BIRÁK ÉS PRÓFÉTÁK(22)A KIRÁLY VÁLNI AKAR

MEGTÉRÉS ÉS VIGASZ AZ „IDŐK VÉGÉN”

 

„És lesz majd Izrael fiainak száma, mint a homok a tengerparton, amely megmérhetetlen és megszámlálhatatlan. Akkor majd ahelyett, hogy ’nem vagytok népem’, azt fogják nekik mondani: Az élő Isten fiai vagytok! Összegyűlnek majd Júdea és Izrael fiai, és egy fejedelmet választanak maguknak, és feljönnek majd (alijáznak) az ország(ok)ból, mert nagy lesz Jizreél napja…” (Hoséá 2,1–2)

 

Az első fejezet fizikai közelsége, vagyis a kárhoztató prófécia átkai és a vigasz áldásai szinte egy lélegzetvételnyire – magyarázatra szorul. A talmudi parabolának nincs problémája: Hoséá belátta, hogy vétkezett, irgalmat és könyörületet, vagyis további esélyt kér (és kap) a népnek; és anélkül, hogy „sebességet váltana”, ugyanolyan vehemenciával mondja itt a vigasztaló szavakat – feltéve persze, ha a nép is „teljesíti a normát”, vagyis megtér Istenhez.

 

A Psátot (vagyis a logikus, ésszerű magyarázatot) Dáát Mikrá szolgáltatja: Az isteni dorgálás, figyelmeztetés, fegyelmezés mindig magában foglalja a megbocsátás lehetőségét, illetve kilátásba helyezését. Mózes figyelmeztetéseinek sötét tónusa után mindig ott van a remény fénysugara: nem felejtelek el benneteket, emlékszem az ősatyákra; ha megtértek, megáldalak és megőrizlek benneteket (stb.). Ez idáig, mondhatnánk, ez be is vált, bár nem kellene az isteni kegyet ennyire igénybe venni és „kihasználni”.

 

Néha a pozitívum egy mondatban szerepel a negatívummal, az orvosság a betegséggel, az áldás az átokkal – például a következő fejezetben. Bár még mindkét zsidó állam létezik, néha jóban vannak, néha harcolnak egymással, de Hoséá már nemcsak az elkerülhetetlen száműzetést látja, hanem a visszatérést is. Szavai itt kissé homályosak, mivel próféciájának egy része politikai üzenetet (is) tartalmaz: az idők végén, amikor a zsidók annyian lesznek, mint a tenger fövenye, majd egyesül a két királyság, ahogyan a szakadás előtt volt, és egy vezetőt („fejet”) választanak maguknak. Ki lesz ez? Itt jó vigyázni; és Hoséá ezt a hallgatóság fantáziájára bízza. Később (a harmadik fejezet végén) kiböki, hogy Dávidra gondol (lásd ott). Itt a Mecudot a Messiásra tippel, míg Málbim konkrétan Másiách ben Joszéfról beszél, aki a Messiás előhírnöke.

 

* * *

Egy másik Midrás,  amit itt Rási idéz, pittoreszk magyarázatát adja a próféta hirtelen hangváltásának. „Mondá rabbi (Jehuda, a fejedelem): Vannak a Bibliában fejezetek, amelyek közeli szomszédságban vannak egymással, és ugyanakkor olyan távol, mint a kelet nyugattól (ez egy ismert héber közmondás).” Mi a kapcsolat itt a „nem vagytok népem” és a tengerparti homok sokasága között?

 

A parabola adja meg a meg a választ:

 

„Egyszer volt egy király, aki nagyon megharagudott feleségére. Nosza, hívatta az írnokot , hogy válólevelet (getet) írasson a királynénak. Azonban amíg az írnok megjött, a király haragja lelohadt és megbocsátott a feleségének. Mondta a király (magában): Most ez az írnok biztosan csodálkozik, miért hívatott engem a király, ha nem akar semmit? Mondá a király az írnoknak: Gyere, és írd, hogy megduplázom a házasságlevelében  írott összeget...” (Szifri)

 

Egyszóval Hoséá megcsillantja itt a megtérés lehetőségét azáltal, hogy előre vetíti az „idők végét”, a messiási időket, amikor minden ideális lesz. Azonban mivel ő, mint a próféták általában, realista, a következő versekben már visszatér a jelen realitásaihoz, és újfent elmondja, most már részletesebben, amit az első fejezetben röviden és burkoltan már elmondott. Itt a metafora azonos, egy vétkes nőről beszél, aki elhagyja hites urát, de a személyes él nélkül: a hasonlat a nép, amely elbitangol az Örökkévalótól, és idegen isteneknél keres boldogulást.

 

A vége – itt – happy end: a feleség, vagyis a nép, férjének fogja hívni (Isi) és nem urának (Bááli), ami a Báál bálványra emlékeztet, és a próféta felveti az újonnan megkötött szövetség reményét egy örök eljegyzés formájában:

 

„Azon a napon szövetséget kötök köztük és a mezei vadak, az ég madarai és a földön csúszó-mászók között. Íjat, kardot eltörlök (eltüntetek) a földről, hogy biztonságban nyughassatok. És eljegyezlek magamnak örökre; eljegyezlek magamnak az igazság és a törvény, a szeretet és az irgalom jegyében, és eljegyezlek magamnak hittel, és megismered az Örökkévalót.” (uo. 2,20–22)

 

Ennek utána, miután a nép megtér a prófécia útmutatása alapján, az Örökkévaló is megteszi a magáét a kölcsönösség alapján, ami a Szövetség alapja: „Válaszol” az égnek (vagyis esőt ad, kvázi az ég kérésére), az meg „válaszol” a földnek, majd a föld is „válaszol”, és ad gabonát, bort és olajat, vagyis helyreáll a világ rendje.

 

Mindez mintegy ellenpólusa az előbbieknek: ott válásról beszélt („nem feleségem ő, és én nem vagyok férje” uo. 2,4) itt meg örök eljegyzés. Ezeket a szép mondatokat egyébként zsidó férfiak naponta mondják a Töfillin felrakása során.

 

* * *

A harmadik fejezet elején mintegy megismétlődik a könyv elején szereplő utasítás a prófétának: vegyen egy parázna nőt stb. Egyesek szerint ez a már említett Gómer, mások szerint ez egy újabb példázat, itt már név nélkül, és azt sem említi, hogy céda lenne, hanem mondjuk egy rendes asszony, aki megcsalja férjét.

 

Málbim, aki a XIX. század modern Európájában élt, modern magyarázatot fűz ehhez a második asszonyhoz. Szerinte ez nem feleség volt, hanem barátnő, akit Hoséá „szerelemmel szeretett és nem házasággal”, vagyis volt egy állandó barátja, de azt is csalta itt-ott, érdekből, fizetség ellenében. Ez nem hivatásos prostituált, de viselkedése olyan, mintha az lenne. A hasonlatban ez Izrael a galutban, miután Isten „elvált” tőle, tehát már nem „házasságtörő asszony” (mivel most hajadonnak számít – „nem népem”), de azért Isten szereti őt, ha nem is mint férj, csak mint barát vagy szerető, és ennélfogva viselkedése botrányos, mert Isten azért vigyáz rá, ha nem is mutatja ki szeretetét nyilvánosan.

 

 Hoséá gyakran ismétli önmagát – az is lehet, hogy különböző alkalmakkor mondta ugyanazt, más közönség előtt – de a dolog veleje, vagyis a leszűrendő tanulság ugyanaz. Jonatán a saját ösvényén haladva fordít itt is: Ez egy további prófécia Izrael népének, amely olyan, mint egy asszony, akit a férje szeret, de ő félrelép és megcsalja; de a férj annyira szereti, hogy nem akar szabadulni tőle. A hasonlat nyilvánvaló: a nép úgy tesz, mintha nem értené, nem hallgat a prófétára, hanem issza borát („részegeskednek és nem foglalkoznak a Tórával” – Rási).

 

Hoséá itt rövidre fogja mondanivalóját:

 

„...Izrael fiai sokáig lesznek király és vezér nélkül, áldozat és kőoszlop nélkül, nincs éfod és teráfok (mivel száműzetésben, galutban lesznek). De azután megtérnek Izrael fiai, és keresni fogják az Örökkévaló Istenüket és Dávid királyukat, remegve fordulnak az Örökkévalóhoz és az Ő jóságához az idők végén.” (uo. 3,4–5)

 

A NÉP OLYAN, MINT PAPJAI...

 

A következő két fejezetben (4. és 5.) Hoséá kirohan a papság ellen, amely nem áll feladata magaslatán, de elsősorban a népet ostorozza vétkeiért. Érdekes és figyelemre méltó, hogy itt nem a bálványimádás ellen beszél, mert nem az volt az egyetlen vétek, hanem olyan „köztörvényes” bűnökről, mint rablás, gyilkosság, csalás stb. Ennek az okát is megadja: „Mert nincs igazság és nincs hűség, mert nem ismernek Istent...”, ezért szinte logikus, hogy „esküdöznek és hazudoznak, ölnek, lopnak és paráználkodnak, betörnek és vér vérrel keveredik...”( Hoséá 4,1–2)

 

A hagyományos zsidó felfogás szerint persze mindez abból ered, hogy nincs istenfélelem, nem tartják meg a Tórát, és nincs, ami – vagy aki – a közerkölcsöket olyan szinten tartaná, amely illik egy zsidó államhoz. Hoséá azzal vádolja a papságot, hogy szinte várják, hogy a nép vétkezzen és hozzon vétekáldozatot, amit a kohaniták esznek meg. Azonban amikor a kohanita nevelni, oktatni akarná a népet – mivel ez is egyik feladata –, akkor a nép veszekszik vele és elutasítja. Ily módon a „nép olyan lesz, mint papjai”, nincs erkölcsi különbség köztük, mert a kohaniták is romlottak (ahogyan ezt Eli fiai esetében is láttuk; lásd Eli címszavát).

 

A próféta izgatottságát beszédének összevisszasága mutatja. A nép vétkes, de a kohaniták a hibásak, vannak álpróféták is (itt nincsenek nevükön nevezve); és Hoséá büntetést ígér, amelyet tekintve teljes egyenlőség lesz a nép és papjai között. A nép tudatlanságban szenved, nem ismer Istent és ebben tanítói, a kohaniták vétkesek, és így a vezető réteg azonosul a vezetendő, tanítandó néppel.

 

* * *

Innen áttér Hoséá kedvenc vesszőparipájára, a népen eluralkodó erkölcstelenségre: aminek több oka, de egy gyökere van. A jólét, ami élvhajhászathoz vezet, és az idegen kultúra, amely akkoriban (akárcsak napjainkban) a buja erkölcstelenség üzenetét hordozza. Az ösztönök eldurvulása, a Tóra által biztosított „fék” hiánya a népet – de főleg a vezető, példamutató réteget – megrontotta, olyannyira hogy

„Paráznaság, bor és must elveszi az észt. Népem a fától kér tanácsot, és botja mondja, mit tegyen. A parázna lelkület tévelygésbe visz – (így hát) paráználkodnak Istenük tisztelete helyett. Hegytetőkön áldoznak, dombokon tömjéneznek, cserfa, nyárfa és tölgyfa alatt… így aztán paráznák a lányaitok, és házasságtörők menyeitek...” (uo. 4,11–13)

 

A fa és a bot mint pogány varázseszközök ismertek voltak. Rási(*) itt azt mondja, hogy a fa a faszent, vagyis a fából készült bálványszobor, míg a bot, a varázsvessző, a varázslók ismert hókuszpókusz eszköze. Ezek voltak a bálványimádás legprimitívebb attribútumai, amelyek itt és most, Hoséá korában, amikor a Báál-kultuszt Jéhu és családja már kiirtotta, változatlanul használatban voltak. A próféta csak érintőlegesen beszél róluk, mint ahogy egyáltalán nem említi Jeroveám aranyborjait Dánban és Bét-Élben. Ehhez már hozzászoktak Somron (Izrael) polgárai; most az erkölcsi romlás, a kohaniták korrupciója és a féktelen orgiák vannak napirenden és nyugtalanítják Hoséát.

 

Ezen a téren szembeötlő, amit a férfiak és nők „egyenjogúságáról” mond a próféta. Olyan nincs – mondja –, hogy a férfiaknak mindent szabad. Az ősi hagyományra támaszkodva állapítja meg, mintegy folytatásaként a lányok és a menyek viselkedésének, hogy „Nem hányom fel lányaitoknak (vagyis nem büntetem őket), bár paráználkodnak, sem menyeiteknek, hogy házasságtörők, mert ők (a férfiak, apáik és férjeik) is félremennek a szajhákkal, és együtt áldoznak az oltári („szent”) szajhákkal. Lám, az esztelen nép a vesztébe rohan!” (uo. 4,14)

 

Az „ősi hagyomány”, amit említettünk, tórai eredetű. A keserűvíz(*) próbája csak akkor volt hatásos, ha a feleségét gyanúsítgató és vádló férj maga minden gyanún felül állott. Ha ő sem volt jobb a Deákné vásznánál, akkor a vízpróba, ami az emberi pszichológián alapult, eredménytelen volt, és nem mutatta ki az asszony vétkét, még ha vétkes volt, akkor sem. Ezt Bölcseink erre a prófétai versre vezették vissza. (A tesztről és az egész jelenségkörről lásd Naftali Kraus Az Ősi Forrás (1) Mózes öt könyve (2. kiadás) Ulpius-ház Kiadó, Budapest, 2001., 225–226. old.)

 

A próféta itt párhuzamot von Izrael állama (melyet itt Efrájimnak nevez) és Júdea között, mondván, hogy ha az előző vétkezik, ez nem kötelezi Júdeát felsorakozni az aranyborjak országához, amelyben a társadalmi romlás most súlyosabb, mint a vallási. „Ha te parázna is vagy, Izrael, csak Júdea ne vétkezzék!” – mondja (uo. 4,15), majd tanácsot is ad: ne menjenek Júdea polgárai a Gilgálba, Bét Ávenbe és azokra a helyekre, amelyek a pogányság centrumai voltak! Júdea nem felelős azért, amit Somronban tesznek, csak közelébe se menjenek. „Efrájim bálványokhoz ragaszkodik (kapcsolódik), hagyd magára őt!(ne barátkozz vele!) (uo. 17).

Rási ezt másképpen értelmezi; mintha az Örökkévaló mondaná ezt a prófétának: Efrájim annyira belebolondult a bálványimádásba, hogy nem képes abbahagyni. Ennélfogva te, a próféta, ne is beszélj hozzá, hagyd magára, mert az erkölcsi prédikáció nem segít az ő esetében.

 

ISTENI ULTIMÁTUM A KIRÁLYNAK

 

Rási, Málbim, Ibn Ezra és mások szerint Hóséá erélyes kifakadása mögött az Izrael és Júdea között régóta fennálló politikai ellentétek húzódnak. Az első Jeroveámtól mostanáig érvényben volt az utasítás, amely lezárta a határt, és nem engedte a tíz törzs uralta Somron lakosainak, hogy felmenjenek Jeruzsálembe, és ott áldozzanak Salamon Szentélyében. Ennek oka nem vallási volt, hanem Somron királyainak páni félelme, hogy a Szentély vonzereje visszatéríti a népet Jeruzsálembe, és helyreáll a kettészakadt nép egysége egy Dávid-házi király jogara alatt.

 

Itt Hoséá figyelmeztet mindenkit, akit illet: „Halljátok ti, a papok, figyelj jól, Izrael háza, hallgass ide, királyi udvar, mert nektek szól az ítélet...!”( uo. 5,1). A szöveghű magyarázat a társadalom zülléséről beszél, az erkölcstelenségről, a családi élet aláásásáról és a bálványok uralmáról, de Bölcseink szerint mindez csak kamuflázs, mert a lényeg, a háttér a politika, amely nem engedi az alulról jövő, a két testvérország egyesülésére irányuló nyomást érvényesülni. Ebből kifolyólag Júdea is „felzárkózik”, és eltanulja Izraeltől a züllés minden ismérvét, amely mint a rák eszi be magát az államszervezetbe, és teszi tönkre a társadalom egészséges szöveteit is.

 

A következőkben Hoséá az idegen orientáció ellen beszél, amely félrevezeti a népet, és elhiteti vele, hogy a szomszédos goj királyságok fogják megoldani problémáit. „Efrájim Asszíriába jár…, de az nem tud meggyógyítani benneteket.” (uo. 5,13)

 

 Itt a próféta ultimátumot ad a nép vezetőinek, a királyi háznak az Örökkévaló nevében: Ha nem áll be gyökeres változás, ha így folytatjátok, „visszamegyek a helyemre, amíg belátják és megvallják vétkeiket, és kérlelnek engem, hozzám fordulnak bajukban...” (uo. 5,15) A „visszamegyek helyemre” az összes exegéta szerint az eget jelenti, mivel a népies felfogás az eget látja Isten lakóhelyének és értelme, hogy leveszem a kezem róluk, felfüggesztem felügyeletemet); csináljanak, amit akarnak.

* * *

Ha az idegen "istenek" nem képesek kigyógyítani Izraelt betegségéből,   -képes erre az Örökkévaló; és ezért „Gyertek, térjünk meg az Örökkévalóhoz, mert ő tépett meg, de ő gyógyít is, megver, de be is kötözi sebeinket.” (uo. 6,1)

 

A próféta nem áltatja magát. Tudja, hogy a megtérés csak színleges, tiszavirág-életű, mint a „reggeli felhő, amely nem ad esőt”, ennélfogva kimondja, amit előtte és utána több próféta már kifejtett: „szeretetet kívánok és nem áldozást; Isten ismeretét, és nem égőáldozatokat.” (uo. 6,6) Nem a felszínes áldozati kultusz szükséges ahhoz, hogy a zsidó nép Isten népe maradjon; nem a „snóderolás”, a gazdagság fitogtatása, hanem a szeretet, Isten szeretete és a nép szeretete (Áhávát Jiszráél). Ezzel együtt fontos hangsúlyozni, hogy nem arról van szó, amit a bibliakritika előszeretettel állít – vagyis a próféták és a papság kibékíthetetlen ellentétéről, ami az áldozati rendet illeti. A próféták, Sámueltől kezdve Jesájáig nem kérdőjelezték meg a Tórában gyökerező áldozati rendet, hanem csak annak elferdüléseit bírálták; azt, hogy a nép egyes rétegei abban a hiszemben élnek, hogy az áldozat (akárcsak más vallásoknál a gyónás) minden bajra orvosság, és minden vétket el lehet törölni egy zsíros áldozati marhával.

 

Az emberszeretettel a humánus, Tórahű viselkedéssel szemben Hoséá a gileádi gyilkosságokat ostorozza, és homályos mondatokban emlékeztet a Schemben történtekre . Dáát Mikrá szerint a próféta olyan dolgokra céloz, amelyek ismertek voltak hallgatósága előtt, s ezért csak rébuszokban beszél róluk. Gileád és Schem menedékvárosok voltak (erről lásd Naftali Kraus  Az Ősi forrás (1) Mózes öt könyve, Ulpius-ház Kiadó Bp. 2001., 278. oldal), és ahelyett, hogy menedéket adtak volna a nem szándékos emberölésben vétkeseknek, gyilkosok hemzsegtek ott (Mákot 10a és Dáát Mikrá).

 

* * *

„Izrael házában botrányt láttam. Ott paráználkodik Efrájim, tisztátalanná vált Izrael” (uo. 6,10).. Júdeát is eléri az „aratás”, vagyis a galut, a száműzetés, bár később, mint a testvérállamot, Somront.

 

Hasonlóan az eddigiekhez, Hoséá a következő beszédében (7. fejezet) is a Somronban uralkodó állapotokat ostorozza. Erkölcsi romlottság, köztörvényes bűnök, Istentől elrugaszkodott nép, politikai merényletek. Amikor szeretném orvosolni Izrael bajait – mondatja az Örökkévaló prófétájával –, akkor derül csak ki, hogy a vétkek fertője milyen mély. Itt nem lehet fájdalomcsillapítóval gyógyítani, itt alapos, gyökeres műtét kell. A vezérek csak az alkalomra várnak, hogy királyuk hátába a kést beledöfhessék. Intrikák, palotaforradalmak, politikai gyilkosságok – ez Somrom állami arculata, mondja Hoséá, kinek negyven éve alatt négy király váltotta egymást és egyikük sem ágyban, párnák között halt meg.

 

Itt már sokkal többről van szó, mint a vallás semmibe vételéről. Itt arról van szó – mondja Hoséá –, hogy „Efrájim a népekben elvegyül (szó szerint asszimilálódik), olyan mint a (kemencében) meg nem fordított lángos; (amely egyik oldalán odaég, a másikon meg nyers marad) idegenek emésztik erejét, de ő észre sem veszi… Olyan lett Efrájim, mint az együgyű, esztelen galamb! Egyiptomhoz kiáltanak, Asszíriába járnak… Jaj nekik, mert eltávolodtak tőlem...” (uo. 7, 8–13) .(Folyt.köv.).

 

 NAFTALI KRAUS HASONLÓ CIMÚ KÖNYVÉBŐL (Ősi Forrás 16.)