Trianon utáni "területi nyereségek"

BETHLEN TAKTIKÁZIK; A BANDÁK

GARÁZDÁLKODNAK, A NÉPSZAVAZÁS DÖNT: SOPRON MAGYAR MARAD

Egy kis történelem

Szerző: Szegő Iván Miklós

---

     Sopronban és környékén 1921-ben népszavazást tartottak, amely kimondta, hogy a terület Magyarország része marad. Miközben a magyar különítményesekkel, a népszavazás lebonyolításával és befolyásolásával azóta is sokat foglalkoztak, addig a referendumhoz vezető diplomáciai manőverekről kevesebb szó esik.

A trianoni békediktátum feldarabolta a történelmi Magyarországot, és hatalmas térségeket adott át a szomszédos országoknak. Románia például nagyobb területet (103 ezer négyzetkilométert) kapott, mint amekkora a mai Magyarország.  Az 1920-as trianoni béke tragikusan határozta meg Magyarország későbbi kül- és belpolitikáját. Mégis kisebb területi nyereséget jelentett az első világháború és a forradalmak után kialakult állapothoz képest: 1921-ben ugyanis Magyarország – a békében rögzítettek alapján – visszakapta az egykori Baranya és Bács-Bodrog vármegyék északi részeit. Ezek a területek alkotják a mai Baranya megyénket, illetve a mai Bács-Kiskun megye déli részét.

Taktikáztak Bethlenék

„A délszláv csapatok dél-magyarországi kivonásával egyidejűleg Magyarországnak Nyugat-Magyarországot kellett volna átadnia Ausztriának” – írja Romsics Ignác történész a Magyarország története a XX. században című könyvében. Nyugat-Magyarország alatt Vas, Sopron és Moson vármegyék döntően németek lakta területeit kell értenünk, amelyek nagyjából a mai osztrák tartománynak, Burgenlandnak felelnének meg.

A nyugat-magyarországi, Sopron környéki események azonban nem teljesen az előre megírt forgatókönyv szerint alakultak: a magyar kormány ugyanis ügyes taktikázással, nyílt és álcázott akciók sokaságával próbálta megakadályozni Nyugat-Magyarország elcsatolását. A Bethlen-kabinet 1921. augusztus 27-én átadta Ausztriának a kérdéses terület nagyobb részét, 28-án azonban – hivatkozva arra, hogy Jugoszlávia sem fejezte még be a kiürítést – felfüggesztette csapatainak kivonását. Romsics ezt másik könyvében, a Bethlen Istvánról szóló politikai életrajzában írja.

Magyarázzuk az antantjegyzéket

A Pesti Hírlap 1921. szeptember 3-án, első oldalán az antant-hatalmak párizsi nagyköveti tanácsának jegyzékéről számolt be. „A párisi nagykövetek tanácsa csodálkozását fejezi ki azon, hogy Magyarország halogatja Nyugatmagyarország átadását” – írta ugyanis a Pesti Hírlap. A tudósítás szerint „a nagykövetek tanácsa kifejezi azt a reményét, hogy az átadás nem szenved tovább halasztást. Ez a jegyzék egy kicsit másképpen hangzik, mint ahogy azt az osztrákok várták. Nem ultimátum, amit az osztrák lapok jósoltak és nem teszi a magyar kormányt felelőssé a nyugatmagyarországi eseményekért.”

A Pesti Hírlap felhívja az antantjegyzék finomságaira is a figyelmet: a lap értelmezése szerint a párizsi nagyköveti tanács „megelégszik egy udvarias óhaj kifejezésével, ami – a kifejezett csodálkozás mellett is – arra mutat, hogy entente-körökben méltányolják azt a jogosult aggodalmat, a mely a magyar kormányt vezette”, amikor az átadandó területek egy részét „gazdasági követelések biztosításául kézizálogul visszatartotta”.

Mindebből látható, hogy 1921-ben a Bethlen István gróf vezette magyar kormány előnyösebb alkupozícióban volt, mint egy-két évvel azelőtti elődei, akiket a nagyhatalmak kész tények elé állítottak a magyar-román, a magyar-csehszlovák vagy a magyar-jugoszláv határok kapcsán. Ausztria mellett, Magyarországgal szemben nem egyértelműen álltak ki a nagyhatalmak. Így Magyarországnak sikerült taktikázgatással egy győztes országot (Olaszországot) a saját álláspontjának érvényesítésére felhasználnia.

Osztrák népszavazási ötlet

A szeptember 3-ai Pesti Hírlap második oldalán ugyanis egy érdekes kezdeményezésről lehet olvasni: egy osztrák ellenzéki politikus, a korábban a külügyminiszteri pozíciót is betöltő Otto Bauer ugyanis felveti a népszavazás lehetőségét Nyugat-Magyarország kapcsán. Előzőleg Schober szövetségi kancellár jelentést tett a nyugat-magyarországi helyzetről, utalva arra, hogy a magyar kormány egyes területeket nem ürített ki, s ezzel „megsértette az átadási megegyezéseket” és arra is, hogy „kegyetlenségek”, „bandatámadások” fordultak elő, amelyeket a magyar kormány „mesének igyekezett feltüntetni”. Ezzel a kancellár nyilvánvalóan a különítményesek, az Ostenburg, Héjjas és Prónay által irányított félkatonai magyar erők – többek között a Rongyos Gárda - működésére célzott.

Minderre reagálva a szociáldemokrata Otto Bauer azt követelte, hogy „a nyugatmagyarországi lakosságnak, mihelyt a birtokbavétel megtörtént, önrendelkezési joga gyakorlásában adják meg azt a jogot, hogy sorsa tekintetében szabadon szavazhasson”.  Vagyis látható: Bauer népszavazást akart Burgenlandról, de persze ezt már osztrák fennhatóság alatt rendezte volna meg. (Tegyük hozzá a népszavazások lehetőségéről már Trianonban is beszélt a magyar békedelegáció vezetője, Apponyi gróf, de ezt akkor - a wilsoni elveket sutba dobva - még lesöpörték az asztalról a nagyhatalmak.) Végül Bauer álláspontja csak részben győzött: az osztrákoknak ugyanis csak a nyugat-magyarországi területek egy részét sikerült birtokba venniük, s a magyar fennhatóságú részeken rendeztek utóbb népszavazást.

Nem köztársaság, hanem Lajtabánság

A magyar újságok az MTI-re hivatkozva 1921. szeptember 21-én cáfolták az osztrák híreket, hogy kikiáltották volna a „nyugat-magyarországi köztársaságot”, de a kérdés továbbra sem rendeződött. Sőt, október 4-én Prónay Pál különítményesei nem köztársaságot, hanem Lajtabánságot alakítottak a nyugat-magyarországi részeken. A magyar szabadcsapatok közben kisebb-nagyobb csetepatékban feltartóztatták az előrenyomulni próbáló osztrák csendőrséget, így a hatalmat a magyar félkatonai szerveztek gyakorolták a területen, a pesti kormány „hallgatólagos jóváhagyásával”.

Mindeközben a párizsi nagyköveti konferencia és Olaszország is aktivizálódott. A párizsi magyar követ megkapta az antant újabb jegyzékét, ebben Nyugat-magyarország teljes kiürítését követelték – a Pesti Hírlap szeptember 24-ei száma szerint. Ugyanakkor az antant nem említett határidőt, és a kényszerítő eszközöket sem nevezte meg. Egy nap múlva a Pesti Hírlap már arról írt: „Olaszország akciót kezd a magyar-osztrák határprobléma szabályozására”. Arról is beszámol az újság, hogy az osztrák kancellár a csehszlovák vezető politikussal, Benessel tárgyalt, s az utóbbi a „békés megegyezés mellett igyekezett hangolni az osztrák kancellárt”. Sőt „Bécsben is arról beszélnek, hogy tárgyalni kell Magyarországgal, azt emlegetik, hogy Ausztria hajlandó bizonyos területekről - közötte Sopronról is – lemondani”. A Pesti Hírlapnak e megjegyzését két nap múlva ugyan maga a lap cáfolta, de később kiderült, mégis helyes volt az értesülés, az osztrákok legalábbis engedtek Sopron ügyében.

Az osztrák álláspont „nagy változását” a Pesti Hírlap Olaszországnak tulajdonította. A lap szerint „Benes nem hirtelen támadt magyar rokonszenvből mondott le a beavatkozás gondolatáról, hanem azért, mert Rómából nyomatékosan tudtára adták, hogy Olaszország semmi esetre sem hajlandó eltűrni a kis entente beavatkozását.” Sőt, a románok is ekkor Róma mellé álltak a Pesti Hírlap szerint.

A velencei konferencia

Végül is október 12-én kezdődött meg Velencében az a konferencia, ahol olasz közvetítéssel az osztrák kancellár és Bethlen gróf magyar miniszterelnök ült a tárgyalóasztalhoz. Október 14-én aztán már a lap első oldalán számol be az előző napi megegyezésről, a velencei jegyzőkönyvről, amelyet az olasz külügyek vezetője, Della Torretta márki, Bethlen gróf és Schober osztrák kancellár írt alá.

A Pesti Hírlap így tudósít az eseményről: Bethlen István „hálás elismerését fejezte ki azért, hogy Della Torretta márki az igazságosság szellemétől és a fennforgó ellentétek eloszlatásának vágyától áthatva, közvetítő akcióra vállalkozott és annak az óhajának adott kifejezést, hogy a megkötött egyezség tartós javulásra vezessen Magyarország és Ausztria viszonyában. Schober kancellár végül német nyelvű felszólalásban méltatta Della Torretta márkinak a közvetítés körül szerzett érdemeit és a maga részéről is kifejezte azt a reményét, hogy a mostani egyezmény megkötése után Ausztria és Magyarország viszonya fokozatosan javulni fog.”

A velencei jegyzőkönyv végül kimondta a soproni népszavazást: „A magyar és osztrák kormány között létrejött megállapodás szerint a nyugatmagyarországi fölkelők leszerelésének megtörténte után nyolc nappal Sopronban és környékén – Ágfalvát és Brennberget is beleértve – népszavazást tartanak az ottani tábornoki bizottság ellenőrzése mellett.” (Felkelőknek egyébként ekkoriban a magyar különítményeseket nevezték.)

A népszavazás eredménye

A velencei egyezségnek megfelelően 1921. december 14-16. között népszavazást tartottak Sopronban és környékén. A város lakosságának 72,8 százaléka, a környéken élőknek pedig 54,6 százaléka, együttesen a – német többségű – szavazók kétharmada mondta ki a Magyarországhoz tartozást. A nemzetgyűlés ezért később a Civitas fidelissima, azaz a Leghűségesebb város címmel jutalmazta Sopront.

Romsics szerint „Ausztria belenyugodott az eredménybe, s igazán komolyan a magyar revíziós célok között sem szerepelt Burgenland visszaszerzése. A trianoni határok legbiztosabb szakasza így az új osztrák-magyar határ lett”. A népszavazás a történész szerint túlmutatott helyi jelentőségén: „arra volt kései példa, hogy a stabilabb és kölcsönösen elfogadhatóbb határok kialakítása, s ezáltal Magyarország és új szomszédai közötti békésebb viszony és kölcsönösen előnyös együttműködés alapjainak megvetése érdekében hogyan lehetett és kellett volna egyéb határszakaszokon is