A HETI SZAKASZ (4) – VÁJIGÁS – 2013

VENDÉGOLDAL

IRJA: GLITSENSTEIN SMUÉL, rabbi

MOST NINCS IDEJE A SIRÁSNAK

 

Az emberek legbölcsebbike azt mondja: "megvan az ideje a sírásnak", amiből az következik, hogy van olyan is, amikor nincs ott az ideje a sírásnak. Salamon király szavai ugyan pontosan így hangzanak: „megvan az ideje a sírásnak, és megvan az ideje a nevetésnek”, de nyilvánvaló, hogy egyéb lehetőségek is léteznek. Világos, hogy az élet nem csupa sírásból és nevetésből áll.

Az eheti pársá József drámai találkozását beszéli el a testvéreivel. Mindegyiküket átöleli, a legmélyebb érzelmekkel azonban az egyetlen édes testvére, Benjámin iránt viseltetik. Amikor József elszakadt a testvéreitől, Benjámin még kölyök volt, s az egyetlen, akinek nem volt része a József elleni szövetkezésben. Az ő ölelkezésük tehát kivételes ölelés volt: „És ráborult testvére, Benjámin nyakára, és sírt, és Benjámin sírt az ő nyakán” (1Mózes 45:14).

 

Rási a Talmudot idézve azt magyarázza, hogy mindkét fivér számára „prófetikus értékű” a sírásuk, túl a pillanat erőteljes érzelmein. József a két jeruzsálemi Templomot siratja, melyek sorsa a pusztulás, és amelyek a Benjámin törzsének juttatott földön fognak állni. Benjámin pedig a silói szentélyt siratja, ami a József törzsének juttatandó földön fog állni, és amelynek sorsa szintén a pusztulás.

 

A kérdésünk a „miért”? Miért siratja a két testvér egymás churbánját (pusztulását)? Miért nem a saját bajukat siratják? A lubavicsi Rebbe úgy magyarázza, hogy ha más bajáról van szó, segíteni esetleg tudunk ugyan, de „megoldani” a más problémáját nem. Jó barátok is csak ennyit tehetnek egymásért. Felkínálhatjuk nagylelkű segítségünket és legjobb tanácsainkat, de a többi az érintetten múlik. Legyünk bármily buzgók a segítésben, garancia nincs a sikerre: akármilyen keményen igyekszünk, az érintett egyedül tartja kezében a helyzet kulcsát. Tehát ha meggyőződtünk róla, hogy mindent megtettünk, amit lehet, de a kielégítő megoldás csak nem született meg, az egyetlen, amit még tehetünk, a könnyek ontása. Imádkozhatunk, lehetünk együttérzők. Egyebet nem tehetünk. Ha próbát tettünk, és kudarcot vallottunk, a sírás marad. De ha a saját problémáinkról, nehézségeinkről van szó, azaz a mi „churbánunkról”, sosem szabad megelégednünk egy jó, lélekkönnyítő sírással.

 

Nem engedhetjük meg magunknak, hogy feladjuk, és elsirassuk magunkat. Ha a probléma valóban a miénk, akkor kötelességünk szembeszegülni vele újra és újra, amíg siker nem koronázza az erőfeszítéseinket. Másokért sírhatunk, magunkért viszont tennünk kell. Hetven évvel ezelőtt Európa nagy spirituális vezetői a veszteségeiket milliókban számolhatták! Lengyelország fényes chászid udvarait, Litvánia híres jesiváit letarolták a náci hordák. Mit tettek a cádikok? Leűltek a hamuba, és sírtak? Volt ott persze sírás és jajveszékelés és vigasztalhatatlan gyász is, de a szó hamar az újjáépítésre terelődött.

 

Manapság, hála az Örökkévalónak, a mondott intézmények virulnak, telve vannak elevenséggel, élettel - Izraelben és az Egyesült Államokban. A vezetés a jövővel foglalkozott.

Gondos munkával képesek voltak újjáéleszteni és megfiatalítani megtizedelt közösségeiket. Keserű könnyeket hullattak az elesettekért, de magukért nem sírtak. Hozzáláttak az újjáépítéshez - és siker koronázta a munkájukat, csodálatos, inspiráló siker. Ha problémákkal szembesülünk (ugyan ki nem szembesül velük?), sokunk csak nyögdécsel és sóhajtozik: „krechcol”, ahogy a jiddis mondja. Hányszor sóhajtottunk már fel: „Mitévő legyek?” És mit hozott nekünk egy ilyen sóhajtás? Újabb nyögéseket és sóhajtásokat, semmi mást. Az ötödik Chábád-rebbe, a lubavicsi Salom DovBeer szavaival: „Egy jócselekedet többet ér ezer sóhajtásnál.”

Hagyjuk a nyögést másra, a magunk problémájával pedig nézzünk szembe,
bánjunk el vele, dolgozzunk rajta. Meg leszünk lepve az eredménytől!

 (Forrás: Nagyfuvaros