5-letek*SZIKRÁK* WERTLACH*5-LETEK*SZIKRÁK*VERTLACH*

 

  MIÉRT MONDOTT "lechájim"ot a Bást újévkor?

       A  Zsoltáros szerint "Az Örökkévaló számba veszi (vagy számon tartja) a népeket----" (Zsolt.89,6), amit egy kis erőfeszitéssel úgy is lehet magyarra forditani, hogy Isten a népek irása(időszámitása) szerint számol.

Chaszid hagyomány a Báál-Sém-Tov-nak tulajdonitja azt a  szokást, hogy a nem-zsidó újévkor (január 1) egy kupica pálinkára "l'chájim"ot mondanak és ezt ezzel az Irásverssel indokolja...

   (Naftali Kraus, Dávid zsoltárai, Ősi forrás, 9.kötet,Bpest, 2000)

 

EVOLUCIÓ?

-1848 zsidó
1848-1895 zsidó honfitárs
1895-1920 zsidó magyar
1920-1945 büdös zsidó
1945-1989 magyar
1989-2010 magyar zsidó
2010-2014 zsidó honfitárs
2014- ?

(Tudózsidó)

                          *

Az Internet

 Movie Database listát készített a szerintük legszebb zsidó színésznőkről. A származást szigorúan vették, és csak azok a színésznők kerülhettek fel a listára, akik legalább egy zsidó anyával rendelkeznek.  (Kibic) .

    Általában hány zsidó anya kell egy szinésznőhöz?

                           *

Nehéz nácinak lenni

 akit nem sikerül közülünk megölnie, abból Nobel-díjas tudós, világsztár, de minimum Korda György lesz.

(Tudózsidó)

*

hungaropaki:

Újlipótváros meg mindig az egyetlen kerület a pesti oldalon ami úgy néz ki mintha Európában lenne.

Már megint a zsidók jártak jól!!

(Tudózsidó)

*

Folyt.köv?

Az attól függ.

 

ÚJ KÖNYV: IGY MARADT EL A DÁNIAI HOLOKAUSZT

" EZ BÁRHOL MEGTÖRTÉNHETETT VOLNA – HA A

 LAKOSSÁG NEM MÜKÖDIK EGYÜTT A NÁCIKKAL"

A dán lakosság nem engedte elhurcolni a zsidókat. A nácik sem erőltették úgy, mint másutt. Maga Eichmann is visszakozott. Egy friss könyv szerint ugyanez bárhol megtörténhetett volna, ha van az emberekben elég szolidaritás, emberség és bátorság. A recenzió szerzője ezt kétségbe vonja.

 

„Azok olvassák el, akik meg akarják tudni, milyen társadalmi és politikai értékeknek kell közös kinccsé válniuk ahhoz, hogy borzalmas sötétség idején az emberek rendkívüli bátorságot és erkölcsi helytállást legyenek képesek tanúsítani” ­– írja az „elmaradt dán holokausztról” szóló könyv kapcsán Michael Ignatieff harvardi politológus a New Republicban.

A történet régóta ismert, a népszerű anekdota szerint a király sárga csillaggal a zubbonyán lovagolt ki a náci megszállás éveiben. Valójában csak közölte (azt is négyszemközt, de aztán elterjedt), hogy ha a német megszálló csapatok rákényszerítik a zsidókra a sárga csillagot, akkor maga is feltűzi. Erre aztán nem volt szükség, mert a nácik ettől az elképzelésüktől visszaléptek. Látták ugyanis, hogy a dán hatóságokra nem számíthatnának. 

   Amikor a dániai Gauleiter elrendelte a zsidóság deportálását, a kormány valamennyi tagja lemondott, és a lakosság mindenütt azon szorgoskodott, hogy elrejtse a menekülőket, továbbá átsegítse őket a határon (ámbár a halászok, akik az átszállítást végezték, alaposan megkérték az életmentő fuvar árát). Négyszázötven embert, a zsidóság 5 százalékát deportálták a szörnyű theresienstadti lágerbe, amely azonban mégsem haláltábor volt: ötvenen lelték halálukat a dán zsidók közül.

Persze egy is sok, írja a szóban forgó könyv szerzője, Bo Lidegaard, a vezető dán politikai napilap, a Politiken főszerkesztője, de ehhez hasonló tett csak egy volt a megszállt Európában: Bulgáriában a király és a kormány nem engedte meg a zsidók deportálását. A bolgár példát sem a könyv, sem a recenzió nem elemzi, annál inkább a dánt. Német és dán túlélők szólalnak meg a könyvben, amelynek a címe is magáért beszél: Honfitársak. Amikor a koppenhágai Gauleiter elrendelte a zsidóság összefogdosását, nemcsak a lakosság és a papság szabotált és segített az üldözötteknek, hanem a rendőrség is. A rendőrök jelezték a náci kommandók érkezését egy-egy településre, a tengerparton is ők adták a halászok tudtára, mikor tiszta a levegő, s mikor indulhatnak a bárkák Svédország felé. A kudarc láttán Adolf Eichmann személyesen sietett a helyszínre, de hamar belátta, hogy nem járhat sikerrel, és mentesítette a „félzsidókat”, valamint a „vegyes párok” „árja” tagjait. A dánok azonban a többi üldözöttet sem voltak hajlandók feláldozni, és Lidegaard megható anekdotákat idéz fel ebből az időből, amelyek ma is a dán identitás és büszkeség fontos építőkövei.

  (Nem mintha nem jegyeznének fel újabban évi több tucatnyi támadást a néhány ezer fős zsidó közösség tagjai ellen, de ez az antiszemitizmus közel-keleti eredetű: a tettesek a negyedmilliónyi muzulmán bevándorló kisebb csoportjaiban keresendők.)

A Honfitársak szerzője szerint a többi megszállt ország lakossága is meghiúsíthatta volna a zsidóság tömeges deportálását, Ignatieff azonban ezt már kétségbe vonja. Mindenekelőtt egészen más volt a helyzet, mint azokban az országokban, amelyekben nem ellenségként fogadták a náci Németország hadseregét. A dánok ugyanis régóta ellenséges érzelmekkel viseltettek a német birodalmi tervekkel szemben, és régóta féltették önálló államukat a német expanzionizmustól. Igen ám, de Lengyelországban éppen elég nagy volt a németellenesség, mégis szinte teljesen elpusztult a helyi sokmilliós zsidóság. Igaz, ott erős volt az antiszemitizmus is. De a fő ok mégis az volt, hogy a nácik Lengyelországban semmiféle gátlást és korlátot nem ismertek, ha ellenállásba ütköztek. Hogy Dániában miért történt minden másként, arra Ignatieff szerint a dánok embersége és önfeláldozása nem elégséges magyarázat. Felvázol tehát néhány más hipotézist is.

   A nácik 1943 nyarán kezdték sürgetni a deportálást, amikor már mindkét oldalon sokan sejtették, hogy Németország szénája rosszul áll. Dániában továbbá enyhébb fokozatú volt a náci megszállás, mint Európa más országaiban. Érintetlenül hagyták a közigazgatást, helyén maradt a kormány, a rendőrség és persze a király. Ha mindenáron végre akarják hajtani a zsidók deportálását, át kellett volna venniük a közigazgatást és nagyobb fegyveres erőt kellett volna Dániába csoportosítaniuk.

 A 43-as hadihelyzetben ez nem lett volna racionális, de a nácikat antiszemitizmusukban korántsem a tiszta ráció vezette. Ignatieff ezért megkockáztatja a feltételezést, hogy a nácik árja rokonnépet láttak a dánokban, és azt gondolták, hogy biológiai tulajdonságai révén a dán nép beépíthető lesz a birodalmukba. Ezért is igyekeztek elkerülni a leszámolást a dán néppel. De persze a dánok elévülhetetlen érdeme, hogy a dán holokauszt csak e leszámolás árán lett volna lehetséges.

   (Forrás:Tudózsidó ,Metazin alapján)

AZ  ELKESEREDETT ELLENZÉK VÉLEMÉNYE :(NEM ZSIDÓ TÉMA)

"ZAJLIK A TATÁRSÁG A KÁRPÁTOK ALATT"

Újévi vélemény: Kecskeméti Károly (Népszava)

A cikk eredeti cime:Még Kompország sem?

„A mi mondanivalónk nem sok: értjük a magyar Athén fórumát, halljuk a szittya paripák prüszkölését. Tehát újból Európa ellen mentek, lovas magyarok? Az Időre röhögtök, miért legyen másként, mint Szvatopluk után: szent Ázsia nevében törtetni fogtok előre.

Mi, fanyar igricek, azonban kiáltunk még egyet hozzátok. Omlásra készülő vérünket az egekig kiabáltatjuk föl: mit tettetek velünk? Mi komolyan vettük az Időt, mi 1896-ban komolyan 1896-ot írtunk, ti nem, ti csak 896-ot éreztetek akkor is. Meghurcolt benneteket ezer esztendő, át- és átitatta véreteket kun vérrel, tatár vérrel, szláv vérrel, örmény vérrel, görög vérrel, germán vérrel, oláh vérrel. Ti már nem lehettek Koppányok s Gyulák, s ti Koppányok s Gyulák vagytok mégis.
Minket kergettek előre, nem volt szabad hátranézni, meglátni, honnan megyünk robogva. Meglátni, hogy néhány fáraóé ez az ország, hogy szennyes állati életben tartják a milliókat. A fáraók azt akarták, hogy legyenek itt gúlák és piramisok. Vérét és idegét hordja össze néhány vak bolond: hivalkodjanak majd vele ők. Tízezer ember előreszaladt, európaivá vált idegenben, vérben, gondolatban, kínban, szomjúságban. Egy túlfejlődött embertípus termett itt, mely előtte fut a magyar társadalomnak száz esztendővel legalább. Ezek a szent kengyelfutók nem is álmodták, hogy sarkukban százezrek nincsenek.” (Ady: Ismeretlen Korvin-kódex margójára, részletek.)

Száz évvel később milliók nincsenek mögöttük! Nekik semmi gondjuk a több mint költő félelmetes időszerűségével, jól érzik magukat a kündü jurtájában. Nagyobb baj, hogy a mai kengyelfutókat sem zavarja igazán a nappali sötétség és a bennrekedt bűz, különben hevesen, együtt keresnének egészséges, lakhatóbb otthont. Ehelyett csak siránkoznak, amiért szörnyű környezetben kell élniük, „előreszaladás” helyett ostobán civakodnak, ráérősen téblábolnak, mintha nem tudnák, ha nem rendezik gyorsan újjá a soraikat, néhány hónap múlva, ki tudja meddig, kikötik az országot a mocsaras túlparthoz. Talaján lehetetlen köztársaságot építeni.

Mit várunk tőlük egyre fogyó reménnyel és türelemmel?
Mindenekelőtt azt, hogy bizonyítsák, okos kompromisszumokra képes, kiváló építőmesterek, elég a kontárokból. Legyenek végre szerethető, egységes csapat, a belső megszállók elleni sorsdöntő hetekben lelkes támogatásunkra méltóak. Ha nagy szégyenükre engedték, hogy egy furfangos hazudozó majdnem készre cselezze az unió első önkényuralmát, legalább az örömittas házavatást akadályozzák meg! Például azzal, ha késve is, ország-világ előtt leleplezik a rezsim legnépszerűbb trükkjeit:
„Megint szabadságharcra kényszerítenek bennünket, ezúttal a nemzetközi tőke mellé szegődött Brüsszel és az IMF ellen is! Eddig sem tűrtük, ezután se…” Miért nem érzik máig fontosnak, hogy bemutassák a jóhiszemű tájékozatlanoknak az előbbiek abszurditását, miért nem segítettek megérteni, hogyan működik napjainkban a világ, benne az EU (persze nem zsidó!) pénzügyi rendszere, hogy azért kérnek máshonnan magasabb kamatra segítséget, mert nem akarják, hogy láthassák, cinkelt kártyákkal játszanak, az ellopott pénzeket eltékozolják? Hányan masíroznának a gondosan toborzott békemenetben, ha kiderülne, hasonlóan nagy átverés áldozatai, mint Rákosi ünnepségein?

Miért nem követelik a teljes nyilvánosságát és indoklását, kiktől felvett, mekkora és milyen feltételű kölcsönnel adósítják el megint az országot, csak a trónon és a kassza mellett maradás érdekében? Miért engedik titokban tartani a híveik előtt, hogy a bankszektor, a nélkülözhetetlen szolgáltatók álérvekkel teli megtámadásáért a későbbiekben kell majd nagy árat fizetnünk, ami – egy újabb ellenzéki négy év után - megint meghozhatja számukra a kétharmadot, mert a tömeg akkor is elhiszi majd, óvatlanul a gyarmatosítók ügynökeit engedték visszatérni.
Miért tűrik a közmédia soha nem tapasztalt, totális megszállását? Hogyan engedhetik meg, hogy ellenzéki reagálások nélkül maradjanak hamis propagandával teli műsorok, közöttük a „ne figyeljenek arra, mit mondok” miniszterelnök péntek reggeli förmedvényei, a vidék máig néprádiójában?
„Amíg a kormányzat szabad és demokratikus úton leváltható, nem beszélhetünk diktatúráról” - nyugtatta az aggódókat vendégünk, az amerikai külügyminiszter. Miért nincs régóta világbotrány és egységes választási bojkottja az ellenzéki pártoknak, amiért ezeket a feltételeket már likvidálta Rákosi legjobb tanítványa?!?

Az oktatás, a művelődés, a kultúra méltó gondozásának bűnös elhanyagolásáról, a Felvilágosodás alapeszméinek száműzéséről, a gyámolításra szoruló lelkekből élősködő, a kicsik tantermeibe visszaengedett hálózatról felesleges szólni, ezek kártékonyságát az új Nérók rajongói nem értik, látjuk, tűrik szótlanul. Sok-sok éves gondos nevelés, az elméket okosan ápoló jó iskolák, tankönyvek, a kultúrát szerető, a politikai, az együttélési útvesztőkben eligazítani segítő közmédia és más hiánypótlók beépítése kell, kellene majd, hogy lehorgonyozzunk végre a Lajta túlsó partján. Hogy ne újabb száz év múlva, ahhoz győzni kell a közeli nagy ütközetben, a Koppányokat és a Gyulákat visszaterelni a szekértáborukba.
„Nagy vagy, én népem, nagy vagy, én népem: ezer éve élsz folytonos harcban Európával, csapatokat gyűjtöttél közben, holott véreztél. De a gondolatot nem engedted győzedelmeskedni gyermekeid koponyáin, úgy élsz Európa közepén, mint eleven tiltakozás az állati élet megszűzietlenítése ellen. És hogy most utolsó dátuma járt le az Időnek, hatalmasabban kelsz fel, mint valaha: zajlik a tatárság a Kárpátok alatt.

Kompország megindult dühösen Kelet felé újra: egy kis sarka leszakadt a kompnak, ott maradt a nyugati partok táján vagy tízezer emberrel; mi lesz ezekkel”

És mi az innenső milliókkal?!?

Egy korán ébredő magyar: Rákosi Jenő élete és harcai

AKI OLYAN NÉPSZERÜ VOLT MINT KOSSUTH

 

Ady Endrét utálta, támadta a Nyugatot és általában a modern magyar irodalmi irányzatokat. Megálmodta, majd harcosan propagálta annak a Magyarországnak a tervét, amelyben harmincmillió magyar (és jóval kevesebb nemzetiségi) él. A Tanácsköztársaság alatt, 77 évesen, börtönben ült, a következő évtizedben pedig a revíziós mozgalom egyik vezére lett, miközben a szélsőjobb „zsidóbarátként” utálta őt

 

SIPOS BALÁZS írása.

 

Mindszenti Rákosi Jenő, a főrendiház tagja, főszerkesztő, színházigazgató, író, Shakespeare-fordító és kora ismert revizionistája legalább két szempontból hasonlít a kukoricagölödinhez. Csak kevesen tudják, hogy ki ő (mi az) – de ha valaki mégis ismeri, akkor majdnem biztosan rühelli és kerüli.

E közepesnél is gyengébb párhuzamról most legyen elég annyi, hogy míg a kukoricagölödin egy letűnt kor finomfőzeléke (esetleg paradicsomos káposztája), addig Rákosi Jenő egy letűnt kor letűnt Rákosi Jenője. Ami nem kis teljesítmény valakitől, aki a fent említett címek, rangok és pozíciók birtokosa volt, amelyekhez a Magyar Tudományos Akadémia tagsága, Tisza István barátsága és sok más komoly dekórum tartozott. És akiről halálakor azt tartották, hogy népszerűsége csak Kossuthéhoz hasonlítható. Akiről emiatt az irodalmár Schöpflin Aladár azt találta írni, hogy „Szép pályájának befejezése volt a legszebb.”

Ám a népszerűség és a hatalom ilyesféle magasságából a majdnem teljes elfeledettségig eljutni jelentős teljesítmény.

Rákosi egy nem túl jómódú, kis túlzással amolyan gazdag szegények módjára élő vidéki családból indult. Írói tehetsége miatt állást ajánlottak neki a Pesti Naplónál – pontosabban fizetést azért, hogy legyen pénze és ideje a drámaírásra. Pár éven át ette is a zsurnaliszták keserű kenyerét, majd sikeres színpadi szerzőként-fordítóként színházbérlő és -igazgató lett. Ezután napilapot alapított: előbb, 1881-ben a kor nagy hatású újságját, a Budapesti Hírlapot, majd 1896-ban Magyarország első bulvárlapját, az Esti Újságot.

Mindeközben neve is megváltozott: első lépésben Kremsnerről Rákosira magyarosított, majd Ferenc Józseftől a nemességgel együtt mindszenti előnevet kapott. Színházigazgatóként a németes kultúrájú Budapest „megmagyarosítását” akarta szolgálni, amihez eszközül – jó üzleti érzékkel – könnyed francia darabokat választott, fordított magyarra és tűzött műsorra. Hírlapíróként és szerkesztőként sikerrel foglalkozott a magyar nyelv modernebbé tételével – legalábbis Kosztolányi Dezső szerint, aki azt írta: nem kis részben neki köszönhető az a „friss és acélos” nyelv, amelyen ők egymással vitáztak. Merthogy Rákosi életeleme a vita volt, amelyben sosem fogta vissza magát. A Nyugatot például indulása pillanatában megtámadta: a folyóirat éppen kikerült a nyomdából, amikor nagy cikkben fejtette ki erősen dehonesztáló véleményét azokról az írókról, költőkről (elsősorban Ady Endréről), akik az idegen kultúrákat majmolják, és ezzel tönkreteszik az ízlést, általában pedig rombolják a régi jó erkölcsöket. (Sokáig kételkedett például abban, hogy a következő soroknak volna valami értelmük, s talán ezért is alkotta meg később az „adysta–vadista–szadista” szójátékot: „Jöttem a Gangesz partjairól, / Hol álmodoztam déli verőn, / A szívem egy nagy harangvirág / S finom remegések: az erőm.”) Amire természetesen a Nyugat szerzői hasonló gavallériával feleltek: szűklátókörű, mucsai, begyepesedett, önző vénembernek ábrázolták, akinek csupán annyi köze van az irodalomhoz, hogy azt választotta kártékony működése terepéül.

Állításaik túlzásokat tartalmaztak, mivel Rákosi több nyelven olvasott, például Ibsen-rajongó volt, és többször értekezett a magyar kultúra elmaradottságáról. De ez nem számított. Ebben a küzdelemben ugyanis nem az volt a kérdés, hogy ki tud minél pontosabb leírást adni a másikról, hanem csak az: ki győz. Vissza kellett verni a támadást, akár olyan nem túl nemes, igaztalan érvekkel, mint amilyeneket Rákosi maga is használt – például amikor 1915-ben hazafiatlansággal vádolta meg Babits Mihályt a Játszottam a kezével című pacifista verse miatt.

Eme hosszú és durvuló hírlapi purparlé közben, 1916 végén Balázs Béla elküldte Rákosinak új kötetét, benne a következő dedikációval: „Őszinte tisztelettel és nagyrabecsüléssel egy »modern költő«, aki mégsem érzi magát sem idegennek, sem ellenségnek.” Rákosi egy egész cikkel válaszolt. Kikérte magának a feltételezést, hogy ő ellenségnek tekintené a „modern költőket”. Mint írta: mind a két tábor a magyar irodalom része, azé az irodalomé, amely mindannyiunknak egyformán fontos. Éppen emiatt korholja gyakran az újítókat, olykor drasztikus eszközöket használva, de mindig „testvérként” figyelve őket.

A „testvéri korholásnak” 1919 őszén vége lett. Rákosi Jenő ekkor meglepve tapasztalta, hogy Kosztolányi és Szabó Dezső felkérte a csak keresztény szerzőknek szervezendő Magyar Írók Nemzeti Szövetsége elnökének, mások pedig egy hasonló irányultságú párt vezetőjének. De nem csupán meglepődött, hanem cikkekben, nyilatkozatokban harcolt az antiszemitizmus, a kirekesztés minden formája ellen. Támadta a numerus clausust, magát a „kurzust”, és azt hirdette: mindenki szabadon dönthet arról, hogy milyen nemzeti identitást választ magának. Nem véletlen, hogy az ébredő magyarok azzal támadták: a liberálisok kedvence, sőt a liberalizmus szószólója, és nem igazi hazafi. Mire Rákosi így tromfolt: ő már ötven éve ébresztgeti a magyarokat, próbálja felhívni figyelmüket a hazára leselkedő veszélyre – de akkor a „mai” ébredők még mélyen aludtak, vagy más urat szolgáltak. Ma keresztény szeretetről szónokolnak, de csak vezérüket szeretik, és persze önmagukat.

E támadások közben és hatására Rákosinak új barátai és új hívei lettek. Például a Nyugat szerzői. Vagy némely bécsi emigránsok, akik dicsérték bátorságáért és elvhűségéért, amiért „újra és újra kiáll a porondra az emberi jogokért a jogtalanság hazájában”. A budapesti polgári radikális lap, a Világ egyik szerkesztője úgy látta: elévülhetetlen érdemei vannak Apponyi Albertnek és Rákosi Jenőnek, akik 1919 után felvették a harcot „a véres hullámok ellen”. Rajtuk kívül hívéül szegődtek mindazok, akik tisztelték benne a revízióért folytatott küzdelem vezérét, amely küzdelemhez a korábban konkurens lap, a Pesti Hírlap biztosította számára a nyilvánosságot.

Lehetséges tehát, hogy Rákosi Jenő a húszas években (már-már) olyan népszerű volt, mint hajdan Kossuth Lajos, de közben korábbi politikai befolyását biztosan elveszítette. Történt ugyanis, hogy saját lapjának, a Budapesti Hírlapnak a főszerkesztői pozíciójából – amely újság a kormány pénzügyi befolyása alá került – a miniszterelnök Bethlen István emberei kiutálták. Rákosi ugyanis 1867-es liberális maradt, és nem értette meg a kor szavát (Klebelsberg Kunó szíves közlése).

Rákosi Jenő kalandos élete talán magyarázat arra, hogy miért lett mára elfeledett szerző. Nehéz mit kezdeni valakivel, aki liberális, de „karcos modorban” támadja a modern irodalmat, és akiről azt gondoljuk (leginkább hajdani ellenfelei nyomán), hogy nem volt eléggé európai, európai műveltségű. Vagy mire használható valaki, aki nacionalista volt, de liberális? Hát nem jobb az ilyet elfelejteni?

 (168 óra)

TEV(=kormány+Magyar Nemzet)  a NYT ellen

„Értelmetlen a  kérdőív"

 

Manipulálhatónak és értelmetlennek nevezte a The New York Times kérdőívezését a magyar antiszemitizmust figyelő szervezet. A TEV szerint bár a hazai közbeszédben jelen vannak a negatív tendenciák, kérdéses használhatóságú bizonyítékokra nincs szükség az ellenük vívott küzdelemben.

 

A kitűzött célra alkalmatlannak nevezte a Tett és Védelem Alapítvány (TEV) elnöke a Magyar Nemzetnek a The New York Timesnak a magyarországi antiszemitizmust felmérő elektronikus kérdőívét.

A hazánkban az antiszemitizmus ellen küzdő szervezet vezetője szerint az amerikai sajtóorgánum által karácsony napján publikált, önkéntes alapon kitölthető kérdéssor különféle érdekek alapján bármikor manipulálható. A TEV szerint azzal nem érdemes vitatkozni, hogy az antiszemitizmus hazánkban jelen van a romló minőségű közbeszédben. A negatív tendenciák elleni küzdelemhez azonban Bodnár Dániel úgy véli, a jogrendszer és a jogalkalmazás kereteit kell a közmegegyezésen nyugvó közös értékek alapján átformálni. Bodnár levelében rámutatott, a TEV havonta készített jelentéseiből és kutatásaiból kiderült, hogy a korábbi antiszemitizmus elleni küzdelemkísérletek téves fókusszal és rossz előfeltevésekkel közelítettek a jelenséghez. „Végre úgy kell és lehet az antiszemitizmusról beszélni, hogy pontos fogalmaink legyenek a tendenciákról. Ehhez azonban az kell, hogy összemérhető, szakmailag és módszertanilag megalapozott megfigyelési és kutatási apparátus álljon rendelkezésünkre” – fejtette ki.

      forrás: Magyar Nemzet, szerző: Győr Ágnes

 

A HETI SZAKASZ (2) BÓ – 2014

IRJA:KÖVES SLOMÓ, rabbi

A természetfeletti kalendárium

És szólt az Örökkévaló Mózeshez meg Áronhoz Egyiptom országában, mondván: Ez a hónap nektek a hónapok kezdete, első ez nektek az év hónapjai között.
(2Mózes 12:1-2.)

Szakaszunkban a zsidó nép parancsot kap arra, hogy megülje Peszách ünnepét. Áldozatot hozzon, melynek vérét fel kell festenie az ajtófélfákra, megkülönböztető jelként az utolsó csapásra, az elsőszülöttek halálára készülve. Van azonban ennek a résznek még egy fontos jelentősége. Isten kijelenti Mózesnek és Áronnak, hogy ez a hónap, Peszách ünnepének a hava, Niszán kell, hogy a zsidó naptár első hava legyen. Innen adódik kalendáriumunknak az a furcsa jellemzője, hogy habár az éveket a Ros hasánától számítjuk, mégis a hónapok sorrendjét, Niszántól a szabadulás havától tartjuk számon.
A kommentárok szerint a Teremtő itt nem csak a zsidó naptárnak ezt a jellemzőjét hagyta meg a zsidó nép vezetőinek, hanem egyben elrendelte az egész év és hónapszámítás rendszerének parancsolatát. A zsidó lunáris (hold központú) naptár-számítás ide vezethető vissza.
A Midrás, a Niszán (a csodák hava) első hónapként való megnevezését a következőkép értékeli (Smot rábbá 15:11.): „Attól fogva, hogy az Örökkévaló megteremtette a világot, meghatározta benne a hónapok és évek kezdetét. Amikor pedig kiválasztotta Jákobot és gyermekeit, akkor meghatározta a megváltás havának kezdetét, azt, amelyikben Izrael megmenekült Egyiptomból, és amelyben, az eljövendőkben érdemli majd a megváltást… Ebben (a hónapban) született Izsák, és lett áldozatként megkötözve. Ebben a hónapban részesedett Jákob az áldásokban, és ebben kapta a zsidó nép a jelzést, hogy megmenekülésük kezdetének hava ez. Miként írva van –» első ez nektek az év hónapjai között«…”.
A hagyomány szerint tehát Niszán a megváltás hónapja. De hogyan kapcsolódik ez ahhoz, hogy ez kell, hogy legyen a naptár első hava, illetve ahhoz, hogy a naptárszámítást a holdhoz kell igazítani?
  Áldott emlékű üknagyapám a néhai sarkadi rabbi, Silberstein Slomó a következőképp magyarázza ezt a kérdést (Ohel Slomo, Bo). Köztudott, hogy a zsidó misztika szerint (lásd pl. Talmud, Nödárim 32a; 1Zohár 54b.) a világ természetes menete némiképp az égitestek, és csillagképek befolyása alatt áll. Ha másképp akarunk fogalmazni, azt mondhatnánk, hogy az állandónak tűnő égitestek szimbolizálják a természet felülmúlhatatlan rendjét, amelynek minden földi teremtmény alá van vetve. Látszólag ez alól az állandóság alól csak egy égi test, a Hold a kivétel. A Hold fénye ugyanis állandóan változik.

     Ezért kell a zsidóknak a holdhoz igazodva idejüket számlálni, ugyanis Isten arra emlékeztetni őket ezzel, hogy az ő létezésük nincs a természet törvényeinek alávetve. Egyiptomot és más – a természet törvényei szerint legyűrhetetlennek tűnő – nagybirodalmak elnyomását túlélő Izrael, nem a természet diktálta módon létezik. A mi létezésünk kézzelfoghatóan nap, mint nap a természetfeletti isteni csodáknak köszönhető. Ezt hangsúlyozza a holdhoz viszonyított hónapszámítás, és a Niszán hónaptól számított évszámítás is. Niszánban ugyanis a zsidók kivonulásán kívül – a fenti Midrás tanúsága szerint – márt ősatyáinkkal is csodák történtek.
A Midrás tehát azt akarja mondani, hogy habár „attól fogva, hogy az Örökkévaló megteremtette a világot, meghatározta benne a hónapok és évek kezdetét” – vagyis meghatározott a világnak egy természetes rendet, mégis – „amikor kiválasztotta Jákobot és gyermekeit, akkor meghatározta a megváltás havának kezdetét” – vagyis a természetfeletti gondviselés útját. Ez pedig egy olyan út, amelynek a zsidók már megfoganásuk kezdetén is tanúi lehettek, hiszen a zsidó nép megfoganása: így pl. Izsák születése, vagy a feláldozására tett kísérlet, vagy Jákob áldásai, mind-mind a csodálatos, természetfeletti létezés jelei.
Nem véletlen, hogy még a kivonulás előtt ez az első parancs, amit a zsidó nép Istentől kap. Isten arra tanítja a gyermekcipőbe éppen csak belebújó zsidókat: Emlékezzenek! Létezésük paraméterei nincsenek összefüggésben a természet diktálta feltételekkel.

 Fontos tanúság ez napjainkban is.

az igazat, és emelt fővel vonul ki a szabadságba.

Trianon utáni "területi nyereségek"

BETHLEN TAKTIKÁZIK; A BANDÁK

GARÁZDÁLKODNAK, A NÉPSZAVAZÁS DÖNT: SOPRON MAGYAR MARAD

Egy kis történelem

Szerző: Szegő Iván Miklós

---

     Sopronban és környékén 1921-ben népszavazást tartottak, amely kimondta, hogy a terület Magyarország része marad. Miközben a magyar különítményesekkel, a népszavazás lebonyolításával és befolyásolásával azóta is sokat foglalkoztak, addig a referendumhoz vezető diplomáciai manőverekről kevesebb szó esik.

A trianoni békediktátum feldarabolta a történelmi Magyarországot, és hatalmas térségeket adott át a szomszédos országoknak. Románia például nagyobb területet (103 ezer négyzetkilométert) kapott, mint amekkora a mai Magyarország.  Az 1920-as trianoni béke tragikusan határozta meg Magyarország későbbi kül- és belpolitikáját. Mégis kisebb területi nyereséget jelentett az első világháború és a forradalmak után kialakult állapothoz képest: 1921-ben ugyanis Magyarország – a békében rögzítettek alapján – visszakapta az egykori Baranya és Bács-Bodrog vármegyék északi részeit. Ezek a területek alkotják a mai Baranya megyénket, illetve a mai Bács-Kiskun megye déli részét.

Taktikáztak Bethlenék

„A délszláv csapatok dél-magyarországi kivonásával egyidejűleg Magyarországnak Nyugat-Magyarországot kellett volna átadnia Ausztriának” – írja Romsics Ignác történész a Magyarország története a XX. században című könyvében. Nyugat-Magyarország alatt Vas, Sopron és Moson vármegyék döntően németek lakta területeit kell értenünk, amelyek nagyjából a mai osztrák tartománynak, Burgenlandnak felelnének meg.

A nyugat-magyarországi, Sopron környéki események azonban nem teljesen az előre megírt forgatókönyv szerint alakultak: a magyar kormány ugyanis ügyes taktikázással, nyílt és álcázott akciók sokaságával próbálta megakadályozni Nyugat-Magyarország elcsatolását. A Bethlen-kabinet 1921. augusztus 27-én átadta Ausztriának a kérdéses terület nagyobb részét, 28-án azonban – hivatkozva arra, hogy Jugoszlávia sem fejezte még be a kiürítést – felfüggesztette csapatainak kivonását. Romsics ezt másik könyvében, a Bethlen Istvánról szóló politikai életrajzában írja.

Magyarázzuk az antantjegyzéket

A Pesti Hírlap 1921. szeptember 3-án, első oldalán az antant-hatalmak párizsi nagyköveti tanácsának jegyzékéről számolt be. „A párisi nagykövetek tanácsa csodálkozását fejezi ki azon, hogy Magyarország halogatja Nyugatmagyarország átadását” – írta ugyanis a Pesti Hírlap. A tudósítás szerint „a nagykövetek tanácsa kifejezi azt a reményét, hogy az átadás nem szenved tovább halasztást. Ez a jegyzék egy kicsit másképpen hangzik, mint ahogy azt az osztrákok várták. Nem ultimátum, amit az osztrák lapok jósoltak és nem teszi a magyar kormányt felelőssé a nyugatmagyarországi eseményekért.”

A Pesti Hírlap felhívja az antantjegyzék finomságaira is a figyelmet: a lap értelmezése szerint a párizsi nagyköveti tanács „megelégszik egy udvarias óhaj kifejezésével, ami – a kifejezett csodálkozás mellett is – arra mutat, hogy entente-körökben méltányolják azt a jogosult aggodalmat, a mely a magyar kormányt vezette”, amikor az átadandó területek egy részét „gazdasági követelések biztosításául kézizálogul visszatartotta”.

Mindebből látható, hogy 1921-ben a Bethlen István gróf vezette magyar kormány előnyösebb alkupozícióban volt, mint egy-két évvel azelőtti elődei, akiket a nagyhatalmak kész tények elé állítottak a magyar-román, a magyar-csehszlovák vagy a magyar-jugoszláv határok kapcsán. Ausztria mellett, Magyarországgal szemben nem egyértelműen álltak ki a nagyhatalmak. Így Magyarországnak sikerült taktikázgatással egy győztes országot (Olaszországot) a saját álláspontjának érvényesítésére felhasználnia.

Osztrák népszavazási ötlet

A szeptember 3-ai Pesti Hírlap második oldalán ugyanis egy érdekes kezdeményezésről lehet olvasni: egy osztrák ellenzéki politikus, a korábban a külügyminiszteri pozíciót is betöltő Otto Bauer ugyanis felveti a népszavazás lehetőségét Nyugat-Magyarország kapcsán. Előzőleg Schober szövetségi kancellár jelentést tett a nyugat-magyarországi helyzetről, utalva arra, hogy a magyar kormány egyes területeket nem ürített ki, s ezzel „megsértette az átadási megegyezéseket” és arra is, hogy „kegyetlenségek”, „bandatámadások” fordultak elő, amelyeket a magyar kormány „mesének igyekezett feltüntetni”. Ezzel a kancellár nyilvánvalóan a különítményesek, az Ostenburg, Héjjas és Prónay által irányított félkatonai magyar erők – többek között a Rongyos Gárda - működésére célzott.

Minderre reagálva a szociáldemokrata Otto Bauer azt követelte, hogy „a nyugatmagyarországi lakosságnak, mihelyt a birtokbavétel megtörtént, önrendelkezési joga gyakorlásában adják meg azt a jogot, hogy sorsa tekintetében szabadon szavazhasson”.  Vagyis látható: Bauer népszavazást akart Burgenlandról, de persze ezt már osztrák fennhatóság alatt rendezte volna meg. (Tegyük hozzá a népszavazások lehetőségéről már Trianonban is beszélt a magyar békedelegáció vezetője, Apponyi gróf, de ezt akkor - a wilsoni elveket sutba dobva - még lesöpörték az asztalról a nagyhatalmak.) Végül Bauer álláspontja csak részben győzött: az osztrákoknak ugyanis csak a nyugat-magyarországi területek egy részét sikerült birtokba venniük, s a magyar fennhatóságú részeken rendeztek utóbb népszavazást.

Nem köztársaság, hanem Lajtabánság

A magyar újságok az MTI-re hivatkozva 1921. szeptember 21-én cáfolták az osztrák híreket, hogy kikiáltották volna a „nyugat-magyarországi köztársaságot”, de a kérdés továbbra sem rendeződött. Sőt, október 4-én Prónay Pál különítményesei nem köztársaságot, hanem Lajtabánságot alakítottak a nyugat-magyarországi részeken. A magyar szabadcsapatok közben kisebb-nagyobb csetepatékban feltartóztatták az előrenyomulni próbáló osztrák csendőrséget, így a hatalmat a magyar félkatonai szerveztek gyakorolták a területen, a pesti kormány „hallgatólagos jóváhagyásával”.

Mindeközben a párizsi nagyköveti konferencia és Olaszország is aktivizálódott. A párizsi magyar követ megkapta az antant újabb jegyzékét, ebben Nyugat-magyarország teljes kiürítését követelték – a Pesti Hírlap szeptember 24-ei száma szerint. Ugyanakkor az antant nem említett határidőt, és a kényszerítő eszközöket sem nevezte meg. Egy nap múlva a Pesti Hírlap már arról írt: „Olaszország akciót kezd a magyar-osztrák határprobléma szabályozására”. Arról is beszámol az újság, hogy az osztrák kancellár a csehszlovák vezető politikussal, Benessel tárgyalt, s az utóbbi a „békés megegyezés mellett igyekezett hangolni az osztrák kancellárt”. Sőt „Bécsben is arról beszélnek, hogy tárgyalni kell Magyarországgal, azt emlegetik, hogy Ausztria hajlandó bizonyos területekről - közötte Sopronról is – lemondani”. A Pesti Hírlapnak e megjegyzését két nap múlva ugyan maga a lap cáfolta, de később kiderült, mégis helyes volt az értesülés, az osztrákok legalábbis engedtek Sopron ügyében.

Az osztrák álláspont „nagy változását” a Pesti Hírlap Olaszországnak tulajdonította. A lap szerint „Benes nem hirtelen támadt magyar rokonszenvből mondott le a beavatkozás gondolatáról, hanem azért, mert Rómából nyomatékosan tudtára adták, hogy Olaszország semmi esetre sem hajlandó eltűrni a kis entente beavatkozását.” Sőt, a románok is ekkor Róma mellé álltak a Pesti Hírlap szerint.

A velencei konferencia

Végül is október 12-én kezdődött meg Velencében az a konferencia, ahol olasz közvetítéssel az osztrák kancellár és Bethlen gróf magyar miniszterelnök ült a tárgyalóasztalhoz. Október 14-én aztán már a lap első oldalán számol be az előző napi megegyezésről, a velencei jegyzőkönyvről, amelyet az olasz külügyek vezetője, Della Torretta márki, Bethlen gróf és Schober osztrák kancellár írt alá.

A Pesti Hírlap így tudósít az eseményről: Bethlen István „hálás elismerését fejezte ki azért, hogy Della Torretta márki az igazságosság szellemétől és a fennforgó ellentétek eloszlatásának vágyától áthatva, közvetítő akcióra vállalkozott és annak az óhajának adott kifejezést, hogy a megkötött egyezség tartós javulásra vezessen Magyarország és Ausztria viszonyában. Schober kancellár végül német nyelvű felszólalásban méltatta Della Torretta márkinak a közvetítés körül szerzett érdemeit és a maga részéről is kifejezte azt a reményét, hogy a mostani egyezmény megkötése után Ausztria és Magyarország viszonya fokozatosan javulni fog.”

A velencei jegyzőkönyv végül kimondta a soproni népszavazást: „A magyar és osztrák kormány között létrejött megállapodás szerint a nyugatmagyarországi fölkelők leszerelésének megtörténte után nyolc nappal Sopronban és környékén – Ágfalvát és Brennberget is beleértve – népszavazást tartanak az ottani tábornoki bizottság ellenőrzése mellett.” (Felkelőknek egyébként ekkoriban a magyar különítményeseket nevezték.)

A népszavazás eredménye

A velencei egyezségnek megfelelően 1921. december 14-16. között népszavazást tartottak Sopronban és környékén. A város lakosságának 72,8 százaléka, a környéken élőknek pedig 54,6 százaléka, együttesen a – német többségű – szavazók kétharmada mondta ki a Magyarországhoz tartozást. A nemzetgyűlés ezért később a Civitas fidelissima, azaz a Leghűségesebb város címmel jutalmazta Sopront.

Romsics szerint „Ausztria belenyugodott az eredménybe, s igazán komolyan a magyar revíziós célok között sem szerepelt Burgenland visszaszerzése. A trianoni határok legbiztosabb szakasza így az új osztrák-magyar határ lett”. A népszavazás a történész szerint túlmutatott helyi jelentőségén: „arra volt kései példa, hogy a stabilabb és kölcsönösen elfogadhatóbb határok kialakítása, s ezáltal Magyarország és új szomszédai közötti békésebb viszony és kölcsönösen előnyös együttműködés alapjainak megvetése érdekében hogyan lehetett és kellett volna egyéb határszakaszokon is 

 AZ ATYÁK BÖLCS TANITÁSAI(33)

                   AZ ÁRVALÁNY ELŐBBRE VALÓ

 

 A Bartóta faluból való Elázár rabbi szokta mondani: Adj neki [Istennek] a magáéból, hisz te magad és minden, ami a tiéd, úgyis az övé. Miként azt Dávid, a zsoltáros király is mondta: (1 Krónikák, 29,14): "Hiszen minden tőled ered, és a te kezedből adunk neked". (Atyák, 3, 7).

 

 Elázár, Jósua ben Chánánjá tanítványa és Akiba társa költőien fejezi ki azt a gondolatot, hogy az ember ne legyen szűkmarkú, amikor a jótékonyság gyakorlásáról van szó, hanem jó szívvel adjon és minél többet, hisz úgyis minden a Jóistené, és a vagyon, a pénz csak letétben van az embernél, pusztán abból a célból, hogy azzal helyesen sáfárkodjon.

 

  A Talmudból tudjuk, hogy Elázár nem csak vizet prédikált, hanem maga is jó példával járt elöl. Köztudott volt róla, hogy minden pénzét jótékony célra adta,..ezért az adománygyűjtők igyekeztek elkerülni őt, mert tudták, hogy nem jómódú ember.

 

  Megtörtént, hogy lánya részére kelengyét venni ment a piacra. Meglátták őt a cedáká-gábék, akik jótékony célra éppen pénzt gyűjtöttek, és igyekeztek elbújni előle. Ő azonban észrevette őket és utánuk futott. Kiszedte belőlük, mire gyűjtenek. Kiderült, hogy két árva házasulandó fiatal kelengyéjére. Ekkor minden pénzét odaadta a gábéknak, mondván, hogy azok a fiatalok előbbre valók, mint a saját lánya... (Táánit, 24)

                                      ***

  Elképzelhető, hogy Elázár (ben Jehuda) mondása és az előző Misnák között olyan összefüggés van, miszerint nem elég buzdítani a Tóra-tanulásra, hanem azokat, akik erre adják a fejüket, el is kell tartani, és biztosítani kell számukra a gondtalan életet. (Jehuda Hárél: Lév Ávot). A bagdadi exilarch (Rés Gáluta), Joszéf Chájim rabbi, Birchát Ávot című könyvében egy hasonlattal él: Vannak emberek, akiknek ha azt mondják, használják ki a szombatot elmélyülésre, Tóra-tanulásra, azzal hárítják el ezt a felszólítást, hogy ne akarják őket bezárni egy szobába azon az egyetlen napon, amikor a sok munkától megfáradva végre sétálhatnának a szabadban...

 

Ezek az emberek nem tudják, hogy a szombat sem az övék, nem szüleiktől örökölték, és nem a népek törvényeiből tanulták. A szombat is az Örökkévalótói való, azt is Ő adta a zsidó népnek...

 A KORONA ÉS A VIRÁGCSOKOR

 "Jákob rabbi szokta mondani: Ha valaki úton van, és közben Tórát tanul, majd félbeszakítja tanulmányát és azt mondja: milyen szép ez a fa, milyen szép ez a barázda - az Írás szerint ez olyan, mintha halálos bűnt követett volna el. " (Atyák, 3,7).

 

 A fenti mondás megértéséhez hosszas magyarázat szükséges, hiszen a zsidó ember még áldást is köteles mondani a természet szépségeire. Hogyan lehet tehát halálos bűn az, ha egy fa vagy barázda láttán tetszését nyilvánítja?

 

A hangsúly azonban Tóra-tanulás "félbeszakításán" van. Amikor valaki tanul, akkor azt teljes figyelemmel, odaadással kell csinálnia. Ha eközben bámészkodik és a tájat figyeli, az nem tanulás, hanem csak annak megjátszása.

 

Bartinora szerint a fa és a barázda csak példázat, bármit fel lehet hozni, ami a figyelmet a tanulásról eltereli, de ha valaki úton van, akkor legygyakrabban mégiscsak a táj az, ami felkelti figyelmét. Az út azért fontos ebben a példázatban, mert az utak általában veszélyesek, de a Tóra-tanulás védelmet nyújt a zsidó embernek, viszont, ha abbahagyja a tanulást, ez a védelem megszűnik.

 

  Hasonló módon - vélik mások - ugyanez a helyzet, amikor valaki otthon tanul, és egy nem lényeges ok miatt félbeszakítja a tanulást.

 

                                  ***

 

A dolgok megértéséhez azt is tudni kell, hogy az Atyák idejében mindössze a Tóra öt könyve és a próféták könyvei léteztek mint írott "tudásanyag". Ezenkívül volt még az ún. "Szóbeli Tan", mely - miután nem is volt szabad leírni - a szó szoros értelmében szóbeli volt, úgy tanulták meg, hogy azt betéve tudják. Erre vonatkozik a Tórában előírt kötelesség:

"És tanítsd meg fiaidat, és beszélj róla (a Tóráról), amikor otthon ülsz, vagy amikor az utat járod". (5Mózes, 6, 7). Érthető mÓdon nagy fontosságot tulajdonítottak annak, hogy amikor valaki járja az utakat, közben tanuljon, ismételgesse a Biblia-verseket, mondja fel a Misnákat. S ha valaki ezt elmulasztotta megtenni, azt a tanaiták élesen eIítélték.

 

                                   ***

A fent említett Jákob rabbi, teljes nevén Jákob Korsai, az Usa(Galilea)beli bölcsek egyike, Jehuda, a Fejedelem tanítója. Más verziók szerint ennek a Misnának a szerzője Simon rabbi, az ismert Bár-Jocháj, a római megszállók esküdt ellensége.

 

A római megszálló hatalom szigorúan tiltotta a Tóra nyilvános oktatását, de útközben viszonylag veszélytelenül lehetett tanulni. Innen azután a szigorú tiltás, hogy azt még a természet szépségéért sem szabad félbeszakítani (Lév Ávot).

 

Cháféc Chájjim egy hasonlattal magyarázta meg a tanulás félbeszakításának lényegét. Ha valaki akár egy kis időre is felhagy a Tóra-tanulással  -magyarázza - az olyan, mintha valaki a vasúti sínekból kivenne két-három méternyit a talpfákkal együtt. E néhány méternyi sín kivétele tönkretehet egy egész vasútvonalat s óriási szerencsétlenséget okozhat.

 

                                     ***

 

 A pozsonyi Ktáv Szófér Misna-magyarázata így szól: Gyakran előfordul, hogy valaki kénytelen abbahagyni tanulmányait, hogy megélhetést biztosítson magának és a családjának. Az ilyen esetekben természetesen a tanulás szüneteltetése nem számít véteknek, mivel ez kényszerhelyzet szülte körülmény.

Ha azonban nem kényszerűségből hagyja abba a tanulást, hanem azért, mert a köznapi dolgokban - üzlet, munka - élvezetet talál, vagyis azt mondja: "milyen szép ez..." -, ez már egészen más elbírálás alá esik...

 

A mezritsi Mággid pedig ekként értelmezi: Aki a táj szépségét dicséri:

a természetet, Isten művét dicséri. Akkor miért vétkes?

 

A király egyik kedves hívének - így a hasonlat - egy drágakövekkel kirakott koronát adott ajándékba. A koronát egy szépséges virágcsokor kíséretében adta át, s a megajándékozott a virágcsokrot agyondicsérte, míg az értékes koronáról egy szót sem ejtett...

 

Az antiszemita-kérdés Magyarországon egy cambridge-i történészprofesszor szemében

Berend Nóra:  MAI Zsinórmérték Manapság ismét szokás zsidókérdésről beszélni, mintha „a zsidók” valóságos problémák okai lennének. Akik zsidókérdést emlegetnek, a zsidókat a náci faji törvények szerint számolják, függetlenül attól, hogy az illetők vallásosak-e, zsidónak tartják-e magukat, vagy bármiféle elköteleződésük van-e Izrael állam iránt. Berend Nóra| NOL|    Magyarországon sosem volt, és most sincs zsidókérdés. Ellenben volt, és ismét van antiszemita-kérdés. Antiszemitizmus, amely a politika eszköze. Kétféle állammodell fedezhető fel a magyar történelem során. Az egyik a jogok alapján áll: a modern korban ez azt jelenti, hogy minden állampolgár egyformán tagja az államnak. A másik egy állítólagos vallási vagy faji egység védelmében kirekeszt egyes csoportokat. Ez sok formát ölthet, a szóbeli gyalázkodástól a gyilkosságig. Vannak, akik azt gondolják, meg lehet állni egy bizonyos fokon, például felelőssé lehet tenni „a zsidókat” az ország sorsának alakulásáért, és ez még nem is antiszemitizmus, hiszen nem lőttünk senkit a Dunába. Ám a történelem eddig azt mutatta, hogy ahol a gyűlöletbeszéd elharapódzhatott, mert nyílt vagy hallgatólagos állami támogatást kapott, ahol egyes csoportokat legitim céltáblának lehetett tekinteni, ott szavak után tettek is következtek. Ma az antiszemitizmus bevette magát a társadalmilag megengedett gondolkodás- és beszédmódba. Ettől nagyon sok embernél olyan magasra emelkedett az ingerküszöb, hogy olyasmi, ami más országban óriási felháborodást és közbotrányt okozna (például Németországban a neonácikon kívül senkinek nem jutna eszébe zsidókat számolni a parlamentben vagy a történetírásban, pláne faji és nem vallási alapon definiálva azt, hogy ki zsidó), Magyarországon védhető álláspont lett. Ez épp az antiszemitizmus elfogadottságának nagyon nyugtalanító fokmérője. Vajon miféle magyar államot védenek a kirekesztők? Maga az áhított és állítólag megvédendő egység sohasem valóságos: sem vallásilag, sem „fajilag” soha nem lehetett egyneműségről beszélni a magyar történelem során. A „keresztény” királyság a múltban a legkülönfélébb pogányok, muzulmánok, eretneknek bélyegzett másként keresztények és később az egymás ellen is fellépő katolikusok és protestánsok otthona volt. Vallási egységről legfeljebb a retorika szintjén lehetett beszélni, a valóságban sosem létezett. Ennél is kevésbé lehet bármiféle magyar „fajról” beszélni egy országban, ahol az első ismert adatok már a folyamatos keveredésről szólnak. A „magyarság” már Kárpát-medencei megjelenésekor kevert népesség volt, letelepedésekor összeolvadt az itt talált szláv és egyéb népességgel, és a következő századokban is további összeolvadási folyamatok folytatódtak. Nemcsak a nemzeti hősök, mint Hunyadi János, Zrínyi Miklós vagy Petőfi Sándor, származtak nem magyar szülőktől, hanem a fajvédők, mint Gömbös Gyula és Szálasi Ferenc, sem voltak „ősmagyarok”. Akik megpróbálták meghatározni a magyar „fajt”, önellentmondó szócsavarásokra fanyalodtak: Árpád népe és a vele „összeidegződött” népek, állította Gömbös, fenntartva persze a jogot, hogy megszabja, kik nem képesek összeidegződni a magyarsággal. Az újra és újra feltett „Mi a magyar?” kérdésre csak két valóságos válasz létezik: magyar állampolgár, illetve aki magyarnak határozza meg önmagát. A „magyar” szembeállítása a „zsidóval” minden szemszögből értelmetlen, kivéve az antiszemitáét. Hogy mit nyer az antiszemita a saját antiszemitizmusából, arról már sokan írtak, köztük Eötvös Károly, a tiszaeszlári per védője A nagy per c. könyvében, Jean-Paul Sartre Antiszemita és zsidó c. művében vagy Ady Endre sok cikkében. A „nyertesek” közt nem a legkisebbek azok, akik politikai tőkét kovácsolnak az antiszemitizmusból. Hogy ezen személyesen bukni is lehet, az már többször kiderült. Legutóbb Szegedi Csanád változott át pillanatok alatt magyarvédőből a – legalábbis volt elvbarátai szemében – cionista érdekek képviselőjévé. Imrédy Béla megbuktatásához, akinek miniszterelnökségéhez fűződik nemcsak az első zsidótörvény elfogadása, de a második előkészítése is – amely már fajként határozta meg a zsidóságot –, az ürügyet épp zsidó származású dédszülője adta. Önmagában ezek az esetek is mutatják a magyar „hon-” és nemzetvédő antiszemitizmus abszurditását. Akik homogén nemzetet akarnak építeni, soha nem a nemzet, hanem saját hatalmuk érdekében cselekszenek. Eszközül a gyűlöletbeszédet, kizárást, „mi” és „ők” szembeállítását használják fel. Spontán gyűlölet, az elégedetlenség és tudatlanság talaján minden társadalomban létezik és mozgósítható, annál könnyebben, minél rosszabb az emberek gazdasági helyzete, minél kilátástalanabb a jövőjük. Csakhogy az állam feladata nem ennek a szabadon eresztése és szítása, hanem eloszlatása a felvilágosítás révén, s ha kell, megjelenési módjainak tiltása. Ugyanennek az államnak a feladata lenne, hogy olyan életkörülményeket teremtsen az állampolgárok számára, hogy a kilátástalanságban ne váljanak megoldássá a gyűlöletbeszéd ködös ígéretei. Magyarországon ma lehet zsidózni, lehet cigányozni, lehet ellenségnek kikiáltani az otthontalanokat. Az ebben a légkörben felnövő generáció azt tanulja meg, hogy vannak emberek, akik nem emberek: akiket meg lehet alázni, akiket nem véd a törvény, akiket el lehet taposni. Manapság Magyarországon ilyen szempontból legrosszabb helyzetben a roma lakosság van, hiszen esetükben a kirekesztés mind sokuk többszörösen hátrányos helyzete, mind az ellenük elkövetett fizikai támadások, gyilkosságok miatt könnyen élet-halál kérdésévé válik. Az, hogy a kirekesztés mechanizmusa nem kötődik valláshoz vagy „fajhoz”, világosan látszik abból, ahogy a nyomor növekedésével párhuzamosan a szegénységben és utcán élők is az ellenség kategóriájához kezdenek tartozni. A kirekesztéssel ideig-óráig el lehet adni a nemzeti maszlagot az emberek egy részének. Úgy tűnhet, hogy vannak nyertesek. De valójában egy állam kirekesztő működésének hosszú távon csak vesztesei vannak. Ahogy már Baltazár Dezső református püspök megírta a két világháború között, a zsidók joga zsinórmértéke az emberi jogoknak. Ahol a zsidókat megfosztják jogaiktól, ott mást is bármikor megfoszthatnak. Régi bölcsesség, hogy a történelem az élet tanítómestere; s ugyanilyen régi a tudás, hogy a történelemből lehetne ugyan tanulni, de nem akarunk. Magyarországon, mint minden más országban, csak akkor lehet a szó valódi értelmében emberként élni, ha gyűlöletbeszéd helyett jogvédelem, kirekesztés helyett az emberi méltóság tiszteletben tartása, nemzetieskedés helyett az állampolgári jogok biztosítása valósul meg. Az igazi hazafiak nem azt keresik, hogy kit kell kirekeszteni „a magyarok” közül, hanem azt, hogy a magyar állam hogyan biztosíthat minden polgárának emberhez méltó életet. A szerző cambridgei történelem professzor .

"---álnéven pozitív jelentéseket iratnak  kormányzati mamelukokkal---

"A New York Times összejátszik a magyar 

kormánnyal a magyar zsidók összeírásában"

 

Tényleg igazságtalanság lenne, ha csak a jobboldalnak lennének hátborzongatóan ostoba konteói. A NYT kutatása a hazai antiszemtizmusról elszabadította az indulatokat.

Minden azzal az online kérdőívvel kezdődött, amit karácsonykor tett ki a New York Times, és ami a magyarországi antiszemtizmusról kérdezi a válaszolni hajlandókat, leginkább magyar zsidókat. Az angolul és rossz magyar fordításban is elérhető kérdőív nevet és címet is kérdez, és biztosítja a válaszolókat, hogy a kitöltött ívekhez csak a Times témán dolgozó riporterei férhetnek majd hozzá.P

Csodálatos, hogy bár a New York Times a világ egyik leghíresebb liberális sajtóterméke, ez egyáltalán nem akadályozta meg a hisztériára hajlamosakat, hogy fantasztikus elméletet állítsanak fel. Ami szerint a gonosz magyar kormány összejátszana a lappal, hogy a kérdőívvel lépre csalt magyar zsidók adatait megtudja, így elkészülhessen a rettegett zsidólista. P

Az a vicces, hogy mint az egy az elmélettel foglalkozó friss blogbejegyzésből is kiderül, ehhez a hülyeséghez az egyáltalán nem hülye Széky Jánosnak a parameter.sk-n megjelent írása írása is alapul szolgált. Pedig az a cikk egészen másról szól. Széky egy helyen arról értekezik, hogy van olyan elmélet, ami szerint a dologban a magyar kormány keze is benne van. Csakhogy nem abban az értelemben, hogy adathalászat lenne az egész, hanem hogy a kormány azzal fogná ki a szelet az országot antiszemtázók vitorlájából, hogy álnéven pozitív jelentéseket irat a lapnak mindeféle kormányzati mamelukokkal, így a Times végén kénytelen egy, a valósnál szebb képet sugalló cikket közzétenni. Tessék, pontosan ezt írta Széky:

"Tekintettel 1. a magyar szöveg ostobaságára, 2. arra, hogy a kormány semmi pénzt nem sajnál amerikai imázsának javítására, 3. arra, hogy a világsajtó a magyar kormány szerint akkor mond igazat, ha a magyar kormány álláspontját közvetíti (ezért munkálkodnak nagyköveteink – közröhejre – buzgó sajtólevelezőként), csábító lenne az az összeesküvés-elmélet, hogy a dologban a hazai kormányzat keze is benne van. Elvégre az online kérdőív nem a legjobban ellenőrizhető adatfelvételi módszer. Bárki, főleg akit a megfelelő államtitkárságon ezért honorálnak, beírhat egy jól fogalmazott, meggyőző kormánydicsérő szöveget, amit a kiegyensúlyozottság jegyében a New York-iak ugyanúgy hitelesnek vesznek, mint az őszinte panaszt vagy pláne a dühöngést."

 

Aztán Széky így folytatja:

"Ha viszont nincs bizonyíték, az összeesküvés-elmélet csak elmélet marad, úgyhogy maradjunk annál a másik változatnál, hogy a New York Times egyszerűen csak őszintén, naivul érdeklődik. Abból az anyagból dolgozik, amije van, és ő így látja, mert ismert adataiból semmi sem szól a látszat ellen."

 

Ez persze a jelek szerint nem zavarta az elméletgyártókat. Miért is zavarta volna, nincs is annál királyabb elmélet, hogy egy rakás New York-i liberális zsidó szerkesztő magyar zsidók adatait árulja egy kormánynak. (Forrás:Cink)

 

Még Trianonnál is lehetett volna rosszabb

NAGY-ROMÁNIA - „Dnyesztertől a Tiszáig"

"A MAGYAR SOVINISZTÁK BELEEGYEZTEK VOLNA"

EGY KIS TÖRTÉNELEM

Szerző: Szegő Iván Miklós

Kilencvenegy évvel ezelőtt, 1920. június 4-én aláírták a trianoni békeszerződést, pontosabban békediktátumot, amely Magyarországból – Horvátország nélkül számítva – korábbi területének 33 százalékát sem kitevő országot faragott. A lakosok száma 7,6 millióra apadt az addigi 18,3 millióról.

A trianoni békével Románia 103 ezer négyzetkilométernyi területtel: Erdéllyel, a Partiummal, Máramaros déli részével, a Bánát keleti felével gazdagodott, vagyis nagyobb terület jutott neki a történelmi Magyarországból, mint a mai magyar államnak, amely 93 ezer négyzetkilométer. Délkeleti szomszédunkhoz ezáltal 5,26 millió lakos került át. A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság 21 ezer négyzetkilométerhez jutott, többek között a Bácska déli és a Bánát nyugati feléhez, valamint a Baranyai-háromszöghöz. Ez 1,5 millió lakost jelentett, amiben nincs benne Horvátország. Azzal együtt ugyanis 62 ezer négyzetkilométert szerzett a később Jugoszláviának átkeresztelt állam: 2,6 millió lakossal.

Csehszlovákia 62 ezer négyzetkilométert és 3,5 millió lakost kapott a Felvidékkel, vagyis a mai Szlovákiával és az immár Ukrajnához tartozó Kárpátaljával együtt. Ausztria 4 ezer négyzetkilométerrel és 290 ezer lakossal gyarapodott a mai Burgenland révén. A lengyelek az egykori Árva és Szepes vármegyékből kaptak 24 ezer lakossal együtt településeket, az olaszok pedig - az előbb szabad várossá nyilvánított - Fiume révén 50 ezerrel gyarapították polgáraik számát. (Később egyébként Fiume is Jugoszláviához került, ma Rijeka néven szerepel a térképeken.)

Még Trianonnál is extrémebb követelések

A Magyarország számára tragikus trianoni döntésnél rosszabb verziók is felmerültek első világháborús vereség – pontosabban az Osztrák-Magyar Monarchia 1918-as összeomlása – után. Romsics Ignác írja a Magyarország története a XX. században című munkájában, hogy a csehszlovákok részéről a „legextrémebb" követelések között volt a Pozsonyt Zágrábbal összekötő „szláv korridor" eszméje. A Magyar Katolikus Lexikon szerint ebben az esetben az újonnan létrejövő csehszlovák és jugoszláv állam Szombathely magasságában „találkozott" volna, és a mai Győr-Moson-Sopron, Vas és Zala megyék jelentős részét elcsatolták volna. Ezek és más román, illetve szerb törekvések a párizsi békekonferencián elsősorban brit és amerikai, illetve olasz és néha még francia ellenállásba is ütköztek – Romsics szerint.

A cseh követelések egyébként nemcsak Nyugat-Magyarországot érintették volna hátrányosan. Ablonczy Balázs történész Trianon-legendák című művében idézi az egyik cseh „javaslatot", valójában követeléseket. Eszerint a Szigetköztől - amelynek egy részére a csehek igényt tartottak - a Szentendrei-sziget északi csúcsán lévő Kisorosziig a Dunát szabták meg határként, és Kisoroszi is Csehszlovákiához került volna. A határ ezután Püspökhatvantól a Nógrád megyei Sámsonházáig - Kisterenyét és Parádsasvárt is Csehszlovákiának juttatva - Domaházáig tartott volna. Miskolcot ugyan nem csatolták volna el, de az attól északra lévő iparvidéket, a Sajó völgyét igen. Ezután egy darabig a Hernád mentén húzódott volna a határ, Boldogkőváralja például szintén Csehszlovákiához tartozott volna, akárcsak Sátoraljaújhely a már a Zempléni-hegységen átvezető határszakaszon. Érdekes egyébként, hogy a cseh tervek mélyebben benyúltak volna Magyarország mai területére, de Kárpátalját eredetileg nem vonták be a terveikbe, csak feltételesen követelték volna e területet - Ablonczy könyve szerint.

Ezek az igények nem teljesültek, de megállapíthatjuk, arra jók voltak, hogy a britek és az amerikaiak eredeti terveit semlegesítsék. Romsics Ignác szerint ugyanis az angolszász hatalmak a békekonferencián eredetileg a trianoni határok menti, magyarok által sűrűn lakott területeket, így például a Pozsonyhoz közeli Csallóközt, vagy Losoncot és Füleket (ezek ma Szlovákia részei) a magyaroknak ítélte volna, akárcsak egy kelet-magyarországi, partiumi sávot, amely végül mégiscsak Romániához került. A Bácska egy része, a Drávaszög és az Észak-Bánság sem került volna el Magyarországtól az angolszász tervek szerint, amelyeket végül a békekonferencián elvetettek.

A román igények

Nagy-Románia megteremtése szintén ambiciózus tervekkel párosult. Bukarest eredetileg nem csak a végül megszerzett Erdélyre, Partiumra, illetve a Bánát egy részére vetett szemet, hatalmas vitát folytatott a szerbekkel a Bánság - Temesvár környéke - felosztásáról, és szerette volna határát egészen a Tiszáig előretolni. Nagy-Románia határai ugyanis a „Dnyesztertől a Tiszáig" húzódhattak volna egy akkoriban elterjedt jelszó szerint, ám a tiszai román határt – Debrecen, Békéscsaba, Orosháza Romániához csatolásával - a párizsi békekonferencia végül elutasította, jóllehet a Tiszántúl 1920-ig román megszállás alatt állt. Sőt, 1919 nyarától novemberig az ország jelentős részét, így a Duna-Tisza-közét és Budapestet is elfoglalták a románok.

A megszállás idején román-magyar puhatolózó jellegű tárgyalások is zajlottak. Ezeket ugyan a nagyhatalmak később elutasították és leállíttatták, de jól jellemzi a román követeléseket a szociáldemokrata Garami Ernő Forrongó Magyarország című könyvében olvasható részlet: „a Budapestet megszállva tartó román kormánynak az az igyekezete volt, hogy a párisi béketárgyalásokat megelőzően, különbéke megkötését vigye keresztül Magyarországgal."

Garami szerint Bukarest nemcsak az 1919 őszén átmenetileg hatalmon lévő Friedrich-kormánnyal, hanem a magyarországi ellenzékkel is egyeztetni próbált. „Erdélyi János, aki mint nemzetiségi képviselő, valamikor a magyar parlamentnek is tagja volt, tárgyalt Budapesten, a román kormány meghatalmazása alapján, ezekben az ügyekben" – írta Garami, aki szerint Bukarest ekkoriban a Tisza-Maros szögletet akarta megszerezni, így a Maros torkolata is Romániának jutott volna „Békéscsabával és Makóval" együtt.

Kompromisszumra készen álltak a "soviniszták"

Garami megjegyezte: „Számomra rendkívül érdekes volt annak megfigyelése, hogy a soviniszta magyar hazafias politikusok közül is milyen sokan akadtak, akik nem csináltak bizalmas körben titkot abból, hogy e javaslattal rokonszenveznek." Név szerint Bethlen Istvánt, Horthy későbbi miniszterelnökét is kiemelte ezen „soviniszták" közül Garami, aki azt állította, hogy az előzetes tárgyalásokon ő és Szemző Ernő fellépése nyomán utasították el a magyarok a román tervet. (Szemző kisgazdapárti politikus volt, Garami pedig a szocdemek azon szárnyához tartozott, amely nem kért a hatalomból a Tanácsköztársaság idején.) Persze, a magyarok ellenállása ekkoriban nem sokat nyomott latban, és a Maros torkolata végül is azért maradt hazánk része, mert a párizsi békekonferencia - mint azt Romsics Ignác írja - elutasította a követelést, akárcsak Debrecen, Orosháza és más tiszántúli városok és területek elcsatolását.

Annak ellenére maradt a mai Hajdú-Bihar és Békés megye magyar terület, hogy a franciák egyik szakértője, a földrajztudós Emmanuel de Martonne egyik szakvéleményében a párizsi békekonferenciának arról írt, hogy a „debreceni pusztában" etikai öntudatra ébredt román csoportok vannak – ezt Ablonczy Balázs történész idézi fel Trianon-legendák című 2010-es kötetében.

Vita a jugoszlávokkal

A mai Magyarország déli részén sokáig szerb, jugoszláv és francia csapatok állomásoztak, a szerbek ugyanis jelentős területekre vetettek szemet időközben, nagyjából a Pécs-Baja-Szeged vonal tájékán. Nemcsak a Pozsony-Zágráb korridor volt érdekes számukra, megszállva tartották a mai Magyarországhoz tartozó Baranya megye jelentős részét is. 

Bár az 1920-as trianoni béke egyértelműen kimondta, hogy Baranya megye északi része és Baja környéke is magyar terület marad, a jugoszláv állam nem szívesen adta fel 1921-ben a pécsi szénmedencét, amelyet 1918 óta tartott megszállva. Romsics Ignác erről így ír: „a jugoszláv hatóságok vonakodtak eleget tenni" a nagyhatalmak kiürítési követeléseinek, és felkarolták, illetve ösztönözték a Magyarországról ide menekült forradalmárok (szocialisták) autonomista követeléseit. „Így következett be, hogy 1921. augusztus 14-én a pécsi Széchenyi téren kikiáltották a Baranya-Bajai Szerb-Magyar Köztársaságot". A 'köztársaság' Jugoszlávia védnöksége alá helyezte magát, s kérte a terület kiürítésének elhalasztását. A nagyhatalmak azonban nem változtatták meg döntésüket, a magyar hadsereg így augusztus végén mégis birtokba vehette a Gyékényestől Újszegedig húzódó új határvonaltól északra fekvő területeket.

Nyugat-Magyarországot nem adtuk át teljesen

Elvileg a déli határvonal rendezésével párhuzamosan, szintén 1921-ben kellett volna a magyar hatóságoknak átadniuk Nyugat-Magyarországot Ausztriának. Itt azonban Héjjas Iván, Prónay Pál és Friedrich István szabadcsapatai feltartóztatták az osztrák csendőröket, legalábbis Romsics szerint. 1921. október 4-én Prónay ki is kiáltotta az úgynevezett „Lajtabánságot". Ez nem volt hosszú életű „állam", de annyit elértek a magyar tiszti különítményesek, hogy a nagyhatalmak meghátráltak és belementek abba, hogy Magyarország és Ausztria kétoldalú egyezményt kössön. Olasz közvetítéssel erre sor is került, ezután pedig - 1921 decemberében - népszavazás döntött Sopron és környéke Magyarországhoz tartozásáról. A legtöbb vitatott területet viszont átadtuk Ausztriának: ma ezek alkotják nyugati szomszédunk Burgenland nevű tartományát.(hvg)

·