A   HETI SZAKASZ (4) TOLDOT – 2013

VENDÉGOLDAL

Irja: Glitsenstein Smuel Rabbi

 

KÖNYV VAGY KARD?

 

Kik vagyunk mi? Kik voltunk mi? Kik leszünki?

 

A zsidó nép „Izrael gyermekeinek” neveztetik, s ez a név Jiszraéltól, a pátriárkák sorában a harmadiktól, Jákób atyánktól ered. Az eheti pársában azt olvassuk, hogyan személyesítette meg Jákób a bátyját, Ézsaut, hogy elnyerje apjától, Izsáktól az áldást. Ézsau kecskebőr ruháját viselte, arra indítva a vak Izsákot, hogy csodálkozásában felkiáltson: „A hang Jákób hangja, de a kéz Ézsau keze!”

 

A hagyományunk e halhatatlan szavakat mindig is úgy értette, mint amelyek többet hordoznak Jákób trükkjének betű szerinti értelménél. A „Jákób hangja” a Tóra-tanulmányok hangja, az ima és általában a könyv békeszerető népe minden finomságának és spiritualitásának hangja. Az „Ézsau keze” ezzel szemben a kardot viselő kar – a fizikai erő, a brutális erő, az erőszak és a háború.

 

A mai kérdésünk pedig így hangzik: ezek közül melyikre neveljük a gyermekeinket? Talán nem kellene elfelejtenünk, kik vagyunk, mit szimbolizálunk egységes népként?

 

Nézzünk szembe a ténnyel: a társadalmunk Ézsau társadalma. A gyerekeinket egyfolytában bombázzák a fizikai erő, sőt, az erőszak dicsőítésével a tévéből, a mozikból, videojátékokból, a média különféle felületeiről. Hogy a hírekről ne is beszéljünk, amik önmagukban is elég rosszak. Hány ezer gyilkosságnak lesz így tanúja az átlagos gyermek, mire eléri a bár micvó kort? A szülőknek kétszer is meg kellene gondolniuk, mielőtt a gyermekeiket az „elektronikus bébiszitterek” gondjaira bízzák.

 

Ma már láthatóak a következmények. Tessék csak megnézni, mivel játszanak a gyerekek az óvodában. Az igazat megvallva, magam is csak a szerencsének köszönhetem, hogy még élek. Egy nap meglátogattam a gyülekezethez tartozó egyik családot, s a kicsi fiuk egy AK–47-essel támadt rám, ahogy beléptem az ajtón, jól megszórt lövedékekkel. Hál’ istennek csak játék volt az a fegyver. De micsoda élmény volt azt hallani az édesanyjától: „Robika, elég legyen, ne lőj a rabbi úrra!”

 

Hajdanában a gyerekek cowboyost és indiánost játszottak. Ha jól lőtt a cowboy, az indián leesett a lováról. Manapság egy áldozat már semmi. A modern technológiának hála, egész hadsereget tudunk megtizedelni a játékban. Hadihajók, űrhajók, egész bolygók válhatnak porrá egy hét éves gyerek play stationjén.

 

Néhány éve egy repülőn a következő épületes filmek közül választhattunk: „Terminátor 3”, „A majmok bolygója”, „A múmia visszatér”, a ráadás egy karatés film volt valami idegen nyelven. Ennyi a társadalmunkról és a józanságról.

 

Ugyanazoknak, akik hangos szóval tiltakoznak a sechita, az állatok levágásának hagyományos zsidó módja ellen, hangjuk sincs a sportvadászat ellen. Angliában a sportok királyának tartják egyenesen. Ézsau a Biblia szerint olyan ember volt, aki „vadászni tud, a mező fia”, Jákób viszont „nyílt szívű ember volt, sátrak lakója” – a sátrak a Tóra sátrai. Jákób volt a csendes szobatudós, Ézsau a vadak vad vadásza.

Na és a box? Aki péppé veri a másik képét, elnyeri a becses díjat, és világbajnokká nyilvánítják. Micsoda logika! Ha elveszik előlem a parkolóhelyemet, és haragomban golyót röpítek az illető fejébe, gyilkos vagyok. Ha viszont az arénában ölöm meg, 25 000 fős közönség szeme láttára és biztatására, akkor hős vagyok, akit milliók imádnak… Hogy a szórakoztatóipar részeként működő bunyók bizarr, barbár világáról ne is beszéljünk.

 

Ez  világunk szomorú realitása. Ha a pénzről van szó, nincs lelkiismeret, nincs morál. Ha a gyerekem fegyvert akar venni, biztos akad olyan is, aki legyártja. Vigyáznak rá, hogy a kezét meg ne sértse vele, de a lelkét egész biztosan megsérti. A fenti bevett társadalmi jelenségek mind eltompítják az érzékenységünket, finom jákóbi karakterünket, és brutális Ézsauk egész új generációját készítik elő.

A Talmud azt mondja: „Ahol könyv van, ott nincs kard… Ahol kard van, ott nincs könyv.” Nem lehetünk a nemes tudósok népe, ha karddal szórakozunk. Mi voltunk a könyv népe. A zsidóknak azt kell kívánniuk, hogy a gyermekeik eldobják a kardot, és könyvet ragadjanak.

 

Tudjátok-e, kitől származik a következő idézet? „Erőszakos, aktív, uralkodni vágyó, brutális ifjúság – ilyet akarok én.”

 

Az illetőt Adolf Hitlernek hívták (legyen kitörölve neve az emlékezetből). Ezt kívánta a gyerekeknek. Mi a magunk gyerekeit Mózesnek szeretnénk látni (de legalábbis Einsteinnek). Mikor Mózes látta, hogy két zsidó verekszik egymással, azt mondta: „Rásá, miért vered a te atyádfiát?” (2Mózes 2:13) Pedig akkor az emberünk még csak a kezét emelte fel, fizikai kárt nem okozott még, de Mózes látta, hogy úgy viselkedik, mint egy rásá, egy gonosz ember.

 

Ha a zsidó fiatalságot antiszemiták fenyegetik, ha Izrael halálos veszélyben van gyilkos kedvű szomszédai miatt, akkor persze hogy meg kell tudnunk védenünk magunkat. Az önvédelem létfontosságú a mai világban, és az izraeli véderő megvéd minket egy második holokauszttól (Isten őrizzen tőle!). De ne hagyjuk, hogy a brutális erő valamiféle értékké legyen, ideállá, amire vágyunk. A gyerekeknek a Tórát kell tanítanunk, és a zsidó bölcsesség keresését. Ha a „hang Jákób hangja”, akkor „Ézsau kezei” sem ártanak majd nekünk.

 

Kérjük az Örökkévalót, hogy bölcs nemzet maradhassunk, a maga karaktere szerint, belső erőnk tu

datában, büszkén arra, amik voltunk, és amik remélhetőleg mindig is leszünk

 

  A cik irója a Nagyfuvaros körzet rabbija.