VOLTAK VALAMIKOR ILYEN GÓJOK IS A NÁCI EURÓPÁBAN

AZ  ÉJSZAKA LEPLE ALATT MENTETTÉK ÁT A DÁNOK,

   ZSIDÓIKAT ,HALÁSZHAJÓKON - SVÉDORSZÁGBA

 

Az ősszel volt 70 éve, hogy éj sötétjében halászhajók serege indult a dán partoktól a közeli svéd partok felé. Hétezernél több dán zsidót mentettek át így a szabadságba – a lakosság közös kiállása üldözött honfitársaik mellett példátlan volt Európa nácik elfoglalta részén.

                                         EGY KIS TÖRTÉNELEM

A történelmi eseményt hétfőn méltatták a Holocaust Emlékközpontban.

 

Therkel Straede, a Dél-Dániai Egyetem történész-professzora több, az egyébként ismert üggyel kapcsolatos félreértést oszlatott el előadásában. Alaptalan a legenda, hogy a dán király szolidaritásból maga is sárga csillagot hordott. Az akkor négymillió lakosú országban élő kereken tízezer dán zsidó soha nem viselt csillagot, nem korlátozták, még nyilvántartásba sem vették őket. A német megszállók eltűrték, hogy az északi, „árja” szomszéd nem hajlandó fellépni zsidó polgárai ellen, hiszen sok család évszázadok óta élt az országban. 

A deportálásukról szóló parancs csak 1943 augusztusában érkezett – ám mindjárt ki is szivárgott egy, az ellenállókkal rokonszenvező német diplomatától. Éppen zsidó ünnep lévén az üldözöttek még aznap el tudták hagyni otthonukat s nem maradt senki védelem nélkül: keresztény honfitársaik mindannyiukat befogadták, elrejtették – majd segítették őket lejutni a tengerpartra, ahonnan halászok vitték a menekülőket csónakjaikon, kis hajóikon a szomszédos Svédországba. Hétezer háromszáz dán üldözött és 700 családtagjuk, mellettük további 1.400, elsősorban Németországból menekült zsidó kerülte el így a deportálást, a majdnem biztos halált. 

   A svédek pálfordulása   

A dánok bátor cselekvése mellett szükség volt persze arra is, hogy a svédek változtassanak magatartásukon. Az ország addigi, német-barát semlegességi politikájáról (Olaszországnak a háborúból való kiválása után) a szövetségesek felé fordult. Míg korábban nem fogadtak be zsidó menekülteket, ezt most lehetővé tették és nagyvonalúan gondoskodtak róluk. Így történhetett, hogy Dánia zsidó lakói közül csak 116 veszítette életét – beleszámítva a balesetben, öngyilkosságban elhunytakat.

Straede professzor szerint mintegy 30-40 ezer dán volt részese ennek a páratlan mentőakciónak – amelynek egyébként nem volt kifejezetten zsidóbarát jellege. Dániában a háború előtt (majd utána is) voltak antiszemita jelenségek, a zsidó származású honfitársakkal való szolidaritás a demokratikus hagyományok erejét mutatta. A dán polgár kultúrájával, a szabadság, az erkölcs, az egyenjogúság megszilárdult elveivel nem fért össze, hogy honfitársait valamely okból megkülönböztessék, üldözzék – kötelességének érezte, hogy a nagy veszélyek ellenére megvédje őket s ezzel hazája értékeit. 

A hazatérőket – ellenségesen fogadták...

Míg Izrael a Világ igazai sorában egyénileg ismeri el zsidó életek megmentőit, a dán nép az egyetlen, amelynek kollektíven adományozták ezt a címet. A történész, aki egyébként 50 magyar Holocaust-túlélő emlékeit is feldolgozta, szomorú fordulattal zárta az embermentés történetét: a háború után hazatérő dán zsidókat nem ritkán ellenségesen fogadták. Így mintegy a felük 2-3 év után – mivel úgy érezték, azt várják tőlük, hogy teljesen beolvadjanak a „felsőbbrendű” dán kultúrába, amely megmentette őket – végleg elhagyta hazáját.

Népe mély demokratikus elkötelezettségét hangsúlyozta Tom Norring, budapesti dán nagykövet is, mondván: értékeik közé tartozik a szilárd hit a demokrácia, a parlamentarizmus értékeiben. Erről beszélt, aligha véletlenül, Karin Olofsdotter, svéd nagykövet is: kormánya egyik legfontosabb feladatának tartja a harcot az antiszemitizmus és minden fajta egyéb megkülönböztetés ellen. Méltatta ebben az Európai Unió szerepét, amelyet éppen a béke, a szabadság megvédésére hoztak létre.

A dán zsidók megmentése bizonyítja, hogy a nehéz, szinte kilátástalan helyzetekben, a parancsok ellenében is lehetett nemet mondani, emberéletek ezreit megmenteni, hallhattuk Szita Szabolcstól. A történész, az Emlékközpont igazgatója szólt arról is: sajnálatos, hogy a Kárpát-medence szűkebb és tágabb térségében érezhetően hiányzik a közgondolkodásból, a nemzeti önismeretből azoknak az embereknek az emléke, akik önzetlenül, sok kockázattal mentették üldözött embertársaikat.