--------------------------------

               BIRÁK ÉS PRÓFÉTÁK(8)   JIFTÁCH a GILEÁDI

 

BANDITA, POLITIKUS , SZABADÍTÓ

 

 

Ávimelech szerencsétlen kimenetelű „királysága” után – ami mindössze három évig tartott, de a polgárháború minden jelét magán viselte – az ország olyan állapotban volt, hogy ismét „szabadító”-ra volt szükség, bár a Bírák könyvének szerzője itt nem említ külső ellenséget. Ekkor jött két „kisbíró”, vagyis olyan bírák, akik csak rendet csináltak, de nem háborúztak, nem kergették el a pogány ellenséget, és nevükhöz nem fűződik semmilyen különleges esemény.

 

Ezek a bírák Tólá és Jáir voltak, akik huszonhárom illetve huszonkét évig bíráskodtak; vagyis egy ötvenéves békés korszak következett, mialatt az ország kiheverte az Ávimelech okozta károkat és sebeket. Ekkor az ismert körforgás kezdődött ismét: a zsidók – jó dolgukban – behódoltak a környező népek bálványainak, és alávetették magukat a kánaánita kultúra „felsőbbrendűségének”.

 

Erről az Írás így számol be:

 

„Ávimelech után a jiszacharbeli Tólá, Puá fia, Dodó unokája kelt Izrael megmentésére. Ő Sámirban, Efrájim hegyén lakott, és huszonhárom évig bíráskodott Izraelben. Halála után Sámirban temették el.

 

Utána a gileádi Jáir következett, aki huszonkét éven keresztül volt Izrael bírája. Harminc fia volt, akik harminc szamárcsikón jártak. Volt (a családnak) harminc városa Gileád földjén, amit a mai napig Jáir tanyáinak neveznek. Halála után Kámonban temették el.

 

Izrael fiai ismét azt tették, ami visszatetsző az Örökkévaló szemében, mivel a Báálokat, Astartét, Arám bálványait, és Cidon bálványait, Moáv bálványait, és Ammon meg a filiszteusok bálványait imádták, az Örökkévalót pedig elhagyták és nem tisztelték. Ezért fellobbant az Örökkévaló haragja Izrael ellen, és az ammoniták valamint a filiszteusok hatalmába adta őket. Ezek sanyargatták („törték-zúzták”) Izrael fiait abban az időben, tizennyolc évig; főleg azokat, akik a Jordánon túl, az emoriták földjén, Gileádban laktak…

 

    Izrael igen nehéz helyzetbe került és így kiáltottak az Örökkévalóhoz Izrael fiai:

„Vétkeztünk ellened, mivel elhagytuk Istenünket, és a Báálokat imádtuk...” (Bírák 10, 1–10)

 

* * *

Ismételjük meg, hogy nem értjük, mi történik itt? Nincs értelme. A nép vallástudata és hitbeli elkötelezettsége gyenge lábakon áll, emlékezete rövid. Amikor minden jól megy, elfelejtik Istent, a Tórát, a Szövetséget, és belemerülnek a pogány kultúrába. Hiszen nem jó másnak lenni. Az a jó, amikor nem lógunk ki a sorból. Ki emlékszik Mózesre? Ki tanul itt Tórát? Hol vannak a leviták, a nép vénei és a kohaniták, akik a Tóra juttatásaiból élnek?

 

Megjegyzendő, hogy a bírák megnyilvánulásaiban nincs szó a hitről (kivéve talán az egy Debórát, aki prófétanő volt, nem csak bíró), csak a nemzeti függetlenségről, amennyiben ez az ellenséges, nyomorgató iga lerázását jelenti. Az egyetlen, aki legalább a zsidó történelemre oktat(ja) az ellenséget, az a most soron következő Jiftách, aki személyében nem tartozott a harminchat cádik közé.

 

Így itt és most isteni beavatkozás szakítja félbe a szokott körforgást. Az Örökkévaló vitába száll a néppel, és amikor az a szokott szövegét hajtogatja („Vétkeztünk, jó, de most már segíts!”), Isten nemet mond, nagyon határozott nemet. Eddig sokszor, mindig megmentettelek benneteket, de most nincs tovább:

 

„Ezért nem szabadítalak meg benneteket többé! Menjetek és kiáltsatok segítségért azokhoz az istenekhez, akiket választottatok; szabadítsanak meg ők benneteket a szükség idején!”(uo. 10,13–14)

 

A meghökkent zsidók nem tudtak erre mit válaszolni. Mint vásott gyerekek, akiket egy újabb csínyen kaptak rajta, csak annyit tudnak kinyögni, hogy „igazad van”. „Tégy velünk, ahogy jónak látod (vagyis büntess kedvedre), csak most ments meg bennünket!” (uo.15)

 

Csak most az egyszer...

 

Jó szándékukat bizonygatva eltávolítják körükből a bevett házi bálványokat, és az Örökkévalót imádják. „Az Örökkévalónak pedig megesett a szíve Izrael szenvedésén.” ( uo. 10,16)

 

* * *

Ez egy magában álló kulcsmondat a Bírák könyvében. A Tórából tudjuk, hogy a zsidók istene irgalmas, hosszantűrő és könyörületes. De hogy megesik a szíve rajtuk, és nem bírja elviselni fájdalmukat (vagy más, modernebb fordításban: „megelégelte szenvedésüket”) – ez új. Ez azt jelentheti, hogy az Örökkévaló unja az örökös körforgást, azt meg akarja szakítani, és új leosztást szeretne, amelyben fiai hűségesek maradnak hozzá nemcsak a rosszban, hanem amikor jól megy nekik, akkor is...

 

Érdekes, hogy ezt a verset Jonatán ben Uziél, a tanaita, a klasszikus bibliafordító – nem fordítja le arameusra, hanem eredeti héberségében hozza: „Vátikcár náfsó méámál jiszráél”, ami azt is jelentheti, hogy lelke már nem bírta elviselni a nép szenvedését. „K'cár ruách” türelmetlenséget is jelenthet, vagyis Isten elvesztette türelmét az állandóan visszatérő hűtlenséggel szemben.

 

Kimchi, aki észrevette Jonatán tartózkodását a fordítástól, ezt azzal magyarázza, hogy Ben-Uziél nem akarta Istent emberi tulajdonságokkal felruházni, és mivel nem volt képes a verset értelmezni, inkább eltekintett ettől. Ennek utána Maimonidést idézi, aki azon, hogy „megesett a szíve”, Isten akaratát érti, vagyis felhagyott azon szándékával, hogy a zsidókat még jobban büntesse.

 

Ezzel ellentétes Gersonidés véleménye, ő negatív értelmet ad a versnek: Isten nem akarta a zsidókat gyökeresen és véglegesen megsegíteni, mivel megelégelte azt, hogy állandóan visszatérnek a rossz útra, és azzal „fárasztják” őt, hogy állandóan kénytelen segítségükre sietni. Ezért – következtet Gersonidés – nem jelenik meg itt a sztereotip „és megsegítette őket” vers, hanem az Írás bemutatja a következő veszélyt, a háborút, és a soron következő hőst, Jiftáchot.

 

* * *

„Ekkor mozgósítottak az ammoniták, és tábort ütöttek Gileádban. Összegyülekeztek Izrael fiai is és Micpában táboroztak. A nép és Gileád vezetői mondták egymásnak: Aki a háborút vezeti (és megnyeri) Ammon ellen – az lesz Gileád vezetője.

 

A gileádi Jiftách hős vitéz volt, egy szajha fia, de (mindenki tudta, hogy) Jiftáchot Gileád nemzette. Amikor azonban hites felesége is szült fiakat Gileádnak, és a feleség fiai felnőttek – azok elűzték Jiftáchot a házból, mondván neki: nem fogsz örökölni apánk után, mert egy idegen asszony fia vagy! Jiftách elmenekült tehát testvérei elől, és letelepedett Tov földjén, ahol nincstelen szegénylegények vették őt körül, és együtt portyáztak vele.” (Bírák 10,17–18 és 11,1–3)

 

Rövidre fogva: a továbbiakban, amikor az ammonita támadás megkezdődik, Gileád vénei sietve megjelennek Jiftáchnál, és kérik, jöjjön velük, legyen a vezérük, álljon az élükre, és segítsen nekik harcolni a betolakodó ammoniták ellen. Jiftách indignált válasza érthető: Mit akartok tőlem? Hiszen ti gyűlöltetek engem és elkergettetek. Miért jöttök most hozzám, amikor bajban vagytok?

 

A vének nem jönnek zavarba. A politika az politika, és ők mondják a magukét: „Ezért jöttünk: Jöjj velünk, és harcolj az ammoniták ellen, azután légy nekünk, Gileád lakosainak a feje!” (uo. 11,8)

 

A vének üzletet ajánlanak. Valamit valamiért. Lenyelik a szégyent, és felajánlják a kétes származású Jiftáchnak a vezetést, ha megmenti őket az ellenségtől. Amikor szükség van a betörőre, leveszik az akasztófáról.

 

Jiftách is feltételt állít: ő nem lesz egyszerű hadvezér („kácin”), hanem politikai vezető, s már most azonnal, nem csak majd, a háború után. A vének szó nélkül belemennek, sőt, úgy állítják be, hogy eleve ők is így gondolták...

 

Jiftách nem bízik a vénekben, és „Isten elé viszi az ügyet”, ahol – Micpában – egy nagyszabású nemzetgyűlés ratifikálja az egyezményt.

 

* * *

Mi sem jellemzőbb a törzsi rendszer lazaságára, mint amit itt látunk. Az ammoniták nem csak Gileádot fenyegették: Gileád határváros volt, onnan jött az ammonita veszély, amely mind a tizenkét törzset fenyegette. Azonban senki a kisujját sem mozdította, kivéve a közvetlenül érintett véneket. Azok pedig kihez fordulhatnak bajukban, ha nem egy szabadcsapat, esetleg rablóbanda fejéhez, aki történetesen tőlük származott el?

 

Ekkor éppen nem volt a népnek bírája; az utolsó, Jáir már régen meghalt, és a nép most éppen megtérőben volt, mint már annyiszor az előzőekben. A hatalmi vákumot Jiftách van hivatva kitölteni, akiről már tudjuk, hogy Bölcseink a három „kis kaliberű” bíró egyikét látják benne. Ámbár édesanyjáról azt mondják, hogy nem volt ténylegesen szajha, hanem csak „idegen asszony” egy másik törzsből, aki beleszeretett Jiftách apjába, és áthágta a törzsi korlátokat akkor, amikor még a törzsek nem házasodtak egymással. Mindenesetre Jiftách nem volt előkelő származású, vagyona, birtoka sem volt, hiszen testvérei kisemmizték, és amije volt, az a tehetsége, természetes esze és jól felvágott nyelve. Ezeknek azonnal kinevezése után rögtön hasznát is vette.

 

Mózes után először Jiftách volt az, aki diplomáciai úton próbálta egy fegyveres konfliktusnak elejét venni, és azt tárgyalással, meggyőzéssel megoldani. Mózes követei előbb Edom, majd Szichon emorita királyoktól csak átvonulási engedélyt kértek, szavaik néhány mondatból álltak, és nem volt bennük az a széles körű történelmi áttekintés, amely Jiftách átiratában szerepelt.

 

Lássuk csak:

 

„És Jiftách követeket küldött az ammonita királyhoz az alábbi üzenettel:

 

Mi dolgunk van nekünk egymással? Miért jöttél ellenem, hogy harcolj országom ellen?!

 

Az ammoniták királya ezt felelte Jiftách követeinek: Azért, mert elvette Izrael az én földemet, az Arnontól a Jabokig és a Jordánig, amikor kijött Egyiptomból. Most tehát add vissza azt békés úton!

 

Erre Jiftách újabb követek által ezt üzente:

 

"Így szólt Jiftách: Nem vette el Izrael se a moabiták földjét, se az ammoniták földjét. Hiszen amikor Izrael kijött Egyiptomból, a pusztában vándorolt a Vörös-tengerig, és elérkezett Kádésba. Izrael akkor követeket küldött Edom királyához a következő üzenettel: Hadd vonuljak át országodon! Azonban Edom királya nem hallgatott rá. Izrael Moáv királyát is megkereste, de az sem állt kötélnek, úgyhogy Izrael Kádésban táborozott. Majd tovább vándorolt a pusztában, megkerülte Edom és Moáv országait, és így érkezett el napkelet felől Moáv országához, és tábort ütött az Arnonon túl. Nem lépték át Moáv határát, hiszen Moáv határa az Arnon. Ekkor követeket küldött Izrael Szichonhoz, az emoriták királyához, aki Chesbonban uralkodott, és azt üzente neki Izrael: Hadd menjek át országodon, amíg helyemre érek. Szichon azonban nem hitte el, hogy Izrael csupán átvonulást kér határán; ennélfogva összegyűjtötte Szichon egész népét (hadseregét), tábort ütött Jahcánál, és megütközött Izraellel. Az Örökkévaló, Izrael Istene, kezébe adta Izraelnek Szichont és népét, és megverték őket. Így vette birtokába Izrael az emoriták egész földjét, akik ott laktak, (vagyis) birtokba vették az emoriták egész területét az Arnontól a Jabokig, és a pusztától a Jordánig.

 

"Nos, ha az Örökkévaló, Izrael Istene elűzte az emoritákat népe, Izrael elől – te akarod azt most birtokba venni (örökölni)? Nemde, amit adott neked Kömos istened, azt öröklöd, és mi meg azoknak a földjét örököljük (birtokoljuk), akiket az Örökkévaló Istenünk elűzött előlünk! Hát különb vagy te Báláknál, Cippor fiánál, Moáv királyánál? Hát merészelt az perbe szállni (kötekedni) Izraellel vagy hadakozni ellene?!

 

"Hiszen háromszáz évig lakott Izrael Chesbonban és falvaiban, Aroérban és falvaiban, meg az Arnon menti városokban – miért nem akartátok (próbáltátok) akkor elvenni? Én tehát nem vétettem ellened. Te akarsz rosszat tenni velem azzal, hogy háborúzol ellenem. Az Örökkévaló, a bíró, ítélkezzen ma Izrael fiai és Ammón fiai között!

 

Az ammoniták királya azonban nem hallgatott Jiftách üzenetére, amit küldött neki.” (Bírák 11,12–28)

 

* * *

Ha kihámozzuk a diplomácia kacifántos nyelvezetéből a tényszerű érveket, két dolgot találunk:

 

1)      A szóban forgó területek valamikor valóban Ammonhoz tartoztak, de azokat annak idején Szichon elfoglalta, és elűzte az őslakosságot. Izrael Szichontól foglalta el, és így – Jiftách logikus érvelése szerint – Ammon „revizionista” követelésének semmi alapja sincs.

2)       Azóta háromszáz év telt el, és logikus, hogy a dolog elévült. Ha az eltelt hosszú idő alatt senkinek nem jutott eszébe a területet követelni, sőt visszafoglalni – mit akarnak az ammoniták most?

 

Észrevehettük, hogy Ammon és Moáv itt testvéri összevisszaságban jelennek meg; egyikük (itt Ammon) a másik érveit is hangoztatja, és Jiftách válaszában Bálákra hivatkozik, aki Moáv királya volt, míg az itteni agresszor Ammon, aki a rég elvesztett területeket követeli vissza.

 

Ami biztos, hogy Jiftách ismerte a zsidó történelem vonatkozó szeletét, és a (körülbelül) háromszáz évet a Széder Olám(*) is akceptálja (lásd itt Rási és Gersonidés magyarázatát), mint a korszakot, ami Jósuától Jiftáchig öleli fel az ókori zsidó történelmet. Kevésbé biztos, hogy Jiftách annyira hivő és tanult zsidó volt, hogy érveiben szembeállította az ammonita (valójában moabita!) bálványt, Kömost, Izrael Istenével. Életformája – mint egy pusztabeli szabadcsapat vezére, valamint lányával kapcsolatos fogadalma (lásd a továbbiakban) – arra mutat, hogy Jiftách sem volt mentes a környező kultúrák befolyásától (lásd Dáát Mikrá(*) Jehuda Elizur, a Bírák könyvére).

 

Miután az ammoniták elutasították Jiftách békefelhívását, az támadásba lendült, és hatalmas csapást mért a támadóra. Jiftáchot megszállta „Isten szelleme”, üldözte a támadó ammonitákat, húsz várost foglalt el, és az ammoniták meghunyászkodtak Izrael fiai előtt. Azonban…

 

Még a háború első napjaiban Jiftách fogadalmat tett az Örökkévalónak:

 

„Ha egyszer kezembe adod az ammonitákat, akkor bárki jön elém házam ajtajából, amikor békében hazatérek, azt Istennek ajánlom, feláldozom égőáldozatul!” (uo. 11,30–31)

 

Amikor meggondolatlan fogadalmát tette, Jiftách nem tudta, de mi már tudjuk, hogy aki elébe jött háza ajtajából, egyetlen lánya volt, aki tánccal, dobbal fogadta győztes édesapját.

 

* * *

Mi a teendő ilyen esetben? Mit kellett (volna) Jiftáchnak tenni? És mit tett a gyakorlatban?

 

Személyében Jiftách volt a legszerencsétlenebb Izrael bírái között. Sikere zenitjén, amikor azok, akik kiközösítették, a kezeit csókolják, és sivatagi bandavezérből elismert politikai vezető lett, aki a történelmi Izrael nevében tárgyal a szomszédokkal, majd legyőzi őket – csak egy szerencsétlen apa maradt, aki saját kezével (illetve szájával) írta alá egyetlen lánya halálos ítéletét.

 

A Talmud- és Midrás-bölcsek a lehető legegyértelműbben elítélik Jiftáchot, aki, ha nem is szándékosan, a legundorítóbb bálványimádási formulát – az emberáldozatot – alkalmazta saját lányával szemben. Ám-Háárecnek (bugris, ignoráns, tudatlan), senkiházinak titulálják. Van, aki fogadalmában nyelvbotlást, elszólást lát, de ez nem állja ki a logika próbáját: valakinek háza ajtajából nem egy áldozatra alkalmas bárány vagy tehén jön, hanem feltétlenül egy asszony szülte ember. A hebehurgya fogadalom és lányának tragikus sorsa – aláhúzták Jiftách szerencsétlenségét, és erre még ráduplázott az efrájimiták ellen viselt háborúja. Nem csoda, hogy mindössze hat évig volt Izrael bírája.

 

Kétségtelen, hogy a psát szerint Jiftách valóban feláldozta lányát, mivel nem akarta – vagy nem tudta – fogadalmát megszegni. Bölcseink elítélik Jiftáchot azért is, mert személyes presztízsokokból, nem ment el Pinchászhoz, a főpaphoz, aki módot tudott volna találni arra, hogy a fogadalmat feloldja, semmissé tegye. Jiftách azonban, mint fővezér és bíró azt akarta, hogy a kohanita jöjjön el hozzá. Amaz meg nem akart megalázkodni egy tudatlan katona előtt. Mindketten megbűnhődtek – teszi hozzá a Midrás (Brésit rábbá 60,3).

 

Néhány középkori exegéta (Kimchi, Gersonidés, Abarbanel és mások) úgy magyarázzák Jiftách esetét, hogy a meggondolatlan hadvezér nem áldozta fel lányát a szó fizikai értelmében, hanem „kivonta a forgalomból” – oly módon, hogy soha nem ment férjhez, hanem egy elkülönített házban élt és Istennek szentelte életét. Kimchi édesapját idézi, aki szerint Jiftách fogadalma „vagy-vagy” volt: ha áldozatra alkalmas, vagyis valamely tiszta állat jött volna elébe, akkor feláldozza, ha pedig más, akkor Istennek szenteli az említett módon. Abarbanel hozzáteszi, hogy innen tanulták a népek a kolostorok létesítését, amelyekben apácák élik le Istennek szentelt életüket anélkül, hogy férjhez mennének.

 

Ezzel szemben itt a Talmud-bölcsek képviselik  a szó szerinti értelmezést, miszerint Jiftách igenis feláldozta lányát – a zsidóság szellemétől eltérően.

 

* * *

Jiftách utolsó cselekedete sem vet jó fényt rá. A győzelem után az efrájimiták érveltek ellene és fenyegették, hogy rágyújtják házát, mivel nem hívta őket az Ammon ellen viselt háborúba. Jiftách megsértődött, megdühödött, üldözte az előle menekülő efrájimitákat, és legyilkolt közülük negyvenkétezer embert.

 

Tanchuma midrása összeköti Jiftách lányának feláldozását az efrájimiták leölésével: ezért az oktalan kegyetlenségért kapta azt a büntetést, hogy a Synhedrion tagjai – akiket lánya megkeresett – nem találtak kiutat, hogy annullálják fogadalmát! (Tanchuma, Böchukotáj 5).

 

Jiftách személye és egyénisége megfelelt kora szellemének. Bár Bölcseink Sámuellel, a prófétával hasonlítják össze, kétségtelen, hogy ez csupán relatíve  állja meg a helyét, akárcsak Noé esetében, aki „nemzedékében”, a sok elvetemült, rossz ember között cádiknak számított.

 

Egy másik ezoterikus Midrás cádiknak tartja Jiftáchot, akit a környezetében élő efrájimiták rontottak meg. Látta, hogyan áldozzák fel fiaikat és lányaikat Báálnak, és eltanulta tőlük. Látta, hogy vért ontanak, és eltanulta tőlük – megölt közülük negyvenkétezer embert. A tanulság: Ne lakjon az ember rossz emberek között... (Ocár Hámidrásim, A-B sel ben Szira 35. oldal)

 

* * *

Jiftách után további három „kisbíró” következik, akikről az Írás életükön és halálukon kívül nem sokat tud mondani. Mindhármuk idejében béke honolt, nem volt külső elnyomás.

 

„Utána a betlehemi Ivcán bíráskodott. Volt neki harminc fia, és harminc lányát adta férjhez, a fiainak meg harminc feleséget hozott kintről. Hét esztendeig volt Izrael bírája, utána meghalt és eltemették Betlehemben.

 

Utána a zebuloni Élon lett Izrael bírája. Tíz esztendeig bíráskodott, utána meghalt, és eltemették Ájálonban, Zebulon földjén.

 

Utána Avdon, a pirátoni Hillel fia lett Izrael bírája. Volt neki negyven fia és harminc unokája; mind a hetvenen szamárcsikón nyargaltak. Nyolc esztendeig bíráskodott Avdon. Azután meghalt Avdon, és eltemették Pirátonban, Efrájim földjén, az amáléki hegyvidékén.” (Bírák 12,8–15)

 

Ivcánt a Talmud-bölcsek Boázzal, Rút könyvének főhősével azonosítják. (Bava Batra 91,a). Ő volt az egyetlen bíró Jehuda törzséből; nem a legnagyobb és legismertebb.