ÓMER SZÁMLÁLÁS ÉS CICIT A PELENKÁBAN
„És számláljatok magatoknak napokat az ünnep másnapjától, attól a naptól, amikor hozzátok a felmutatandó ómert; ...hét teljes hetet számoljatok. Ötven napot számláljatok, a hetedik hét utáni napig és akkor mutassátok be az új lisztáldozatot az Örökkévalónak" (3Mózes 23, 15-16).
Fenti vers-idézet – a második Templom idején – késhegyig menő vitát okozott a farizeusok és szadduceusok között. Mint ismeretes, a farizeusok a Bibliát a zsidó szájhagyomány alapján magyarázták, míg a szadduceusok szó szerint értelmezték, figyelmen kívül hagyva a hagyomány (Tórá sebáál-pe) által előírt értelmezési előírásokat.
A farizeus iskola az eredeti szöveget – ami úgy szól, hogy „a szombat másnapjától" – úgy értelmezték, hogy az ünnep, vagyis Pészách, másnapjától kell hét hetet számlálni, amikor is Sávuot van, azaz a Hetek Ünnepe. E gondolatmenet szerint a szombat ebben az esetben munkaszüneti napot jelent. Ilyen értelmezést adtak mind a korabeli, mind a későbbi – a zsidó hagyományokon alapuló – Biblia-fordítások is (pl. a Hertz magyar nyelvű Biblia is). Ezzel szemben a nem-zsidó fordítások szó- szerintiek „számoljatok, a szombatra következő naptól...” (A magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának kiadása, 1987). Ez egybecseng az egykori szadduceus értelmezéssel.
A fenti vers alapján történik – mind a mai napig – az Ómer-számlálás, ami Pészách második estéjén kezdődik és 49 napig tart. Az ötvenedik nap Sávuot, a Hetek Ünnepe (Pünkösd), mely a zsidó hagyományban egyrészt, mint a Tóra-adás, másrészt, mint a Zsengék Bemutatásának (Bikkurim) ünnepe szerepel.
Később a Pészách és Sávuot közötti 49 nap (vagy annak egy része) részben gyász jelleget öltött. A Halacha megemlíti, hogy ebben az időszakban, rabbi Akiba tanítványai között járvány tört ki, ami sok ezer ember életét követelte. Modern történészek szerint azokról van szó, akik a Bar-Kochba felkelés során vesztették életüket s innen eredeztetik – a szabadságharc leverése miatti burkolt gyász jeléül – azt a szokást, hogy az Ómer-számlálás napjaiban nem szoktak házasodni, nem hallgatnak zenét, általában nem vigadnak.
* * *
Málbim (Meir Leibus ben Jechiél, 1809-1879) neves romániai Biblia-kommentátor, egyik kis városkában járván, tudomást szerzett, hogy él közöttük egy istentagadó öreg zsidó, aki megjelentetett egy könyvet, melyben hetet-havat összehordott a Talmud-bölcsek nézetei ellen. A könyv előszavában a szerző elmondja, hogy művét már korábban megírta, de nem akarta mindaddig megjelentetni, amíg lányai férjhez nem mentek, attól félvén hogy – apjuk rendhagyó nézetei miatt – nem találnak maguknak rendes zsidó férjet.
A következő szombaton Málbim – a zsinagógabeli beszédében – burkolt formában említést tett az öregről is.
– A Talmudban írva vagyon – mondta – hogy a szadduceusok szerint Sávuot ünnepe mindig vasárnapra esik, mivel ők az Írást szó szerint értelmezik, azaz az ómer-számlálást a „szombat másnapjától” kezdik. Még arról is említést tesz (Menachot, 65), hogy Johanán ben Zákkáj vitába szállt velük, nekik szegezvén a kérdést: „Bolondok, honnan veszitek ezt az értelmezést?" és „senki nem tudott neki válaszolni, egyetlen öreg kivételével, aki motyogott valamit..."
– De miért csak „egy öreg motyogott valamit"- tette fel Málbim a szónoki kérdést – hát nem volt a szadduceusok között egy fiatal, tanult ember, aki képes lett volna rendesen válaszolni?
– Persze, hogy volt – adta meg a választ Málbim – de a fiatalabbak attól tartottak, hogy nehézségeik lesznek a lányaik férjhez adásában. Így csak egy öregnek volt mersze kimondani azt, amit a többiek is gondoltak...
* * *
„Jámbor Jehudát” (Hehászid), idézi a „Máte Mose” című könyv szerzője, mondván, az Ómer-számlálásnak gyakorlati jelentősége van. Ezekben a hetekben, ugyanis, a földműves nép mezőgazdasági munkát végzett, éjjel-nappal dolgoztak a földeken, s elfelejthették volna, mikor van Sávuot. Ezért aztán a Tóra megparancsolja, hogy számolják a napokat, így nem felejtődhet el...
* * *
A midrási legenda szerint az Ómer-számlálás eredete még Egyiptomba nyúlik vissza.
Mint emlékezetes, Mózes azt ígérte a zsidóknak, hogy kiszabadulásuk után „szolgálni fogjátok Istent, azon a hegyen" (2Mózes 3, 12). Ők ekkor azt kérdezték: „Mózes, Mesterünk, mikor lesz ez?" Mózes erre azt válaszolta: „ötven nap múltával". Így aztán mindegyikük számolta a napokat egészen a Tóra-adásig. (Rá"n, Pszáhim).
.
* * *
„Szólj a kohanitákhoz és mondd nekik..." (3Mózes 21:1.).
A „szólj” és „mondd nekik” kettős kifejezési forma, amit Rási úgy értelmez, hogy ez az Írás felnőtteknek szóló figyelmeztetése, miszerint a törvényeket – lehetőség szerint – a kiskorúakkal is tartassák be.
A vallásos zsidók még arra is ügyelnek, hogy a csecsemő is kósert egyen és még a szombatot se szegje meg. A három éves fiúgyerekre kipát adnak és cicesz hordására szoktatják.
A haszidok – mint az alábbi történetből is kiviláglik – különös figyelmet fordítanak a vallási előírások betartására.
A ruzsini reb Jiszráél házában szokássá vált a 30 napos kort megért fiúgyerek pólyájába egy négyszögletű anyagot – rajta az előírásos ciceszt – betenni.
A rebbe egyik fia, Dávid-Mose – később belőle lett a csortkovi cádik – sokat síró csecsemő volt. Szopni se nagyon akart, alvás helyett is csak sírt – anyja teljesen kétségbe volt esve. Attól való félelmében, hogy talán beteg, a rebecen a gyereket orvoshoz akarta vinni. Ezt viszont a férje megkérdezése nélkül nem akarta megtenni. A cádik – hallván, mi van a gyerekkel – nevetni kezdett és azt mondta:
– Biztos elfelejtettétek betenni a cicitet a pelenkájába.
Kiderült, hogy valóban így állt a dolog. Amint betették, a gyerek abbahagyta a sírást és kiderült, nincs semmi baja.
Testvérei attól kezdve „cicit zsidónak” hívták őt...
* * *
A fentemlített Dávid-Mose hét éves volt, amikor a házukban tűz ütött ki. A cádik mindenekelőtt a gyerekeit mentette. Mindannyian együtt voltak, csak a kis Dávid-Mose hiányzott. Sameszát beküldte a házba, keresse meg. Az meg is találta őt, a szobájában, amint ébren feküdt ágyában.
– Nem hallod, hogy tűz van? – kiáltott a gyerekre a samesz.
Dávid-Mose pedig – jelbeszéddel – a tudtára adta, hogy tisztában van azzal, hogy ég a ház, de mivel már elmondta a Hámápil imát (lefekvés előtti ima része, ami után már nem szabad beszélni) így nem beszél. Jelezte azt is, hogy, biztos abban, hogy az Örökkévaló megmenti háza népét.
A samesz elmondta mindezt a cádiknak és amint befejezte mondókáját, a tűz valóban kialudt. – Ne csodálkozzatok – mondta a rebbe – hogy a tűz, Dávid-Mose kedvéért kialudt. Hiszen az Írás is tanúsítja: „Az Istenfélők akaratát teljesíti” (Zsoltárok, 145, 19) és ez a fiam az Istenfélelem iskolapéldája.
„
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése