HETI SZAKASZ CHASZID SZEMSZÖGBŐL –VÁÉRÁ -2013

 

HISZEM – ÉS LÁTOM  IS

   

Az előző szakasz végén (Smot) mondja Mózes az Örökkévalónak: „Miért tettél rosszat ezzel a néppel....?” (2Mózes 5,22) Erre mondják Bölcseink, hogy az Örökkévaló megrótta Mózest, amiért az gyanúperrel élt vele szemben („hirhér áchár midotáv”), hogy rosszat tett a néppel, nem úgy, mint a három ősapa, akik nem panaszkodtak és nem morogtak akkor sem, amikor az Örökkévaló olyan dolgokat csinált velük, amelyek jogosan kelthettek volna csodálkozást.

 

Ennek utána azt találjuk szakaszunk elején: „Az Isten szólt Mózeshez, és azt mondta neki: Én vagyok az Örökkévaló!” (uo. 6,2).

 Mint tudjuk, a talmudi exegetikában a négybetűs (kimondhatatlan) istennév – amit csak mint Örökkévaló jelölünk, ellentétben a keresztény „Úr”-ral –a könyörület szinonimáját jelenti, míg az Isten (Elókim) a szigort, ami természetesen ellentéte a könyörületnek.

 

Mivel itt az isteni szózat azzal kezdődik, hogy „az Isten szólt Mózeshez...” Rási ezt logikusan úgy magyarázza, hogy perelt vele, amiért szemrehányást tett, és azt mondta: „miért tettél rosszat”. Abból, hogy az Írás itt az Elókim jelzőt használja, Rási kihallja, hogy ez fejmosás Mózesnek, amiért kishitűséget árul el, mondván „miért tettél rosszat a néppel...”

 

MÓZES „PANASZKODOTT”?

 

     Itt a kérdés égbe kiált: hogy létezhet az, hogy Mózes mesterünk panaszkodott, vagyis "szemrehányást tett" az Örökkévalónak?! Hiszen Mózesre mondja a Talmud, hogy amikor megszületett „megtelt az egész ház (földöntúli) fénnyel” (Szóta 12,a), és Maimonidés azt mondja rá, hogy „az egész emberiségből kiválasztott volt”. (Pirus Hámisnájot, Maimonidés, Chélek, 7)

   Hogyan fordulhatott  elő, hogy az ősatyák nem kérdőjelezték meg az Örökkévaló cselekedeteit, és Mózes igen?

 

    Annál is inkább érthetetlen ez, mivel a Tóra figyelmeztet arra, hogy nem szabad rosszat  mondani még egy tisztátalan állatra sem – mennyivel inkább tilos egy zsidót kibeszélni, pláne egy olyan nagyságrendűt, mint Mózes mesterünk!

 

 Ha meg azt gondoljuk, hogy arről szól az egész, hogy megtanuljuk, mennyire kell őrizkedni attól, hogy „kibeszéljük” az Örökkévalót és megkérdőjelezzük cselekedeteit – ebből éppen az ellenkezője merül fel egy súlyos kérdés formájában: hogy lehet az, hogy tőlünk, egyszerű halandóktól elvárják, hogy olyan szintet érjünk el, amit Mózes nem ér el?!

 

APÁK ÉS FIAIK

 

      A válasz erre abban a kulcsmondatban rejlik, amit a szakasz elején láttunk:

   „...és megjelentem Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak...” (2Mózes 6,3) Rási arra a szóra, hogy „megjelentem” – azt mondja: „az ősatyáknak”. Ez a magyarázat első látásra fölösleges, hiszen a vers maga részletezi, hogy „Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak” – miért kell itt Rásinak hangsúlyozni, hogy

"az ősatyáknak" – hát ki nem tudja, hogy  ők voltak az ősatyák?

    Rási azért húzza alá ezt– mondja a rebbe –, mert hangsúlyozza, hogy az isteni (meg)jelenés a zsidó nép ősatyjainak szólt!

 

    A Talmud kimondja, hogy „ősatya csak három van” (Bráchot 16,b), ami azt jelenti, hogy egyéb cádikok tulajdonságai nem feltétlenül öröklődnek át utódaikra, míg ennek a  háromnak , akik az egész zsidó nép nagyszüleinek számítanak – speciális tulajdonságait mindanyian„örököljük” és mindannyiunkban van hármuk speciális jellemzőiből.

 

    A „KÉRDŐJEL” TÖRLŐDIK

 

        Izrael fiai a hit érdemében szabadultak ki Egyiptomból. Azonban ez a hitük nem volt sajátjuk, hanem abból kifolyólag volt náluk, hogy ők istenhívő ősök fiai és unokái, a Talmud fogalmazásában: „Hívők – hívők fiai”. (Sábbát 97a) Most azonban a megváltás küszöbén – amikor Mózes már küldetése közepette volt, hogy kiszabadítsa őket – kívánatos volt, hogy ne csak az örökölt alapján higgyjenek az Örökkévalóban, hanem ez bensőjükből fakadjon és áradjon.

 

Ezt az által érték el, hogy Mózes szemrehányást tett és megkérdőjelezte az Örökkévaló cselekedeteit. „Miért tettél rosszat ezzel a néppel…” – mondta, kérdezte, mire az isteni válasz az volt, hogy „megjelentem”. Ez azt jelenti, hogy az eddigi, hiten alapuló „ismeretség”, nem az egyetlen meghatározója lesz a kapcsolatnak, hanem kiegészíti azt a személyes ismeretség, a „látás”, ami a jelenésen alapul, hiszen „megjelentem”.

 

     Más szóval: azzal, hogy Mózes „kiprovokálta” szemrehányásával az Örökkévaló „bemutatkozását” az ősatyáknak – lehetővé vált a népnek a látáson alapuló hit, ami által eltörlődnek a kérdőjelek...

 

    (Likuté Szichot, 16. kötet, 52. oldal)