Hitler a zsidókérdés "tökéletes" megoldását követelte

Ki mentette meg a budapesti zsidókat?

 Horthy a koronatanácson: csinálják a deportálást a németek, Egy kis történelemde ne csendörjeink                                             

 

Szerző: Sebők János

---

A Horthy-mítoszt leleplező írásomra számos reflexió érkezett, rengeteg gyalázkodó komment, kevés ellenérv. Ez utóbbiak leginkább azt hangsúlyozták, hogy ő volt az, aki leállította a deportálásokat, illetve megmentette a budapesti zsidóságot. Ezekkel az állításokkal illenék óvatosabban bánni, mert ezek is részei a Horthy-mítosznak.

Horthy az 1944 március 15-18 között folytatott klessheimi tárgyalások után két és fél hónapig vakon megbízott Hitler ígéretében, s igyekezett eleget tenni a vállalásainak, arra gondolva, hogy a magyarországi helyzet konszolidálódása után Hitler is betartja ígéretét, és sor kerül a német csapatok kivonására. Június elejéig azonban a buzgó magyar „teljesítések” –  köztük a példátlan rohamtempóban végrehajtott deportálás ellenére – nem történt érdemleges változás a március 19-i állapotokhoz képest.

Az európai frontokon június 6-át, a normandiai partraszállást követően, alapvetően megváltozott a katonai helyzet, ami Horthyt és a magyar vezetést is nyugtalansággal töltötte el. A kormányzó már június 6-án levelet írt Hitlernek, amelynek tartalmáról Sztójay referált a Führernek, aki válaszképpen közölte: abban az esetben szünteti meg az ország megszállását, ha majd teljesülnek a német követelések. Ahogy Horthy is írja az emlékirataiban: „Hitler…miután néhány elismerő szót ejtett a zsidókérdésben addig történtekre, hangsúlyozta, hogy még többet kíván, és hogy e végből a Gestapo mindaddig Magyarországon marad, amíg csak a zsidókérdés tökéletes megoldása be nem következik.”

Változó hadihelyzet

Hitler elutasító válaszának ismeretében Horthy sem áltathatta tovább magát. Tudomásul kellett vennie, hogy a németek nemcsak hogy továbbra is megszállva tartják az országot, hanem a szuverenitás visszaállításának feltételéül a zsidóság teljeskörű deportálását szabták feltételül. Ez azt jelentette, hogy Horthynak a vidéki „kis zsidók” után fel kell áldoznia a haza oltárán a budapesti zsidóságot is. Csakhogy a hadihelyzet kedvezőtlen fordulatának ismeretében ez a döntés már azzal a következménnyel járhatott, hogy Horthy önként akasztja a nyakába a kötelet, hiszen sem a magyar határokhoz közeledő szovjet csapatoktól, sem a deportálások ellen egyre határozottabban tiltakozó angolszász szövetségesektől sem remélhetett megértést és kegyelmet a háború befejezése után.

Horthynak nem lehettek kétségei afelől sem, hogy ha nem tesz sürgősen lépéseket az új, megváltozott helyzetnek megfelelően, akkor a németek vele fogják kifizettetni a történelmi számlát. A Hitlerrel kötött „megegyezése”, a helyén maradása, közömbös hallgatása, részvétlensége és cselekvőképtelensége ellentételezéseként személy szerint is felelnie kell – többek között – több százezer zsidó elhurcolásáért, megsemmisítéséért, az ország idegen érdekek szolgálatába állításáért, hadszíntérré változtatásáért, s az ezzel járó pusztításért, pusztulásért. Neki kell vesztesként elszámolnia a győztesek előtt, ami – feltételezhetően – nemcsak hatalmának, kormányzói tisztségének, dinasztikus terveinek elvesztését jelenti, de a felelősségre vonástól függően még az élete is veszélybe kerül, családjának sorsa pedig kiszámíthatatlanul alakul.

Cselekednie kellett, s mintegy végszóra kapott is a vidéken rejtőzködő Bethlen Istvántól egy olyan memorandumot, amely nemcsak részletesen elemezte a kialakult helyzetet, de javaslatokkal is próbálta segíteni a meghozandó fontos döntéseket. Bethlen megfogalmazta a kinevezendő új kormány zsidókérdéssel kapcsolatos teendőit is: „feladata az lenne, hogy véget vessen annak az embertelen, ostoba és magyar jellemhez nem illő kegyetlen zsidóüldözésnek, amellyel a jelenlegi kormány a magyar nevet bemocskolta a világ szemében, és amely a legfertelmesebb korrupció, rablás és tolvajlásnak vált a kútforrásává(…). Ezt a szégyenfoltot jó hírnevünkről letörölni, sajnos, már alig lesz lehetséges, de véget kell vetni ezeknek a barbárságoknak…

Bethlen javasolta, hogy a kormány „szüntesse be a zsidók sanyargatását, és hozza a zsidókérdést legalább átmeneti időre nyugvópontra, úgy, hogy a zsidóknak legalább megfelelő lakás és élelem álljon rendelkezésére, a szakemberek közülük a köz javára felhasználtassanak, minden embertelenség megszűnjön, a zsidó vagyonok elpusztításának és elkótyavetyélésének pedig vége szakadjon”.

Összeül a koronatanács

A kormányzó június végi intézkedéseinek és az ezekkel összekapcsolódó szóhasználatának ismerete alapján egyértelműen feltételezhető, hogy Bethlen röpirata nagy hatással volt rá. Nemcsak megfontolta, hanem meg is fogadta a benne foglalt tanácsokat, s azok egy részét a későbbiekben, a gyakorlatban is megpróbálta megvalósítani. Erre azonban csak június 26-án, a koronatanácson került sor, mert addigra annyira felerősödött a külpolitikai nyomás, a nemzetközi tiltakozás, hogy Horthynak lépnie kellett. A magyar kormánynak címezve a szövetségesek és a semleges országok részéről is számos figyelmeztetés, konkrét vád és fenyegetés érkezett, és ezek a vélemények már nemcsak az országot illették kritikával, de a kormányzó úri becsületét, lovagiasságát támadták, jó hírnevét is kétségbe vonták, és felvetették felelősségét a szörnyűségekkel kapcsolatban. Az utolsó csepp XII. Pius pápa személyes üzenete volt a pohárban, aki egyenesen a kormányzóhoz fordult az üldözések megszüntetése érdekében.

Több mint egy hónappal a vidéki zsidóság deportálásának megkezdése után Horthy határozott lépésre szánta el magát. Június 26-ra összehívatta a koronatanácsot, hogy személyes jelenlétével adjon nyomatékot a követeléseinek. Felolvasta azt a nyilatkozattervezetet, amelyet kabinetfőnöke, Ambrózy Gyula írt számára. A zsidókérdéssel a tervezet II. és III. pontja foglalkozott, s többek között ez áll benne a deportálásokról: ”Legjobban szeretném azt a kegyetlen és nem a magyar természethez illő megoldást, hogy innen zsidók deportáltatnak, egyáltalán leállítani. Ha azonban a kormány szerint ezt a németek követelik, ebből nem engednek, vagyis ezen a vonalon kényszer áll fenn, akkor sem engedhetem, hogy ebben a magyar csendőrség működjön közre. Akkor csinálja azt, amit a németek akarnak, az ittlévő német karhatalom.”

A bejelentést követően parttalan és meddő vita alakult ki, amit Horthy egyre ingerültebben hallgatott, majd közölte a jelenlévőkkel: „Én ezt tovább nem tűröm! Nem engedem, hogy a deportálás továbbra is szégyent hozzon a magyarságra! Intézkedjen a kormány Bakynak és Endrének helyükről való eltételéről! A budapesti zsidók deportálását pedig szüntessék be! A kormány tegye meg a szükséges lépéseket.”

Horthy álláspontját aznap a minisztertanácson is megtárgyalták, ahol tudomásul vették a deportálással kapcsolatos álláspontot, de konkrét intézkedésekre nem került sor. Az elkövetkező napokban a kabinet is igyekezett szabotálni a kormányzó követeléseit, így Horthy bejelentésének kevés gyakorlati eredménye lett, sőt a vidéki deportálások maradéktalan végrehajtása érdekében a kormányzó hamarosan meghátrált. A fejleményekről Veesenmayer június 30-án jelentett Berlinbe: „A kormányzó…tiltakozását csak akkor vonta vissza, mikor Jaross belügyminiszter ez ellen nagyon erélyesen fellépett. Valamennyi Budapesten lakó zsidóvallású kivételével a kormányzó végül is hozzájárulását adta az akció keresztülviteléhez azzal, hogy arra nem azonnal, hanem valamivel később, az utolsó vidéki zóna lezárása után kerüljön sor.”

A „zsidótlanítás” folytatódik

Miközben tehát a Várban politikai játszmák zajlottak, a „zsidóakció” folyt tovább. A IV. és V. csendőrkerületben június 26. után is zavartalanul folyt tovább a „zsidótlanítás”. A magyar kormány és a kormányzó – bár minden hatalma meg volt rá – 10 napon át gyakorlatilag nem tett semmit, s ez további 100 ezer magyar zsidó életébe került. Június 28-ig Szegedről és Debrecenből 40 505, július 4-től 6-ig Pécsről és Szombathelyről 29 556 személyt deportáltak. A főváros környéki zsidók összpontosítása június 30-án a budakalászi és más téglagyárakban kezdődött meg, majd július 6. és 8. között lebonyolították az ő elszállításukat is, amelynek során 24 128-an indultak a halálba.

Minderről a világ közvéleménye is tudomást szerzett. Június utolsó napjaiban megérkezett Budapestre Roosevelt tiltakozó jegyzéke, ismertté vált Cordell Hull amerikai külügyminiszter fenyegető beszéde, majd Eden brit külügyminiszter éles hangú figyelmeztetése: a bűnösöknek a történelem ítélőszéke előtt kell felelnie. Két magyar diplomatának, Krausz Miklósnak és George M. Mantellónak (Mandel György) köszönhetően ekkor már világszerte széles körben ismertté vált az Auschwitzi jegyzőkönyv, illetve a haláltáborba hurcolt magyar zsidók tragédiája. Ennek nyomán táviratok, felszólítások és fenyegetések özöne zúdult Horthyra és környezetére, Magyarországgal szemben példátlan sajtóhadjárat kezdődött a nyugati országokban, ami a lovagias nemzetre és kormányzójára is sötét árnyékot vetett, s a nácikkal kezdtek bennünket egy lapon emlegetni.

Egyúttal a szövetséges katonai vezetés is konkrét lépésekre határozta el magát. A magyar titkosszolgálat július elején elfogta és megfejtette a berni angol és amerikai követek (Clifford John Norton és Leland Harrison) kormányaikhoz intézett titkos táviratait, amelyek részletesen leírják – a Krausz-jelentés alapján – a Magyarországról deportált zsidóság tragikus történetét. A diplomaták azt javasolták kormányaiknak, hogy a továbbiakban bombázzák és semmisítsék meg a zsidó szállítmányok rendeltetési helyét, rombolják szét a vasútvonalakat, és „minden magyar és német hatósági szervet, mely ebben az ügyben közreműködött (itt pontosan közlik a budapesti utcákat és házszámokat) célbombázással kell sújtani. A táviratban meg is nevezik azokat, mintegy 70 magyar és német személyiséget, akik felelősek a zsidókkal történtekért. Ez nem volt üres fenyegetés, hiszen július 2-án a délelőtti órákban minden korábbinál nagyobb bombazápor zúdult a magyar fővárosra. Horthy joggal tarthatott attól, hogy a zsidók további elszállítása utána bombák lakónegyedekre, kormányzati negyedre, közhivatalokra is hullani fognak.

Július elejére tehát a nemzetközi felháborodás és tiltakozás példátlan méreteket öltött, ugyanakkor az egyre fenyegetőbb hadihelyzet, mindenekelőtt a keleti front közeledése láttán, a németek egyre keményebben követelték a zsidókérdés maradéktalan végrehajtását, azaz a budapesti zsidóság transzportját is. Budapesten ekkor közel 300 ezer – 170 ezer bejelentett és kb. 130 ezer befogadott, menekült, bejelentetlenül, hamis papírokkal bujkáló – zsidó tartózkodott. A budapesti zsidóság koncentrálása az eredeti terveknek megfelelően már június közepén megkezdődött. Doroghi Farkas Ákos, az újonnan kinevezett polgármester június 16-án adta ki a zsidóság koncentrálására vonatkozó rendeletet, amely előírta, hogy a város különböző pontjain, ún. csillagos házakba (ezek száma kb. 2600 volt) június 24-ig kell összeköltöztetni a budapesti zsidókat. Ennek a tömegnek a deportálását – a német követség fennmaradt iratai szerint – rohamtempóban, július 10-ig akarták lebonyolítani. Több okból is: a németek emlékeztek a varsói gettófelkelésre, ugyanakkor tudták, hogy Budapesten és környékén csupán töredéke áll rendelkezésükre annak a csapatlétszámnak, amivel annak idején a felkelést leverték és megtorolták.

A csendőrség puccsra készül

A példátlanul készséges magyar csendőrség azonban nagy erőkkel a rendelkezésükre állt, s ezért azt tervezték, hogy miután befejeződött a vidéki zsidóság deportálása, Baky és Endre július elején több ezer „munka nélkül” maradt csendőrt a fővárosba vezényel, hogy akár a kormányzó akarata ellenére is deportálják a budapesti zsidóságot. A pesti vármegyeházán megtartott, szokásos, deportálás előtti értekezleten úgy döntöttek, hogy 6-tól indultak volna az első vonatok Auschwitz felé (kinevezett parancsnok Paksy-Kiss László), s az akciót a csendőrség teljes állományának támogatásával fogják végrehajtani, aminek érdekében a karhatalmi és tanzászlóaljakat is felrendelik Budapestre egy zászlószentelés ürügyén.