A HETI SZAKASZ – Noách(3)   2013

 VENDÉGOLDAL

IRTA: Glitsenstein Smuel, rabbi

AZ ÉN HŐSÖM

A világ szereti a hősöket. Hollywoodnak minden szezonban elő kell állnia egy új hőssel, különben nem veszik a mozijegyet a népek. És működik a dolog. Miért? Hát az egy másik téma lesz, most a hősről szólnék, illetve arról, hogy ki az én hősöm, az én szívem szerint való hős.

A szuperhősök fantasztikus lények. El kell azonban ismernünk, hogy egy kicsit túlzásba is viszik, inkább túlvilágiak, mint evilágiak, nincsenek az elérhető valóságban. Fantáziálhatunk arról, hogy repülő köpennyel átszeljük az eget, hogy felsétálunk egy felhőkarcoló oldalán, hogy megmentsük a királykisasszonyt, a nap végén azonban világos, hogy nyitott szemmel álmodunk csupán. Miféle közelebbi köze van ennek az én életemhez, problémáimhoz? Az őszinte válasz az, hogy nem sok.

Ezért is vonzott engem Noé története annyira. A való életből vett hősnek tűnik, abban az értelemben reális figura, hogy inkább ember, mint szuperember, olyan, akit tényleg lehet utánozni.

Rási azt mondja Noéról, hogy ő „kishitű” ember volt, kételkedett abban is, hogy az özönvíz egyáltalán eljön. A nagy kommentátor szerint egész addig nem költözött be a bárkába, amíg az eső tényleg el nem kezdett esni, és az özönvíz be nem kényszerítette a hajóba. Ez megmagyarázza, hogy miért nézték le őt a szomszédjai, különösen ha más biblia szuperhősökhöz hasonlítjuk, Ábrahámokhoz és Mózesekhez.

Éppenséggel ezért tartom Noét az én hősömnek. Ő hús-vér ember. Kételyei vannak, mint nekem meg neked. Ugye, valahogy így kéne gondolkodnunk: „Mikor fognak az én tetteim fölérni a régi nagy pátriárkákéhoz?”

De őszintén megvallva, ez a perspektíva nekem kicsit túl távoli, Noé azonban hétköznapi ember. Kételyek gyötrik, a hite küzdelmes hit. A nap végén azonban úgy alhat el, hogy megtette a magáét. Megépítette a bárkát, begyűjtötte az állatokat, megmentette a civilizációt, és a megrendült világot újjáépíteni is nekiláthatott. Dacára minden kételynek, habozásnak, megtette, amit meg kellett tennie.

Van egy régi jiddis közmondás: Fun á káse starbt men nit – „Senki se hal bele egy kérdésbe.” Nem a világ vége, ha nincs válaszunk minden kérdésünkre. Nagyon is tudunk élni megválaszolatlan kérdésekkel. A fő az, hogy ne engedjük meg magunknak, hogy a kételyek megbénítsanak. Meg tudjuk tenni azt, amit meg kell tenni, a kételyek mellett is.

Persze jó lenne, ha meg tudnék válaszolni minden kérdést, amit a gyülekezetem tagjai valaha föltesznek. De nagy az esélye, hogy nem fogok tudni minden személyes kérdést és dilemmát megoldani. Őszintén szólva kevésbé érdekel, hogy miben kételkednek az enyéim, mint hogy mi az, amit elvégeznek. Egy kérdésbe még senki  nem halt bele. Az számít a legtöbbet, ahogyan viseljük magunkat a világban.

Noé tehát, a bizonytalankodó hős, arra emlékeztet minket, hogy nem kell félelem nélkülinek lennünk ahhoz, hogy részt vehessünk a dolgokban. Nem kell cádiknak lenni egy micvához. Nem kell szentnek lenni a kóserság megtartásához, sem pedig professzornak ahhoz, hogy eljárjunk a Tóra-oktatásra.

Az ő hite talán egy kicsit ingatag hit volt, de elvégezte a munkát. Ilyen az én hősöm.