"kollaboráció-közöny-embermentés!" * Magyar katona-feleség:Igy történt

 A kassai téglagyár borzalmai

 ösztönözték

 a budapesti embermentést

Huhák Helénia írása az Archívnet oldalán

s

„A napokban megnéztük Gézával a téglagyárat, ahová 6000 zsidó van tömörítve. Mondhatom, apokaliptikus látvány!!! Több óriási, téglából épült hodályból áll, összes ablakok kitörve, egyik oldalán fala sincs és legnagyobb részt földön fekszenek. Így lett „zsidótlanítva" Kassa és környékeke. Szekereken szállították akkor még mindig őket. Egy hét alatt azonban elszállítják őket ismeretlen helyre."  (Hangay Ilona levele édesanyjához)

A magyar lakosság vészkorszakban tanúsított magatartását és a holokauszthoz való viszonyát leegyszerűsítve a kollaboráció-közöny-embermentés hármasával lehet leírni. Közülük azonban nem az utóbbi kategóriába sorolhatók alkották a legnagyobb csoportot. A két világháború között felerősödő antiszemita propagandakampány megtette a hatását, így sokan a zsidóságot kezdték okolni az ország minden bajáért. A szerencsétlen kiválasztottak gettóba terelésével, majd deportálásával szemben tanúsított közöny oka lehetett a megfélemlítettség, a megüresedett egzisztenciák megszerzésére irányuló törekvés, vagy éppen a szélsőjobboldali eszmékkel való rokonszenvezés.

Ennek ellenére szép számmal tudunk olyan személyekről, akik példamutató tetteikkel kiemelkedtek az egykori szomszédok, barátok, vagy éppen munkaadók meghurcoltatását tétlen végignéző többség sorából. A diplomáciai és egyházi embermentés mellett kevésbé kutatottak és egyben nehezebben is feltárhatók a civil lakosság részéről érkező kísérletek az üldözöttek megsegítésére. Eva Fogelman - aki maga is egy Világ Igaza által megmentett holokauszt-túlélő lánya - modellje szerint háromféle mentési stratégia mutatható ki Magyarországon: a magyar honvédségben szolgáló munkaszolgálatosok segítése, a vidéki zsidók mentése az 1944. tavaszi-nyári deportálások idején, valamint a budapesti zsidók támogatása 1944. június közepétől, azaz a csillagos házak létrehozásától a nyilas korszak végéig.

Leszámítva a vidéki gettókba gyűjtött zsidók megmentésére tett néhány kísérletet, a keresztény mentőakciók jobbára a fővárosra korlátozódtak. Több mint nyolcszáz magyar állampolgár kapott Világ Igaza kitüntetést 2013 januárjáig (ettől a mentők száma sokkal több lehetett), a róluk szóló kötet bevezetőjében olvasható, hogy a mentőknek csupán 15%-a tevékenykedett vidéken a tömeges deportálások alatt, 85%-uk Budapesten vagy Magyarország különböző vidékein a nyilas korszakban mentett, illetve a keleti fronton a munkaszolgálatosokat segítette.

Ha az adatok ma már nem is teljesen pontosak és naprakészek, az arányokat jól kifejezik. Ennek hátterében többek között az áll, hogy a vidéki gettósítás és deportálás gyorsan lezajlott, és az embereknek arról sem voltak közeli információik, hová szállítják és milyen célból a falak közé zárt ezreket. Emellett a zsidótörvények súlyosan büntették azt, aki zsidó személyt, vagy annak vagyonát rejtegette. Egy nagyvárosban viszont jóval kedvezőbbek voltak a bújtatás és a bujkálás lehetőségei, mint a kisebb településeken, ahol szinte mindenki ismert mindenkit. Nemcsak a mentési esetek száma, hanem azok jellege is más volt Budapesten és azon kívül: a nagyarányú vidéki deportálások alatt a zsidókat általában rövid időre elbújtatták majd külföldre csempészték, a Szálasi-időszakban viszont a zsidókat legtöbbször a mentő személy lakásán bújtatták el, gyakran hamis papírokkal.

A legtöbb egyéni zsidómentési akció a Szálasi-korszakban Budapesten a túlélők és a bújtatók korábbi ismeretségén alapult, aztán a közvetlen ismerősök további ismerősöket, családtagokat hoztak, így megtöbbszöröződött a mentettek száma. Gyakran előzte meg a mentést önmentés, például az elhurcolt személy megszökött a munkásszázadból, vagy éppen a halálmenetből, majd ezután kért segítséget. Csaknem minden esetben elmondható, hogy maga a mentő is kapott támogatást másoktól, akik figyelmeztették a közelgő veszélyre, esetleg szemet hunytak és nem jelentették fel, vagy akik tevékenyen is részt vettek a menekítésben.

Sokszor egész családok, baráti társaságok, vagy akár ismeretlenek ad hoc összeverődött csoportjai fogtak össze rövidebb-hosszabb időre. Akiben megvolt a szándék és a kellő bátorság, az többféleképpen is enyhíthette az üldözöttek kínjait, erre lehetőség nyílt a bújtatásban, az igazoló dokumentum megszerzésében, az élelmiszercsempészésben, vagy éppen az üzenettovábbításban, levélküldésben. Az ilyenfajta törekvések elszigeteltek maradtak, alulról jövő, nagyobb összefogás nem bontakozott ki.

Kassa, téglagyár

Hangay Ilona személyes motivációját nagyban megerősíthette az a tapasztalat, amelyet fél évvel korábban Kassán szerzett. Férjével, Boross Gézával budapesti lakosok voltak, de a visszacsatolt felvidéki városban is fenntartottak egy lakást, mivel Géza ezredesi rendfokozatban a kassai VIII. hadtest légvédelmi tüzérparancsnokaként teljesített katonai szolgálatot. 1944. április 3-án a bombázások miatt a fővárosból Kassára költöztek. Az Ilona és édesanyja közötti, ezekben a hetekben zajló levélváltás április 30-án kelt üzenete - amellett, hogy jól érzékelteti a háborús viszonyok közepette uralkodó egyre nagyobb bizonytalanságot és tanácstalanságot - a kassai téglagyárbéli állapotokról és az itt összezsúfolt zsidóság helyzetéről számol be.

Kárpátalján és Északkelet-Magyarországon 13 nagyobb gettó- és bevagonírozási központot alakítottak ki. Ezek közül az egyik Kassán jött létre, itt élt az egyik legnagyobb magyar zsidó közösség. A helybéli és a környék településeiről összegyűjtött zsidóságot egyrészt a városon belül kijelölt gettóban, majd két külvárosi téglagyárban helyezték el. A vonatkozó rendelet 1944. április 27-ig Abaúj-Torna vármegyéből 4006, Kassa város területéről pedig 7833 főt érintett.

A gettót a három fő, leginkább zsidók által lakott Zrínyi, Luzsenszky és Pogány utcákban állították fel, a kijelölt területet a helybéli zsidó ács, Grünwald irányítása alatt fallal vették körül. Összesen mintegy 2000 főnyi zsidó került a városi gettóba, amelyet parancsnokként Csatáry László rendőrfogalmazó igazgatott. Emellett a szomszéd községekből ideszállított és sok helybéli személyt a Jakab Péter tégla-, kályha- és terracotta-gyárba irányítottak, amely Kassa ún. Tábor kerületének dombos részén, a Szepsi út két oldalán állt. A téglagyár területén se emberek által lakható épületek, se WC, se ivóvíz nem volt. Az ide hurcoltaknak a fellelhető anyagokból kellett alvásra alkalmas helyet építeniük. A téglagyárat megjártak szerint mindennaposak voltak a verések a tábor területén. Innen, valamint a gettóból is szinte lehetetlen volt megszökni, az erre sikertelen kísérletet tett 17 éves Gizi nevű lányt azonnal kivégezték, és holttestét közszemlére bocsájtották, elriasztván azokat, akik hasonló terveket szőttek volna titokban.

Mivel Kassa vasúti csomópont volt, az Auschwitzba deportálandó szerelvények áthaladtak a városon, így kézenfekvő volt az itt összegyűjtötteket elsőként elszállítani az országból. A transzportok május 15-én, 19-én és 25-én és június 2-án indultak. A háború után kiderült, mintegy 800 személyt Kassáról egyenesen a gázkamrákba vittek, a különböző táborokból mintegy 450-en tértek vissza.

(Forrás:Sófár-Mult-kor)