolom, ez összefüggött azzal, hogy édesanyám ismét bekapcsolódott az illegális ellenállási mozgalomba. Új emberek bukkantak fel barátaink között. Ilyen volt a pályakezdő pedagógus leány, Baum Ilonka. Szegény elpusztult valamelyik lágerben azután, hogy 1944. novemberében a politikai foglyokat Németországba vitték. Nekem borzasztóan tetszett, amikor anyámnak mesélte, hogy ö tanórákon kívül tegeződik a nagyobb tanítványaival! Én is ilyen iskolába szerettem volna járni.

Nagyapám rendszeres újságolvasó volt, és én gyakran kérdezgettem, hogy a képek alatt ez, vagy az, milyen betű. Ugyanígy érdeklődtem az utcai feliratoknál, cégtábláknál, míg egyszerre észrevettem: tudok olvasni. Ez a család előtt úgy derült ki, hogy valamilyen újság térképet közölt a keleti frontról, és rámutatva az itthon maradt asszonyoktól hallott egyik városra, azt mondtam: itt vannak apukámék. Ez jó fél évvel az első osztályba való beíratásom előtt történt. Nagyapáméknál folytatódott hazafias nevelésem. Első könyv, amit tőlük kaptam egy Petőfi összes volt, ám nem számoltak azzal, hogy lesznek fura kérdéseim: mit jelent pl. az a szó, hogy kurvanyád, nem sajtóhiba-e, ha azt olvasom:” király háza, bordélyháza”, hiszen csak a borbélyháznak van valami értelme.

Az olvasás szinte azonnal szenvedélyemmé vált. Hamarosan megkaptam az Egri csillagokat, majd a Láthatatlan embert, amit az 1943/44-es első tanévben többször is elolvastam. Egyik első színházi élményem apai nagyszüleim révén a Mária főhadnagy című operett volt, Szeleczky Zitával és Szilasi Lászlóval. A női főszereplő keleties szemvágása a számomra etalonná lett. A nagy kettős / „Én mától kezdve csak terólad álmodom” / ma is a fülembe cseng. Kár, hogy mindketten a nyilasokkal kacérkodtak.

1943 tavaszán újabb bajok történtek. Ismételt letartóztatási hullám kezdődött. Hirtelen elköltöztünk az Akácfa utcából, hetekig apai nagyszüleimnél laktam, anyám nélkül, apámról pedig nem tudtunk semmit. Édesanyám kilépett a Habselyem gyárból, és máig nem tudom, hogy távollétekor hol töltötte az időt, ha lebukott, elvtársai nem vallottak rá, elengedték. Törvénytisztelő nagyszüleim nyilván nagyon idegesek voltak, legfeljebb nekem hagyták meg, ha az utcán ismeretlen bácsik megszólítanak, és anyukám után érdeklődnek, azt mondjam: elutazott, nem tudom hová. Valóban nem tudtam, de erre nem is került sor. Egy kis idő után minden rendeződni látszott: előkerült anyukám már nagyapám vállalkozásában segített. Mivel jó fellépésű volt, ő intézte a hivatalos ügyeket.

Májusban hírt kaptunk arról, hogy apám hazatért betegen és Rimaszombaton tartják karanténban. Anyám és nagyanyám felkerekedett, hogy meglátogassák. Igen rossz állapotban találták. Mint kiderült, 1943 januárjában századuk a Dontól Korosztyenyig menetelt, kb. 8-900 kilométert gyalog. A létszám nagyobb része elpusztult, édesapám lábon hordta ki a kiütéses tífuszt, megtetvesedett, elrühesedett, és 40 kiló körüli súllyal ért haza. Hogy mindezt túlélhette, azt jórészt az orosz és ukrán parasztoknak köszönhette, akik befogadták és élelmezték a rongyokban vánszorgó „ellenségeket”.

Édesanyám jóvoltából megvolt nekem az a haladó pedagógusok által összeállított, gyermekeknek szánt antológia, amely magyar költők verseit tartalmazta. Emlékszem rá: Petőfi, Arany, Vörösmarty mellett Ady, Babits, Kosztolányi, József Attila költeményei is szerepeltek a kötetben. Apám tiszteletére anyukám megkért: tanuljam meg Adytól A proletár fiú című versét.

Nagymamám minden gesztusával hangsúlyozta, hogy ő a család királynője. Gyakran mondogatta magára vonatkoztatva az Úr szavait az Ember tragédiájából: Csak hódolat illet, nem bírálat. Ez az önminősítés nem volt igazán félelmetes, inkább komikusnak hatott, mert nagyanyám valójában nem volt zsarnoki természetű. Ami anyukám státuszát illeti, félúton volt az egyenjogú családtagok, és a cselédlány között. Ő dagasztotta a kenyeret, amit együtt vittünk el a pékhez, és hoztuk el a kész, még meleg kenyeret. A cselédlányok szerették anyámat, bizalommal voltak hozzá, még kényes, szerelmi ügyekben is.

Mivel novemberben születtem csak az 1943/44. tanévben kezdhettem iskolába járni. Nagyapám úgy vélte, az adott körülmények között helyesebb lesz, ha a Hollán utcában működő zsidó iskolába iratnak be. Talán a szüleim is tudakozódtak erről az intézményről, ami a Sziget és a Hollán utca sarkán egy modern ház első emeletén működött, koedukációs rendszerben az alsó négy osztály számára. „Fogorvosom”, az első tejfogamtól megszabadító Deutsch doktornéni testvére is ott tanított. Különösebben nem féltem az iskolától, hiszen olvasni tudtam, sőt egy kicsit számolni is. Azt még nem sejtettem, hogy mennyi bajom lesz az úgynevezett zsinórírással. Tanító nénink, a szegény Kornél néni – őt Vitray Tamás is megörökítette Kiképzés címü könyvében – a legkevésbé volt alkalmas arra, hogy az elsősökkel megszerettesse az iskolát, a tanulást. Csúnya és ijesztő volt, csattogtatta a fogait, talán a protézisét, kiabált, megfélemlítette a gyerekeket. Padszomszédom, Engel Pisti (a későbbi Engel Tevan István grafikus, illusztrátor) a szorongástól olykor bepisilt, én meg gyakran hánytam. Utólag kissé szégyenkezem Kornél néni fenti minősítése miatt, hiszen nem tudhattam akkor, hogy férje súlyos beteg, és egyetlen fia eltűnt Ukrajnában.

Üdítő jelenség csak az a fiatalember volt, aki valószínűleg gyakorló cionistaként barátságosan igyekezett bevezetni a zsidó hagyományokba, s talán tőle tanultam ivritül a később „Hegyek között, völgyek között…” kezdetű dalt. Rajta kívül nem emlékszem más hitoktatóra, talán ezt a szerepet is ő töltötte be. Tőle tanulhattam a kézmosáskor, étkezéskor elmondandó imákat, s azt hogy ezek elmondásakor fel kell venni a sapkát. Noha nagyszüleim a maguk neológ módján tartották a vallást, de ennek gyakorlása többnyire nem állt másból, mint a péntek esti gyertyagyújtásból. Egyszer nagyapám Hosszúnapkor a feje felett megforgatott egy kakast, ami kétségbeesetten verdesett, csapkodott a szárnyával, s ettől ijedtemben az asztal alá bújtam. Csupán egyetlen alkalommal voltam nagyapámmal a Csáky ( ma Hegedűs Gyula utcai) zsinagógában. Ő nem rokonszenvezett sem a cionistákkal, sem az ortodox zsidókkal, és bizonyra csóválta a fejét, amikor érzékelte rajtam a fiatal oktató hatását. Az egyetlen zsinagógai látogatásomon kívüli vallásos nevelésem mindössze annyiból állt, hogy lefekvéskor el kellett mondanom az „Én Istenem, jó Istenem” kezdetű imádságot.

1944 – 45 a vész ideje volt számomra. A téli szünet után még nem gyógyultam meg, és1944-ben nem is tértem vissza az iskolába. Otthon lábadoztam még, amikor március elején meghalt az óbudai nagymamám. A temetésre sem mehettem el. Utólag hallottam, hogy ő volt az utolsó, akit még a német megszállás előtt, zsidó szertartással temettek el az óbudai zsidó temetőben. Érdekes, hogy a rá vonatkozó adatok már nem találhatók a temető halotti anyakönyvében. A bejegyzések márciusban megszakadnak, s csak 1945-ben folytatódnak, ami természetesen nem azt jelenti, hogy a hiányzó hónapokban ne lettek volna az óbudai zsidók közt halálesetek, csak azt, hogy felekezeti búcsúztatásokra nem kerülhetett sor.

Szerzőnk neves és jeles történész. Most érezte fontosnak, hogy megírja, közzétegye visszaemlékezését. Ebből az írásból közlünk részletet.

 (Forrás:Remény, Budapest, 16.évfolyam, 2013, 3. szám)