BIRÁK ÉS PRÓFÉTÁK(7): GIDEON  ben Joás

 

AKI NEM AKART KIRÁLY LENNI

 

Izrael következő nemzeti hőse, majd bírája Gideon volt, Jóás fia, Menasse törzséből. Eltelt negyven év békében, de a nemzeti egység nem jött létre, és nem halljuk hírét-hangját a silói Szentélynek. A béke magával hozza az elmaradhatatlan asszimilációt, és Izrael fiai ismét azt teszik „ami rossz az Örökkévaló szemében”.

 

Az azonnali következmény sem marad el: „Az Örökkévaló a midjaniták kezére adta őket hét esztendőn át”. (Bírák 6,1)

 

Ezekben a sorsterhelt napokban, a honfoglalás néhány száz esztendejében nem volt látható és érzékelhető a szellemi elit Izraelben. Pinchász, a főpap élt még ugyan, de befolyása, ha volt is valamelyes, nem tudta ellensúlyozni a pogány világ külső nyomását, illetve azt a vissza-visszatérő zsidó tendenciát, hogy „legyünk olyanok, mint a többi nép”. Hiába győzte le Jósuá a kánaániták nagy részét, és igázta le a többieket, a megmaradt pogány nyúlványok Báál-kultusza erősebbnek bizonyult a héberek Mózes-hiténél.

 

Amikor a dolog elfajult és az egész népet sújtó jelleget öltött – jött az isteni büntetés: most is az idegenek, történetesen a midjaniták igázták le, illetve nyomták el a hébereket. Ez most azonban egyedülállóan különleges elnyomás volt. Az ellenséges koalíció (a továbbiakban látni fogjuk, kikből állott), nem szállta meg az országot, nem szedett adót, hanem időről időre betört az országba, elrabolta a termést, nyájai lelegelték a réteket, s a földműves népnek nem volt egy nap nyugta sem tőlük.

 

Kik voltak tehát ezek?

 

„Midján keze súlyosan nehezedett Izraelre. (Emiatt) Izrael fiai rejtekhelyeket (alagutakat) készítettek a hegyekben, és barlangokba húzódtak, illetve hegyi erődöket építettek. Amikor a zsidók vetettek, Midján, Ámálék és a többi keleti nomád törzs rájuk törtek. Körülöttük táboroztak, és tönkretették a föld termését – egészen a gázai határig –, és nem hagytak élelmet Izraelben, sőt még juhot, szamarat és marhát sem. Mivel jószágaikkal és sátraikkal együtt vonultak fel, mint a sáskák jöttek, tömegével; nekik és tevéiknek száma sem volt, és behatoltak az országba, hogy tönkretegyék. Izrael fiai nagyon elszegényedtek Midján miatt, és kínjukban az Örökkévalóhoz kiáltottak segítségért.” (uo. 2–6)

 

A koalíció feje Midján volt (Ábrahám egyik leszármazottja Keturától); egy ország, mely rokoni kapcsolatban állott Mózessel (apósa, Jitró által). Velük már korábban is sok baj volt; büntetőexpedíció is indult ellenük, de maradványaik fennmaradtak, és időről időre vezették a portyázó, rabló törzseket Izrael ellen. Ámálék népe mindenre kapható csőcselék volt, az első náció, amely háborút indított az Egyiptomból szabadult zsidók ellen. Ezért ősellenségnek számítottak, a zsidók hadakoztak ellenük, de csak Dávid után sikerült eltávolítani őket a térségből. Hozzájuk csapódtak a keleti rablótörzsek, amelyeknek derogált a földművesmunka, nem is ambicionálták, hogy földjeik legyenek, hanem megelégedtek mások termésének elrablásával.

 

A midjanita veszély tehát nem életveszély volt, hanem anyagi ellehetetlenülés: a héber földműves dolgozott, és termését idegenek vették el, akik a nyájak elrablásától sem riadtak vissza. Ekkor alakult ki az alagutak és barlangok, rejtekhelyek rendszere, ahová a zsidók termésüket próbálták menekíteni. Fegyveres ellenállás nem volt, talán féltek a túlerőtől, talán nem volt vezető, aki a fegyveres ellenállást javasolta volna. Lehet, hogy egyáltalán nem volt vezető: ebben az individualista korban mindenki magának élt, családjának, maximum törzsének – a többi nem érdekelte.

 

Amikor a helyzet elviselhetetlen lett, a zsidók végképp elszegényedtek, és a kánaánita bálványok sem segítettek – eszükbe jutott az Örökkévaló, atyáik Istene, és hozzá kiáltottak segítségért.

 

Próféta, angyal és egy paraszt

 

Ekkor érkezett el Gideon ideje. Előbb azonban jött egy névtelen próféta, és néhány keresetlen mondatban összefoglalta a történteket, megemlítvén az egyiptomi szabadulást, ami a zsidó történelem alapköve, majd a honfoglalást és az isteni kérést: „ne féljétek (vagyis ne imádjátok) a kánaánita bálványokat, (de) ti nem hallgattatok szavamra” (uo. 8–10). Ez  kulcsmondat a Bírák könyvéhez, a történések megértéséhez. Azonban a szemrehányó, „bosszúálló” Isten már szinte alig várja, hogy a héberek hozzá forduljanak, könyörögjenek, és azonnal megsegíti őket.

 

Érdekes itt Rási(*) Midráson(*) alapuló megfigyelése: Az előző fejezetekben (s majd később is) azzal kezdődik az elbeszélés, hogy „Izrael fiai továbbra is folytatták rossz viselkedésüket...” stb. Itt, a hatodik fejezet elején csak az olvasható, hogy a zsidók azt tették, ami visszatetsző (vagyis rossz) az Örökkévaló szemében, de ez nem az előző folytatása. Hogy lehet ez? Úgy – mondja Rási –, hogy Debóra éneke anullálta az előző cselekedeteket, a nép megtért, és az előző vétkek töröltettek. Most mindenki tiszta lappal kezdhet...

 

A próféta figyelmeztetése után jött Isten angyala, hogy közölje a kiválasztott „mentővel”, hogy ő lesz a soros nemzeti hős, aki megszabadítja a népet a midjanitáktól.

 

* * *

„Ennek utána pedig jött Isten angyala, és leült Ofrában a cserfa alá; mely az Áchiezer nemzetséghez tartozó Joásé volt, kinek fia, Gideon éppen búzát csépelt a présházban, hogy megmentse a midjanitáktól. Megjelent előtte tehát Isten angyala, és azt mondta neki: Isten veled (van), vitéz úr!

 

Azonban Gideon azt mondta neki: Ugyan, kérlek, uram; ha Isten velünk van, miért történik velünk mindez?! Hol vannak azok a csodák, amelyekről atyáink beszéltek nekünk, hogy Egyiptomból kiszabadított bennünket az Örökkévaló (Gideon a négybetűs, kimondhatatlan nevet használja!) – most pedig elhagyott bennünket, és Midján kezére adott bennünket.” (uo. 11–13)

 

 Első látásra ez a Gideon egy egyszerű parasztgyerek benyomását kelti, aki az öregek elbeszéléséből tudja a múlt legendáit, hallott az egyiptomi kivonulásról, s innen ered keserű megjegyzése: Hol vannak Isten csodái!?

 

 Gideon csépli a gabonát, hogy elrejtse a betolakodó rablók elől, és eszébe sem jut ellenállni. A Midrás (Jálkut Simoni) szüleit tisztelő fiatalemberként mutatja be: „Jóás apja csépelt, és fia, Gideon szitálta a gabonát. Mondá Gideon: Papa, te öreg vagy, és ha jön az ellenség, nem tudsz elfutni; hagyd, majd én csinálom...”

 

Ekkor észrevett egy ismeretlen embert, aki a fa alatt ült, és őt illendően köszöntötte. Gideon „vette a lapot”, és megkérdezte: Isten, velem?! És ezt hogy gondolod? Hol van Isten velem, amikor velünk itt ez történik? Hol vannak a csodák, amelyekről atyáink beszéltek nekünk? (Az elkeseredett beszéd a Soából ismert hangulatra emlékeztet: Hol volt az Isten, aki ezt megengedte?...)

 

Itt ismét adjuk át a szót a Midrásnak:

 

Mondta Gideon: Tegnap pészach volt. Hallottam, hogy apám a Hállélt idézte: „Amint Izrael kivonult Egyiptomból...” – most pedig elhagyott bennünket. Nos – mondta Gideon –, ha őseink cádikok (igaz emberek) voltak, tegyen velünk csodát az ő érdemükért. Ha meg nem voltak cádikok, és ő mégis csodákat tett velük, ingyen (érdemtelenül) –, tegyen így velünk is! ( Midrás Jálkut Simoni)

 

Az ismeretlen válasza meglepi Gideont:

 

„És hozzá fordult az Isten (angyala) és azt mondta neki: Menj, és önerődből szabadítsd meg Izraelt a midjanitáktól! Ezennel küldelek! Gideon (aki ekkor jön rá, hogy Isten angyala beszél vele) szabadkozik: Bocsánat, Uram, hogyan szabadítsam én meg Izraelt? Hiszen nemzetségem a legszegényebb Menasse törzsében, én meg a legkisebb vagyok apám házában!

 

Az isteni válasz így szólt: Mivel veled leszek, úgy megvered Midjánt, mintha csak egy ember lenne.” (uo. 14–16)

                                                                       ***

 

Nem tudjuk, hány éves Gideon, amikor a szabadító küldetés reá testálódott az isteni kiválasztás által. Nem sokkal később majd látni fogjuk, hogy  sok  felesége és hetven fia volt. Itt azzal érvel, hogy ő a legkisebb, és egyáltalán, mit akarnak tőle. Nem tudja, ki az, aki vele beszél, de jelet kér tőle. Egyúttal érzi, hogy valami láthatatlan és megmagyarázhatatlan erő tölti el – ez az „önerő”, amire az angyal hivatkozik –, és már hajlandó kötélnek állni, de jelet kér.

 

Az angyal beleegyezik, Gideon pedig ebédet készít, megvendégelendő az embert (angyalt), de tűz csap ki a sziklából, és megemészti az ételt; az ember (angyal) pedig eltűnik. Ebből megérti Gideon, hogy isteni küldött volt, és fél, hogy meg fog halni, de az Örökkévaló megnyugtatja: „Béke veled, nem fogsz meghalni”. Gideon oltárt épít az Örökkévalónak, akit elnevez a „béke istenének”. Ez az oltár ellenpólusa annak a pogány oltárnak, amelyet majd Gideon lerombol, és ezzel kibontja a felkelés zászlaját.

 

Gersonidés elutasítja azt a véleményt, mely szerint Gideon álmodta volna az angyali jelenést, ami szerinte nagyon is valóságos volt.

 

(Figyelemre méltó a hasonlóság Sámson születésének körülményeivel, melyet szintén ember formájú angyal harangoz be – lásd cimszavában.)

 

Mit álmodott a midjanita?

 

Még aznap éjjel Gideon isteni utasítást kap: vegyen két ökröt apja nyájából, és építsen oltárt Izrael Istenének a város melletti hegyen lévő erődítményen (ahol mindenki láthatja). Ezzel egyidejűleg rombolja le az ott lévő Báál-oltárt, és vágja ki a tiszteletére ültetett „szent fákat” (Ásérá(*). Ott áldozza fel az egyik ökröt az Örökkévaló tiszteletére.

 

Gideon követte az utasítást; magához vett tíz embert, és éjnek idején rombolta le a pogány oltárt, mert tartott a helység lakosainak reakciójától. Reggelre kelve kitudódott a dolog, és a város lakói követelték Joástól – aki a város vezetője volt –, ítéljék halálra fiát, Gideont, aki lerombolta Báál oltárát, és kivágta az Ásérát.

Jóás azonban kigúnyolta őket, és azt mondta, hogy ha a Báál(*) valóban istenség, akkor nincs szüksége hívei védelmére, védje csak meg saját magát! Itt és ekkor nevezte el a nép Gideont Jerubáálnak, vagyis a Báál ellenlábasának. Más értelmezés szerint, amit maga az Írás állít: veszekedjen vele a Báál, vagyis bosszulja meg – ha tudja – oltára lerombolását...

 

                                                                                            ***

       Ettől kezdve Gideon magán érzi Isten kezét. Mozgósít, hogy megütközzön a midjanita elnyomókkal és szövetségeseikkel. Érdekes, hogy túlnyomórészt ismét azok a törzsek állnak rendelkezésére, akiket már láttunk Bárák zászlaja alatt Sisera ellen küzdeni. Összesen harminckétezer katona állt rendelkezésére. Sok vagy kevés? Nem tudja, de Isten tudta, hogy... sok. Az Írás itt is kimondja, hogy miért: Nem akarta az Örökkévaló, hogy a zsidók bebeszéljék maguknak, hogy saját erejükből szabadultak meg a midjanitáktól.

 

Így aztán egy bonyolult eljárást sugallt, melynek során a harminckétezer emberből kevesebb, mint egy százalék maradt. Előbb azonban az akkurátus – vagy talán kishitű – Gideon próbára tette Istent, hogy megtudja, valóban győzelemre segíti őt, ahogy ígérte. Az Örökkévaló végtelen kegyelmét és türelmét mutatja, hogy „kiállta a próbát”, és ezzel meggyőzte Gideont, hogy komolyan gondolja a segítséget, mert valóban meg akarta szabadítani kiválasztott népét, ahogy ezt később az Írás maga tanúsítja: „és megelégelte az Örökkévaló Izrael nyomorúságát”. (Bírák 10,16)

 

A gideoni próbatétel, bár első látásra primitívnek tűnik – egyáltalán nem volt az. Ő ugyanis biztosra akart menni, ezért feladta a leckét az Örökkévalónak, ily módon: Ha általam akarod megsegíteni Izraelt, ám legyen. Ebben az esetben kérem a következőket: Én este kiteszek a szérűre egy bála gyapjút. Ha reggelre a gyapjú nedves lesz a harmattól, de körülötte a föld száraz – ebből tudni fogom, hogy én lettem kiválasztva, és általam szabadul fel Izrael. Így is lett, és reggelre kelve Gideon a gyapjúból egy egész bögrére való folyadékot facsart ki. Ezzel nem elégedett meg, hanem egy ellenpróbát is kért, miután kellőképpen mentegetőzött, és Isten bocsánatát kérte. Ez is „bejött”, és ekkor már nem voltak Gideonnak kétségei: nekilátott megszervezni a felszabadító háborút.

 

Ekkor érkezett el az ideje a gideoni hadsereg radikális csökkentésének. Először is kihirdették, hogy aki fél, az menjen haza. Ez egybecseng a Tóra utasításával („És szóljanak a tisztek a néphez, és mondják: Van-e itt olyan ember, aki fél, és csüggedt szívű? Menjen és térjen vissza házába, ne csüggessze el testvéreinek szívét a magáéhoz hasonlóan!” 5Móz 20,8) a meglepő csak a „félők” nagy száma: huszonkétezer férfi, közel kétharmada az egybegyűlteknek – ezek bevallották, hogy félnek, és hazamentek. A megmaradt tízezer is soknak tűnt, ezért Gideon új utasítást kapott a további létszámcsökkentésre aszerint, ahogyan a vizet isszák a patakból. Ennekutána háromszáz harcos maradt.

 

***

Gideon, úgy tűnik, még mindig kishitű. Megteszi, amit az isteni hang mond neki, de valahogy – fél. Ez nem is csoda: most magára maradt háromszáz emberrel, az eredeti kontingens – amit sikerült összetrombitálnia – kevesebb mint egy százalékával. Mit kezdhet háromszáz emberrel a hatalmas midjanita és vele szövetséges rablóbandák ellen? Ekkor az Örökkévaló ismét segítségére siet: felhívja, menjen le éjjel, titokban a midjanita táborba, csak a legényét (testőrét) vigye magával, és ott majd meggyőződik arról, hogy nincs mitől félnie.

 

Gideon megy, és a tábor szélén, az őrségváltás idején kihallgatja két midjanita katona beszélgetését. Az egyik elmondja álmát: Egy kerek árpakenyeret láttam, amint gurult a midjanita tábor felé, feldöntött egy sátrat, és így tovább… Társa azonnal megfejtette az álmot: „Nem más ez, mint az izraeli Gideon győzelme Midján felett. Kezébe adja az Isten Midjánt és az egész tábort!” (uo. 7,14).

 

Most már Gideonnak nincsenek további kétségei. Az ellenséges tábor ugyan óriási, az Írás bizonysága szerint „ellepték a völgyet, mint egy sáskahad, tevéiknek nem volt se szeri se száma, annyian voltak, mint a tengerpartján a föveny…” (uo. 12), de Gideonnak elég, amit hallott. Megértette, hogy az ellenséges katona álma és annak megfejtése pszichológiai üzenetet hordoz: a rablóknak nincs motivációja, de neki van – felszabadítani Izraelt.

 

Isten ígéretével tarsolyában Gideon munkához lát. Igen ám, de mit kezdhet háromszáz harcossal, akik „kiképzése” annyiból állott, hogy a vizet nem letérdelve, hanem kezükből szürcsölve itták? Ezért a szokott taktikához fordult: a váratlan támadás okozta meglepetés taktikájához.

 

                                 ***

Gideon három részre osztotta harcosait. Mindegyikük kezébe kürtöt adott, valamint egy-egy cserépfazekat, és bennük egy-egy fáklyát. A csendben bekerített midjanita tábort éjnek idején háromszáz kürt fülsiketítő hangja ébresztette fel, majd az összetört cserépfazékból kibukkanó fáklya kísértetiesen világító fényénél a három oldalról támadó zsidók „Isten és Gideon kardja!” felkiáltással az alvó midjanitákra támadtak. Azok nem tudták, mi történik, kétségbeesetten vagdalkoztak, egymást ölték, majd elmenekültek. Ez volt az a pszichológiai csoda, amely a zsidó parasztokat bátorította, és a midjanitákat megfutamította. Háromszáz ember a sáskahadnyi ellenséget.

 

Az üldözésben már részt vett Naftali, Áser és Menasse törzse is, akik szétverték a menekülő tábort, két vezérüket, Orévet és Zeévet pedig megölték. Gideon maga is üldözte a menekülőket a Jordán hágóin át, elfogta és kivégezte a két midjanita királyt (törzsfőnököt?), Zeváchot és Cálmunát, majd győztesen hazatért.

 

A hálás nép örök és örökölhető hatalmat akart adni Gideonnak és családjának, de ő szerényen elhárította ezt, mondván, hogy „Az Örökkévaló uralkodjon felettetek”. (uo. 8,23)

 

Gideon hazament városába, Ofrába, ahol a zsákmányolt aranyból a győzelem tiszteletére egyfajta emléket állított, de azt később a zsidók mint bálványt imádták és „Gideonnak és háza népének kárára lett”. (uo. 8,27)

 

Gideonnak sok felesége és hetven(!) fia volt. Schemi ágyasától is született egy fia, Ávimelech, aki legyilkolta hetven testvérét és király lett, három éven keresztül. Ezt az epizódot a Bírák könyve szokatlanul részletesen írja le, de ez nem tartozik témánkhoz. Gideon működése negyven évig tartott, ezalatt béke volt és a midjaniták nem emelték fel fejüket Izrael ellen. Azonban Gideon halála után a zsidók ismét bálványokat imádádtak, és „nem emlékeztek az Örökkévalóra, aki megmentette őket minden környező ellenségüktől”. (uo. 8,34)

 

* * *

Gideon egyéniségét nem könnyű ma megérteni. Akárcsak a Bírák kora, ő is ellentmondásos volt, olyan mint napjainkban egy szekuláris izraeli zsidó. Hazafias alkat, hajlandó tenni valamit a midjanita megszállás ellen, de apja házában Báál-oltár van, és Gideon „próbára teszi” Istent, mielőtt cselekedne. A Midrás, mint láttuk, Gideon apja szájába adja a szédereste idézett zsoltárt, de ez csak érvnek jó Isten ellen: „Ha igaz, hogy Egyiptomból kiváltottál bennünket, akkor hol vagy most?”

 

Nem hiába mondja a Talmud Gideonról (valamint Jiftáchról és Sámsonról), hogy mindhárman igencsak „könnyű fajsúlyú” vezetők voltak Mózessel és Áronnal, valamint Sámuellel összehasonlítva –, de ugyanakkor hozzáteszi a naprakész tanulságot: ők napjaikban, abban a közegben, amelyben éltek, olyanok, mint a másik három, akik a zsidóság szellemi oszlopai voltak (Ros Hásáná 25,b), vagyis az általuk vezetett bíróság (Bét Din) olyan, mint Mózesé és Sámuelé.

                                                       ------------------------------------