Birák és próféták(20) JÉHU IZRAEL KIRÁLYA

 

Ahogy Cházáél Arám részről volt „Isten botja”, aki Elisát sírásra fakasztotta, úgy lett valamivel később, Jéhu ben Nimsi, Jorám király hadseregparancsnoka, Izrael királya, „Isten ostora”, aki kiirtotta Ácháv bálványimádó házát, és ivadékai négy nemzedéken keresztül ültek Izrael trónján.

 

Emlékszünk, hogy e kettő kineveztetését („felkenését”) Élijáhu kapta parancsba, azt utódjára, Elisára testálta, aki a maga részéről egy „végzős” prófétanövendéket (Bölcseink szerint ez Jona ben Ámitáj volt, a Jom Kippur délutáni máftirból ismerős próféta) küldött Jizreélbe, hogy az ott állomásozó Jéhuval közölje titokban a hírt, és a nála lévő olajjal kenje fel őt királynak.

 

Jéhu, akit katonatiszt társai azonnal elfogadtak mint királyt és megéljeneztek – nagy vehemenciával fogott hozzá feladata teljesítéséhez. Először is megölte a sebesült Jorám királyt, aki a Cházáéllal vívott harcban sebesült meg, és Jizráélben a király rezidenciáján keresett gyógyulást sebeire, valamint a nála beteglátogatáson lévő rokonát, Ácházjáhut, Júdea királyát. Utána megölette Ácháv hetven fiát, akik Somronban előkelő családoknál nevelkedtek, majd kivégeztette Izebelt, Ácháv özvegyét, akinek tetemét a kutyák falták fel Jizreél falánál – Élijáhu jövendölése szerint.

 

Egyik utolsó „hőstette” volt a Baal-papok totális megsemmisítése és a Baal-kultusz kipusztítása Izraelből. (2Kir 8., 9. és 10. fejezetek). Azonban fiánál, Jóácháznál, Astarte (Ásérá)-szobor is találtatott Somronban (uo. 13, 6).

 

* * *

Dáát Mikrá megjegyzi, hogy Jéhu hosszú uralma alatt – huszonnyolc esztendő – Elisa hangját sem hallatta, meglehet, azért, mert a prófétának kétségei voltak, ha nem is Jéhu cselekedeteinek tartalma és mibenléte miatt (hiszen ezért lett király), hanem ahogyan azokat végrehajtotta. A prófétanövendékek sem voltak részesei Jéhu rémuralmának, és Jonadáv  ben Récháv, az aszkéta zsidó ősbeduin , aki pedig támogatta Jéhut uralmának első fázisában, szintén eltűnt, pontosan úgy, ahogy felbukkant (uo. 10, 15–17). Hoséá próféta könyvében elítéli Jéhu vérengzését (Hóséá 1,4).

 

Jéhu unokájának, Jóásnak idejében „Elisa súlyosan megbetegedett (ez volt a betegség, amibe belehalt) és Jóás, Izrael királya meglátogatta, sírva fakadt előtte, és azt mondta: Atyám, atyám, Izrael harci kocsijai és lovasai!” (2Kir 13,14) Ez az első eset, és Jóás az első izraeli király, aki sírt a próféta előtt (mert félt, hogy az meg fog halni, és elhagyja Izrael népét – Dáát Mikrá).

 

A király szavai azonosak azzal, amit Elisa maga mondott gyászában, amikor búcsúzott mesterétől, Élijáhutól. Értelme: Izrael erőssége vagy; többet érsz imáddal, mint a harci kocsik és lovasok (Jonatán fordítása).

 

...ÉS ELISA HALÁL UTÁNI CSODÁI

 

Elisa utolsó csodatette állami szintű. Az őt látogató Jóás királynak tudomására hozza, hogy utolsó leheletével is segíteni akarja a törvényes királyt, a vérengző Jéhu unokáját, kinek véres tettei de facto az isteni akarat kifejezői voltak: detronizálni és kisöpörni Ácháv házát. Ez van, ezt kell szeretni, a szomszédos Júdeában, ahol kvázi Dávid háza van uralmon, szintén nem ideális a helyzet; ott sem minden király istenfélő, mint Dávid volt, aki időközben a Messiás jelképévé idealizálódott a nép szemében.

 

A háttérben az állandósult arámi háborúval és Cházáél aggressziójával a haldokló Elisa, Isten embere ezt mondja az előtte sírdogáló királynak:

 

„Fogj (a kezedbe) íjat és nyilakat; ő pedig (Jóás király) íjat és nyilakat fogott. Majd ezt mondta (Elisa) Izrael királyának: Feszítsd ki kezeddel az íjat – és az kifeszítette – és Elisa rátette a kezét a király kezére. (Ezután) azt mondta neki (Elisa): nyisd ki a keletre néző ablakot! (Jóás) kinyitotta, és ekkor Elisa azt mondta: Lőj! Ő pedig lőtt. (Ekkor Elisa) ezt mondta: A győzelem nyila ez az Örökkévalónak, győzelem nyila Arám felett; tönkre fogod verni Arámot Áféknál! Majd azt mondta (Elisa Jóásnak): Fogd a nyilakat – és az kézbe fogta a nyilakat (az íj nélkül). Ekkor azt mondta Izrael királyának: Üss a földre! (a nyilakkal) és (Jóás) ütött háromszor, majd abbahagyta. Ekkor Isten embere megharagudott rá, és azt mondta: Ötször vagy hatszor kellett volna ütnöd, akkor teljesen leverted volna Arámot, de így csak három ízben fogod megverni!

Ennek utána meghalt Elisa, és eltemették...” (2Kir 13,15–20)

 

Szimbólumokat látunk itt, nem is egyet. A nyilak és az íj jelképek: a próféta áldását szimbolizálják, hogy Izrael végre megszabaduljon a szomszédos arámi agressziótól. Dáát Mikrá Nachmanidészt idézi , aki megállapítja, hogy „a próféták gyakran cselekvő jelképet csatoltak jövendöléseikhez”, hogy ezzel érzékeltessék mondanivalójukat.

 

Miért verte Jóás a nyilakat a földre csak háromszor, és nem várta meg, amíg Elisa azt mondja, hogy elég? R' Joszéf Kászpi szerint „lusta volt”. Vagy megelégedett azzal, hogy háromszor verje földhöz a nyilakat, mivel azt gondolta, hogy jelképnek ez is elég. A keletre néző ablak Jeruzsálem felé nézett, ahogy ezt Dánielnél látjuk (6, 11), ahogyan manapság a zsidók világszerte Jeruzsálem felé fordulva imádkoznak.

 

Elképzelhetjük a király meghatott izgatottságát, amikor Elisa rátette kezét az íjat tartó királyi kézre. Kimchi szerint ezt azért tette Elisa, „hogy megerősítse szívét, hogy higgyen a nyilak szimbólumában”, míg Gersonidés ebben ígéretet lát, hogy „a próféta vele lesz háborúiban, és ott csodákat művel az isteni Gondviselés alapján”. Figyelemre méltó, hogy ezek a csodák már Elisa halála után történtek, ahogy a manna továbbra is jelen volt egy darabig Mózes halála után.

 

Áfékot azért említette Elisa, mert ott aratott annak idején Ácháv fényes győzelmet az arámiak fölött (lásd 1Kir 20,29–30), és ez a csoda majd megismétlődik Jóás idejében – háromszor, ahányszor a nyilakat a földhöz verte. Hogy valóban így történt, azt a továbbiakban olvashatjuk:

 

„Cházáél halála után, amikor fia, Ben-Hádád (a harmadik) lett a király Arámban, Jóás, Joácház fia, visszavette Ben-Hádádtól, Cházáél fiától, azokat a városokat, amelyeket háborúban vettek el apjától, Joácháztól. Háromszor verte meg Arámot Jóás, és visszavette Izrael városait.” (2Kir13,24–25)

 

 Ez már Elisa halála után történt.

 

Stílusosan, életéhez illően Elisa még haló porában is csodát tett: halála után moávi szabadcsapatok jöttek az országba, hogy szokásukhoz híven raboljanak és fosztogassanak. Éppen ott és akkor temettek valakit, és a megrémült gyászolók fejvesztett menekülésük közepette a tetemet Elisa sírjába dobták. „Amikor a holttest Elisa csontjait érintette, feltámadt és lábra állt.” (2Kir 13,21). A Midrásokban vita folyik arról, ki volt ez az ember: van, aki azt mondja, hogy a sunémita asszony fia volt. Mások szerint, csak „lábra állt, de nem ment haza”, hanem elment onnan, hogy ne legyen Elisa sírjában. (Szánhedrin 47,a)

 

* * *

Elisa tehát meghalt. Életkorát csak találgatni lehet. Ha elfogadjuk a Széder Olám számítását, amely Elisa prófétai működését hatvan évre teszi (és nincs okunk, hogy ne fogadjuk el) – akkor legalább nyolcvanéves volt, amikor jobblétre szenderült. Szép életkor ez, amikor tudjuk, hogy Sámuel, „a próféták atyja” ötvenkét éves korában tért meg őseihez, és Dávid hatvanéves korában számított „élemedett öregembernek”.

 

Életművét nem könnyű összefoglalni. Önálló könyvet nem hagyott hátra, de a Királyok két könyve elképzelhetetlen Elisa  nélkül. Vele és általa teljesedett be mestere, Élijáhu próféciája, ő nevelte ki a prófétaifjak százait, és vezette jesiváikat. Ő állott Izrael királyai mellett, és hatott rájuk, hogy a szellemi-vallási helyzet ne legyen rosszabb, mint amilyen volt. Hatása túlterjedt a határokon, Damaszkuszban is ismerték és tisztelték; ő térítette meg (illetve be) Náámánt, a neves hadvezért, és nevezte ki Cházáélt az ellenséges Arám királyává. Érdekes módon a szomszédos és a hithez hűbb Júdeához egy szava sem volt, és azon kívül, hogy egy ízben dicsérte Josáfátot, Júdea királyát, nem hallottuk őt Jeruzsálemről és a Szentélyről beszélni.

 

Vannak exegéták, akik számon tartják és felsorolják Elisa tizenhat csodatettét (a dupláját Élijáhuénak). Mi nem foglalkoztunk ezzel, mert  ez nem lényeges, és nem releváns Elisa, „Isten embere” alakjának megértéséhez.

(Folyt.köv)