„Izrael fiai Éhud halála után továbbra is azt tették, ami visszatetsző volt az Örökkévaló szemében. Erre az Örökkévaló kiszolgáltatta (szó szerint eladta) őket Jávinnak, Kánaán királyának, aki Chácorban uralkodott, és akinek hadvezére Sziszrá (Sisera) volt, aki Cháróset Hágojimban táborozott. És Izrael fiai kiáltoztak az Örökkévalóhoz, mivel Sziszrának kilencszáz vasszekere volt, és erősen elnyomta Izrael fiat, húsz éven át.” (Bírák 4,1–3)
Jól érzékelhető az Írás itteni szövegének néhány hangsúlya. Izrael ismét rossz fát tett a tűzre, „miután Éhud meghalt”. Ez egy mellékmondatnak tűnik, de egy nagyon jelentős mellékmondat. Nem kell azt hinnünk, hogy ez az Éhud egy szakállas haszid volt, vagy egy mai ultraortodox. Elég, hogy egy benjaminita patrióta volt, akiből a szükség csinált néptribunt, illetve bírát, aki talán nem is bíráskodott. Elég volt ő fogódzónak, és elegendő volt felhívása: „Gyertek utánam, mert az Örökkévaló kezetekbe adta Moábot, ellenségeteket!” (uo. 3,28). Elegendő volt a zsidóknak az Örökkévaló nevét hallani, és a moabitáknak azt, hogy meghalt a királyuk, hogy az egyensúly helyreálljon.
Miután Éhud meghalt (a kabbalisták szerint Jochanán, a Hasmóneus, Matitjáhu fia, aki legyőzte és megölte a görög Nikanort Éhud reinkarnációja volt), Izrael fiai elvesztették a fejüket és ismét a pogányok hálójába kerültek.
Ekkor jöttek a kánaániták, vagyis Jávin, Chácor királya, aki az előkelő kánaáni királyság feje szeretett volna lenni, pedig csak egy kis városnak a királya volt, de vasszekerei (a kor tankjai) és félelmetes hírű hadvezére, Sziszrá – tették őt ellenállhatatlanná. Íme, miután a Gondviselés „eladta” a zsidókat Jávinnak, és érezték az elnyomás nyomasztó súlyát – nem kiáltottak és imádkoztak a Báálhoz és Ástórethez, mivel tudták, hogy azok egy fabatkát sem érnek, hanem „az Örökkévalóhoz kiáltottak, "mert kilencszáz vasszekere van”. Ok és okozat – a vasszekerek – Istenhez térítik a renitens zsidókat...
* * *
Húsz évig tartott a kánaániták egyre elviselhetetlenebb nyomása. Bölcseink szerint ez nem csupán adófizetésben, vagyis a hűbéri rendszerben nyilvánult meg, hanem a kánaániták átkozták és szidalmazták, gyalázták a zsidókat, amit az önérzetes héberek nem bírtak elviselni. Mecudot(*) szerint Cháróset Hágojim egy fegyverkovács központ volt, és itt gyártották azokat a vasszekereket, amelyek ellen a mezítlábas paraszt zsidók tehetetlenek voltak.
Ekkor lépett színre Debóra, a próféta bírónő. Lássuk csak néhány sorban az Írás szűkszavú ismertetőjét:
„Debóra prófétanő, Lápidot felesége, bíráskodott Izraelben. Abban az időben Debóra egy pálmafa alatt szokott ülni Rámá és Bét-Él között, az Efrájim hegyvidékén, ide jártak fel hozzá Izrael fiai, hogy bíráskodjon felettük.” (Bírák 4,4–5)
BIRÓNŐ – MÁSODÁLLÁSBAN
Debóra volt tehát az, akit a Gondviselés kiszemelt, hogy megmentse Izraelt Jávin és Sisera kezeiből. Debóra, mint látni fogjuk, egy amazon és egy szentéletű anya kombinációja (dalában ő maga nevezi magát „izraeli anyának”, bár nem tudjuk, hogy gyerekei lettek volna) és Bárák ben Ávinoám, a botcsinálta hadvezér – aki egyes Midrás-források szerint Debóra férje volt – szabadítja fel a zsidókat az elnyomás alól.
A hölgy, akiről az Írás tanúsítja, hogy „ő bíráskodott Izraelben abban az időben” (uo. 4,4), egy egész sor halachikus vitát inspirált arra nézve, hogy lehet-e egy nő bíró, amit a későbbi zsidó hagyomány megkérdőjelez, sőt Maimonides szerint egyértelműen tilt. A válasz az, hogy Debóra elsősorban prófétanő volt és csak „másodállásban” bíráskodott; és női próféta nem is egy, hanem hét volt (lásd Naftali Kraus Az Ősi Forrás(14) Nők a Bibliában és a Talmudban, Budapest, 2005, PolgART kiadó). A Mecudot(*) szerint „mivel prófétanő volt és fürge (tehetséges, talpraesett), kapta a lehetőséget, hogy bíráskodjon”.
Egy kései Midrás(*) egyértelműen válaszolja meg a saját maga által feltett kérdést:
„Mi volt Debóra (vagyis minek érdemében bíráskodott Izrael felett abban az időben és nemcsak bíráskodott, hanem prófétált is), amikor Pinchász, Elázár fia is létezett abban az időben?
Tanúnak hívom az eget és a földet, (arra nézve, hogy) akár zsidó, akár gój, akár férfi, akár nő, akár szolga vagy szolgáló(lány) – cselekedetei alapján nyugszik rajta a szent Inspiráció (Ruách Hákódes).” [Tana döbé Élijáhu rábbá 9. fejezet]
Vagyis: egy nő is lehet próféta vagy bíró, ha erre alkalmas, tehetséges, istenfélő, és így rajta nyugszik a szent Sugallat, amely nem diszkriminál senkit, sem nőt, sem idegent.
Nem mindenki fogadta el ezt a midrási hozzáállást. A középkori halachisták,(*) főleg a Toszfot(*) szerzői, több helyen kérdőjelezik meg Debóra bíráskodását (de próféciáját nem!), és azt megpróbálják így vagy úgy kimagyarázni .
„Debóra az isteni Sugallat alapján bíráskodott (Ál pi hádibur), esetleg nem is bíráskodott, hanem csak a törvényre tanította a népet” (Tosz', Niddá 50a). A Talmudban még három helyen foglalkoznak a Toszfot bölcsei ezzel a problémával. Magyarázataikból kihallik, hogy Debóra tulajdonképpen egyfajta „választott bíró”volt, akit a nép elfogadott
...ÉS PRÓFÉTA, TÁRSADALMI MUNKÁBAN
Ami biztosnak látszik az , hogy Debóra nem kapott fizetést senkitől, független, gazdag asszony volt, akinek vagyonát Jonatán(*) fordítása részletezi. Ez azt jelenti, hogy mind bíráskodását, kivált próféciáját önkéntesen – ma úgy mondanánk: társadalmi munkában – folytatta. Jonatán szerint Átárot városában lakott, de datolyafái voltak Jerikóban, gyümölcsösei Rámában, olajfái Bét-Élben stb.
Melyik törzsből származott Debóra? Nem tudjuk biztosan. Van, aki a szövegkörnyezet alapján azt mondja, hogy Náftáli törzséből, mint Bárák, társa a vezetésben és – a Midrások szerint – férje, míg más vélemény, a psát(*) alapján, hogy Efrájim törzséből származott. Mikor volt ez? Az időszámítás előtt 1124 évvel.
Miért ült a pálmafa alatt és nem egy szépen dekorált bírósági teremben? A Talmud szerint azért, hogy ne legyen „jichud”, vagyis ne legyen férfiakkal együtt egy szobában (Megilla 14, a). Bár ha több férfi van jelen, akkor a jichud tilalma nem érvényes, és egy pereskedés során mindig többen vannak – ami biztos, az biztos. „És miért jöttek hozzá férfiak Tórát tanulni? – kérdezi a Midrás. – Azért, mert abban a korban olyan kevés talmid-cháchám volt, hogy egy pálmafa alatt elfértek.” (Döbé Élijáhu rábbá 9)
Mit tud még a Midrás (*) Debóráról? Azt, hogy férje – Lápidot – egy tanulatlan zsidó volt. Debóra szerette volna, ha férje felzárkózik hozzá, érdemeket szerez magának, ezért kanócokat csinált a silói szentély számára, és azokat férjével küldte oda, jó vastag kanócokat, hogy ragyogjon fényük. És ezért nevezték őt Lápidotnak, ami fáklyát jelent. És az Örökkévaló, aki a szíveket kutatja és a vesékbe lát, látja ezt és azt mondja: „Debóra, te naggyá akarod tenni fényemet, én is naggyá teszem a te fényedet, Jehudában és Jeruzsálemben...” (Jálkut Simoni, Softim 42)
* * *
Ezzel szemben Bárák alakja nemcsak fénytelen, hanem színtelen is, egyfajta strómanja Debórának, akár a Midrások(*) fényében, akár a psátot(*) nézzük. Mint látni fogjuk, hadvezérré úgy avanzsált, hogy Debóra megmondta neki: ezt és ezt tedd. Erre ő, anyámasszony katonája, azt mondta, hogy hajlandó felemelni az ellenállás zászlaját, ha … Debóra is vele jön. Ha nem, akkor nem. Debóra válasza: Ha nagyon akarod veled jövök, de az nem válik dicsőségedre, ha egy nő kezébe adja az Örökkévaló Izrael ellenségeit.
A Midrás(*) szerint három neve volt: Lápidot és Bárák (villám) – ezek elnevezések vagy álnevek, míg igazi neve Michaél volt (Jálkut uo.). Ha Debóra valóban a felesége volt, akkor azt kell mondanunk, hogy különváltan éltek, mióta a prófécia megszállta Debórát. Hiszen az Írásban azt olvashatjuk, hogy „küldött érte (Bárákért) és hívatta” (Kimchi(*).
Hasonló jelenséget észleltünk Mózesnél, aki különváltan élt feleségétől, Cippórától, miután az Örökkévaló beszélt vele.
Van, aki azt mondja, hogy Bárák és Debóra együtt bíráskodtak és együtt hallatták a győzelmi dalt, (és egy napon is haltak meg – Josephus Flavius*)), miután az Örökkévaló Siserát egy másik nő – Jáél – kezébe adta (lásd a továbbiakban).
Így vagy úgy, mi az Írás szűk(szavú) ösvényén haladunk tovább:
* * *
„És elküldött (Debóra) Bárákért, Ávinoám fiáért, és elhívatta őt Kedes-Naftáliból, mondván neki: Ezt parancsolja az Örökkévaló, Izrael Istene: Menj és vonulj fel a Tábor hegyére, és végy magad mellé tízezer embert a Naftali törzs fiai és a Zebulon törzs fiai közül! Én meg oda vezetem a Kishon patakjához Siserát, Jávin hadvezérét, harci kocsijaival és hatalmas seregével, és a kezedbe adom őt...” (Bírák 4,6–7).
A prófétai postával érkezett hadiparancs rövid és érthető. Debóra hívatja Bárákot (férjét?), és megmondja neki, mit tegyen. Forduljon felhívással a két északi törzs, Naftali és Zebulon fiaihoz, és bírja rá őket, hogy azok vele menjenek a Tábor hegyre, amely magas és meredek, így biztos menedék nyújt Sisera páncélosai ellen. Miért kellett a héber törzseket annyira győzködni, hogy menjenek? Kimchi(*) szerint azért, mert féltek, nem hittek abban, hogy van esélyük a vasszekerek ellen. És miért kellett Siserát „ oda vonzani” a Kishon patakhoz? Ugyancsak Kimchi, egy Midrásra(*) hivatkozva, azt mondja, hogy Siserát csillagjósai lebeszélték az akcióról és amellett voltak, hogy maradjon megerősített városában, Cháróset Hágojimban. Ezért kellett őt valósággal kicsalogatni városából, hogy a győzelem reményében a vesztébe rohanjon.
Úgy látszik azonban, nemcsak az egyszerű zsidók, hanem Bárák is félt. Erre utal az, hogy csak akkor engedelmeskedik és megy az isteni parancsot végrehajtani, ha Debóra is vele megy! Ezt, annak ellenére mondta, hogy a prófécia isteni ígérete szerint „a kezedbe adom őt”!
Nehéz ezt megérteni, de próbáljuk meg. Bárák a prófétanőben látta az isteni ígéretet és annak beteljesedését. A népet lelkesíteni kell – mondhatta –, mert az egyszerű, paraszt zsidók, amúgy is remegnek az állig felfegyverzett pogányoktól, és csak a csoda segíthet rajtuk. Ezen csoda biztosítékát látta Bárák Debórában , a prófétanőben, aki az isteni parancsot és ígéretet közvetítette neki. Bárák ezt mondhatta Debórának: Te vagy a próféta(nő), én vagyok a hadvezér. Megteszem, amit mondasz, hiszek próféciádban, de gyere velünk, mert jelenléted lelkesítően fog hatni a fegyvertelen harcosokra.
A Septuaginta(*) fordításában Bárák szájába adnak egy további félmondatot, amely más oldalról közelíti meg tépelődését: „Nem megyek (ha nem jössz te is), mivel nem tudom, melyik az a nap, amelyben Isten angyala sikerre vezeti tevékenységemet.” Eszerint Bárák, a hívő, de egyszerű zsidó, hitt abban, hogy Isten segítségével legyőzi az ellenséget, de jelre várt, hogy tudja, mikor lesz ez, melyik napon. Ezt a jelet Debórától, a prófétanőtől várta és ezért akarta, hogy a döntő pillanatban „kéznél legyen”.
KIÉ LESZ A DICSŐSÉG?
Debóra nem makacskodik, nem köti az ebet a karóhoz. Ezen ne múljon, ha Bárák azt akarja, hogy ő is menjen, megy, de előbb megpróbál Bárák „férfi egójára” hatni:
„Megyek veled, (ha akarod), de ez esetben nem a tied lesz a dicsőség az úton, amelyen haladsz, mert nő kezére adja az Örökkévaló Siserát. Ezzel fel is kelt Debóra, és ment Bárákkal Kedesbe.” (uo. 9)
Vannak, akik Debóra szavaiban utalást látnak Jáélra, a dráma valódi hősére. Ő volt az a nő, aki mit sem tudva semmiről, pontot tett a Sisera ügyre, mint azt a továbbiakban látni fogjuk.
* * *
A jel, amelyre Bárák várt – meg is érkezett (a 14. versben), miután sikerült a két törzset összetrombitálni, és így rendelkezésére állott Zebulon és Naftali tízezer embere, akiket a Tábor hegyén összpontosított. Amikor ezt Sisera meghallotta, a Kishon patakhoz vezényelte összes harci kocsiját (kilencszáz vasszekér) és egész hadi népét Cháróset Hágojimból. Ekkor mondta Debóra Báráknak: „Indulj! Ezen a napon adja a kezedbe az Örökkévaló Siserát! Isten jár előtted! (Erre) Bárák lejött a Tábor hegyéről, és mögötte a tízezer ember.” ( uo. 14)
(Hadd jegyezzük meg, hogy a jelvárás nem Bárák egyedüli jellemzője volt. Majd Gideonnál is látni fogjuk, amint „tárgyal” Istennel, és kér tőle nem is egy jelet, arra nézve, hogy felszabadító háborúja a megszálló midjaniták ellen sikeres lesz-e. Itt a „jelet” Bárák Debóra közvetítésével kapja. A jelvárás nem feltétlenül állott ellentétben az azt kérő és elváró hitével).
Itt és most történik a csoda. Isteni csodára nem szokás rákérdezni, de lehet kísérletet tenni annak megértésére. Lássuk előbb a „hivatalos jelentést”:
„Az Örökkévaló pedig megzavarta (vagy megfélemlítette) Siserát összes harci kocsijával és egész táborával együtt Bárák kardja előtt, annyira, hogy Sisera leugrott harci kocsijáról, és gyalog menekült...” (uo. 15)
És mi történt a hatalmas hadsereggel?
„Bárák pedig üldözte a harci kocsikat és a tábort egészen Cháróset Hágojimig. Sisera egész tábora odaveszett kard által. Egyetlen ember sem maradt meg...” (uo. 16)
Ez volt a csoda. No de mi történt? Milyen természetes mezbe volt ez a csoda öltözve?
Érdekes, de nem meglepő, hogy a hagyományos exegéták nagy részét ez egyáltalán nem foglalkoztatja. Mi volt az a „megzavarás” ami a hatalmas hadseregből rövid idő alatt egy menekülő tömeget csinált? Nem tudjuk, csak találgatni lehet.
* * *
Abarbanel(*) felteszi, hogy Sisera táborában furcsa égi hangokat hallottak, és látni véltek tüzes lovakat és szekereket (esetleg mennydörgést hallottak és villámlást láttak), amitől annyira megijedtek, hogy vad futásba kezdtek.
A Debóra énekében talált kitétel („a Kishon patak elsodorta őket”) arra enged következtetni, hogy a kiáradt patak vize elsodorta a kánaánita harci szekereket, pontosan úgy, ahogy a Vörös-tengernél történt a fáraó lovasságával és harci kocsijaival. Mintha az égből harcoltak volna ellenük – mondja Kimchi(*), aki idéz egy ággádát, miszerint nagyon meleg volt, és a páncélba öltözött kánaániták bementek a megáradt patakba lehűlni egy kicsit, és az elsodorta őket.
Az arameus fordítás a „megzavarást” összetörésként említi, míg a Dáát Mikrában(*) Jehuda Elicur Flaviust idézi, aki egy ősi hagyomány alapján tudni véli, hogy egy hatalmas nyári zápor sártengerré változtatta a völgy (Émek) homokos talaját, és így a páncélosok, vagyis a vasszekerek, belesüppedtek a kátyúba. A katonák látván ezt, és hallván a furcsa és ebben az időben szokatlan égi hangokat, páni menekülésbe fogtak, és Bárák, csapata élén, üldözni kezdte őket.
És mi történt Siserával? Az Írás itt ezt röviden mondja el (a részletes leírás majd Debóra győzelmi énekében jön): látván, mi történik, Sisera leugrott harci kocsijáról, otthagyott csapot-papot, és gyalogszerrel menekült. Elérkezett a kénita táborba, ott bement Jáél sátrába abban a reményben, hogy ott menedékre talál és elbujtatják. Azonban tévedett, és tévedése az életébe került.
GYŐZELEM ÉS GYŐZELMI ÉNEK
„Így vesszenek el ellenségeid, ó Uram, Istenem, míg akik szeretnek, legyenek olyanok, mint a felkelő nap ereje teljében.” (Bírák 5,31)
Kezdjük talán a végén: az előbbiekben leírt csodálatos győzelem a kánaánita túlerővel szemben, negyven esztendős békét biztosított az országnak.
Rögtön a győzelem feletti eufóriában Debóra és Bárák győzelmi dalt zengenek. Ez a bibliai költészet gyöngyszeme: veretes héberséggel írott ének, mely rövid hátterét adja a történéseknek, és felfed egy olyan dolgot, ami az eddigi rövid és száraz „hadijelentésben” nem szerepelt. Ez a Sisera személyéhez kapcsolódó két epizód, amelyek megvilágítják az akkori pogányok lelki világát. Az egyik: mi történt a sátorban Sisera és a vendéglátó Jáél között – a Talmud(*) és a Midrások(*) interpretációjában –, míg a másik Sisera édesanyját mutatja be, amint késlekedő fiáért aggódik...
A dal héber nyelvezete annyira régies, hogy szó szerinti fordítása – akár megközelítőleg is – szinte reménytelen. Ezért a hangsúlyt az érthetőségre tettük, meglehet, a költészet rovására.
* * *
„Azon a napon így szólt Debórának és Báráknak, Ávinoám fiának éneke:
Amikor zavargások voltak Izraelben, felkelt a nép, áldjátok hát az Örökkévalót! Halljátok királyok, figyeljetek fejedelmek; én pedig most az Örökkévalónak dalolok, Izrael Istenének énekelek.” (Bírák 5,1–3)
Már a második verssor annyira homályos, annyira érthetetlen, hogy ahány fordítás,annyi verzió. A P.R.Á. igetőnek sok értelme lehet, és így a „Bifroá práot böjiszráél” kifejezés áldozatul is esett a fordítók – jobb esetben – ügybuzgóságának. Mi a modern héber kifejezést vettük alapul: P r á o t = zavargás, erőszak és rombolás, fejetlenség, zűrzavar, pogrom – mivel ez megfelel a leírt helyzetnek, melyben Debóra és Bárák tevékenykedtek. Rási(*) is ezt mondja; míg Kimchi(*) bosszúról beszél az arámi alapján. A nép a kánaániták elnyomása alatt élt, az utak elnéptelenedtek, az emberek barlangokba, erődökbe húzódtak; és a felkelést mindezen sanyargatás ellen Debóra önkéntes, dicséretre méltó akciónak minősíti, amiért áldani kell az Örökkévalót.
Miután kinyilatkoztatta, hogy Izrael Istenének dalol, Debóra folytatja:
„Jöttödben Széirből, Örökkévaló, amikor Edom mezején átvonultál, megrendült a föld, az ég megeredt, vizet csepegtettek a felhők. A hegyek is elolvadtak az Örökkévaló előtt, még Szináj is, Izráel Istene előtt.” (uo. 4–5)
Itt egy mondatba sűrítve találjuk a Tóraadást megelőző színjátékot. Hasonló leírást olvashatunk Mózes búcsúbeszédében is (5Móz 33,2). Szináj hegye füstbe-ködbe burkolózott a Tóraadás előtt, míg a földrengés általában az isteni (meg)jelenés egyik külső jeleként volt ismeretes. Az eső itt utalás lehet a megáradt Kishon patakra, amely a kánaánita páncélosok tömegsírjává vált, ahogy a Vörös tenger az egyiptomi lovasságé.
Ezen kódszavakat a korabeli hallgatóság nagy része értette; az események frissek és közeliek voltak, a nép tudta, hol van Széir és hol Edom mezeje. Szináj hegye talán a megilletődöttségtől „olvadt el”, ahogy a Midrás mondja: Szináj a legkisebb és legszerényebb volt a számba jöhető hegyek között, és ezért választatott ki a Tóraadás színhelyéül.
* * *
A továbbiakban Debóra átugrik több mint száz évet. Természetesen nem beszél a Tóraadás utáni negatív jelenségekről, sőt a Jósuá-korszakról is hallgat. Nem történelemóra ez, és a prófétanő jól tudja, mit vár tőle a nép. Ezért egyenesen a jelenkorba viszi át a hallgatóságot; okot és okozatot megfordítva: előbb a kihalt ösvényekről beszél, ami az idegen elnyomást jelképezi, majd bevallja, hogy „idegen isteneket választott” a nép.
„Anát fia, Sámgár idejében, Jáél napjaiban, megszűntek a karavánutak és akik útra keltek, rejtett ösvényeken jártak. Megszűnt a biztonság (a nyílt városok) míg fel nem keltem én, Debóra, míg fel nem keltem mint Izrael (védő)anyja. Új isteneket választott (a nép); a kapukig ért a háború, és negyvenezer izraelitának nem volt dárdája, pajzsa.” (uo. 6–8)
Debóra ezekben a verssorokban behatárolja a korszakot. A bajok már Sámgár idejében kezdődtek, amikor a nép, rossz szokása szerint, ismét új, azaz idegen isteneket választott. Sámgárról már hallottunk, de ki ez a Jáél – ami női név? Csak nem az esemény második számú hősnője, aki pontot tett a Sisera-ügyre azzal, hogy megölte őt? Nagyon valószínű, hogy erről van szó, bár vannak, akik gyanítják, hogy volt ilyen nevű férfi is, aki szintén vezető szerepet töltött be akkoriban, bár az Írás nem említi. Jáél, mint tudjuk, nem volt zsidó, hanem a kénita klán tagja, a Jitró törzs egyik oldalágának leszármazottja, de az Írás nagyon dicséri, és Abarbanel(*) idézi Gersonidést(*), aki szerint Jáél is bírónő volt Sámgár korában (lásd a továbbiakban).
KANAÁNITA CSÁBITÁS – ZSIDÓ SZÉTHÚZÁS
Debóra rövid kódszavai azt jelzik, hogy a kánaáni őslakosság még mindig nem törődött bele az izraeli honfoglalásba, és ahol csak lehetett, azt keresztezte, ellehetetlenítette, mégpedig kétféle úton-módon:
1) Az „élenjáró” kánaánita pogány kultúra bevetésével, amely a zsidókat Istenük és Tórájuk elhagyására csábította – gyakran sikerrel.
2) A zsidó törzsi széthúzás kihasználásával, a divide et impera elvének okos alkalmazásával érvényesítették gyakran nyomasztó katonai fölényüket.
Így aztán a Bírák könyvének visszatérő gyakorlata az, ami itt is történt: adott a szellemi renyheség, az idegen kultúra beszivárgása, elfogadása és majmolása, majd következik az isteni megtorlás. Az Örökkévaló leveszi kezeit a zsidókról, átadja őket a természet erőinek, és jön az idegen megszállás, a zsidók kiszorítása, a gazdasági elnyomás, az utak elnéptelenedése, a félelem. Ezzel szemben nincs szellemi vezetés, nincs próféta, nincs rendszeres Tóraoktatás. A kettő – a „van” és a „nincs” – ugyanazon érem két oldala.
Bölcseink megróják Debórát az öndicséretért („míg fel nem keltem én, Debóra”), és azt mondják, hogy rövid időre eltávozott tőle az isteni Sugallat, mert megfeledkezett a kötelező szerénységről.
Nem tudjuk, milyen negyvenezer harcosról beszél Debóra, lehet, hogy ez csak egy szám; a négyszerese Bárák jelenlegi seregének, amelynek sem fegyvere, sem mersze nem volt kiállni az ellenség ellen. Jehuda Elicur a Dáát Mikrában(*) Klein Sámuel professzort idézi, aki szerint negyven nagycsaládról van szó, amely a törzsek többségének kerek számát adja (kivéve a két délvidéki törzset, Jehudát és Simont, valamint a levitákat leszámítva).
* * *
„Szívem sugallja Izrael vezetőinek, az önkénteseknek: áldjátok az Örökkévalót! Úgyszintén akik fehér szamarakon nyargalnak, vagy akik törvényt ülnek és/vagy az utakat járják – dicsérjétek Őt a pásztorokkal az itatók előtt, dicsérjétek Isten igaz tetteit, felszabadító diadalát Izraelben; akkor (amikor) lement a kapukhoz Isten népe!” (uo. 9–11)
Csak az elnyomott tudja érzékelni a szabadságot. Debóra elsősorban köszönetet mond azoknak, akik Bárák felhívására erős akarattal siettek a nép segítségére, majd felhívja a nép minden rétegét – a jómódúakat, akik most ismét közlekedhetnek fehér szamaraikon – a kor Cadillacjén –, valamint a gyalog járókat, és akik sátraikban ülnek szőnyegeiken (Josvé ál Midin – a psát(*) szerint), míg a drás(*) ezalatt a vándorbírákat érti (Din), akik járják az országot, hogy igazságot tegyenek a népnek – adjanak hálát Istennek a csodáért, ami történt.
A közbevetett „pásztorokkal az itatók előtt” – ebben a formában érthetetlen, de a többi fordítási lehetőség sem kielégítő.Rási(*) Jonatánt(*) idézi, aki szerint ott, ahol eddig leselkedtek rátok, a forrásoknál, a kutaknál és a gázlóknál, ahol elszedték tőletek mindazt, amit birtokoltatok – ott adjatok most hálát, amiért nyugodtan élhettek, félelem nélkül az országban.
Ezekben a mondatokban sem mond Debóra semmi újat, csak kéri a népet, hogy az eufória óráiban ne feledkezzen meg Istenről, és tudja, kinek köszönheti a természetfeletti győzelmet a nagy túlerő fölött. Az utolsó félmondat itt a konszolidációt jelzi: a nép visszatért a nyílt városokba, lejött a hegyekből, kijött a barlangokból, mivel már nem fél: Sisera elesett, és a kánaániták megfutottak.
Itt azonban történhetett valami, amire az alábbiakból lehet következtetni:
* * *
„Ébredj (serkenj) Debóra, ébredj és dalolj! Kelj fel, Bárák, és ejts foglyokat (szó szerint: foglyaidat), Ávinoám fia!
A maradék (maroknyi?) nép jött önként, és legyőzte a hatalmasokat, jött Isten hős népe hozzám. (Itt Debóra felsorolja, ki mindenki jött): Az Amalékban gyökeret vert efrajimiták; utánuk a benjáminita csapatok; Máchirtól (Menasse törzse) jöttek a vezetők (szó szerint: törvényhozók) és Zebulontól az írástudók. Jiszáchár vezetői is Debórával tartottak; (ekkor) Jiszáchár és Bárák a völgybe vonultak. (Azonban) a reuvénita berkekben nagy tanakodások (fontolgatások) voltak.” (uo. 12–15)
A DEBÓRA-BÁRÁK DUETT DALA
Ki mondta Debórának, hogy ébredjen, és miért? Elaludt volna talán? Dehogy aludt el, csak serkentette saját magát, hogy folytassa a győzelmi éneket. Ez a psát – az Írás szöveg szerinti egyszerű értelmezése – majdnem minden exegéta szerint. Az egyetlen, aki itt valamit újít, az Abrabanel(*). Szerinte Debóra és Bárák felváltva mondták a győzelmi dalt: vagyis azt, hogy „Ébredj, serkenj, Debóra” – ezt Bárák mondta, míg azt, hogy „ejts foglyokat, Avinoám fia” – Debóra szavai. .
Bölcseink hagyománya más irányba visz bennünket. Szerintük Debórát ebben a szakaszban elhagyta a szent Sugallat (Ruách Hákódes), mivel fennhéjázott, magának tulajdonítva a győzelmet, amikor azt mondta „míg fel nem keltem én, Debóra...”. Ezért mondta itt, hogy „ébredj, Debóra” és könyörgött, hogy visszatérjen hozzá a szent Sugallat. (Pszáchim 66,2)
A prófétanő finoman utal azokra a törzsekre, akik jöttek segíteni Bárákot a függetlenségi harcban és azokat, akik kivonták magukat ebből – elmarasztalja. Ezek között itt maró gúnnyal illeti a reuvénitákat, akiknek mindenük a nyájaik voltak, és akik furulyaszó mellett azon tanakodtak, hogy menjenek-e vagy sem.
„Miért maradtál a karámok között, hallgatva a pásztorok furulyáját? Nagy tanácskozások voltak arrafelé . . . . Gileád Transzjordániában lapult; és Dán, miért bújt el hajóiban? Áser ült a tenger partján, nyugodtan élt öbleinél...
(Ezzel szemben) Zebulon halált megvető bátorsággal küzdött; ugyancsak Naftali a dombvidéken...” (uo. 16–18)
A törzsi széthúzás szemléltető példája ez. A leginkább érintett törzsek részt vesznek a szabadságharcban, a távolabbiak azonban csak tanácskoznak és tanácsokat adnak – a biztos távolból –, de nem jönnek. Nemcsak a szeparatista Jordánon túli törzsek, Reuvén és Gád, valamint Menasse egyes részei, de Dán és Áser sem hajlandók mozdulni. Debóra nem büntet (mint Ezra, aki megbírságolta a levitákat, amikor vonakodtak alijázni), talán nincs hatáskörében, vagy nem akarja a győzelem eufóriáját megzavarni – de kipellengérezi azokat, akik kivonják magukat a közösségből.
Hogy megértsük, mennyire kellemetlen volt ez a széthúzás, és milyen súlyos következményekkel járhatott volna, ha nincs az isteni csoda, amely itt és most ismét megmentette a zsidókat – Debóra elmondja, hogy az ellenség nem viselkedett a zsidókhoz hasonlóan, hanem széles koalíció jött a kánaánita Jávin segítségére ingyen, önkéntesen.
„Jöttek a királyok és harcoltak, jöttek Kánaán királyai, Táánách és Megidó vizeinél (Kishon); nem kértek fizetséget...” (uo. 19) Ezek a környező kánaánita városkirályok, akik elvállalták, hogy elvágják a zsidó utánpótlás útját. Mások szerint a föníciai uralkodókról van szó, akik lekötelezettjei voltak Siserának és ezért jöttek segítségére.
* * *
Itt Debóra hatásszünetet tart, majd azzal folytatja, hogy Izraelt viszont az égből segítették, hogy védekezni tudjon a nyomasztó katonai fölénnyel rendelkező ellenséggel szemben. Ha ezt egy prófétanő mondja – el kell higgyük neki.
A MARSLAKÓK NEM JÖTTEK SEGITENI...
„Az égből hadakoztak a csillagok, pályájukról küzdöttek Sisera ellen.” (uo. 20)
Hogy a gyakorlatban mi is történt, arra Debóra egy félmondatban utal:
„A Kishon patak elsodorta őket, az ősi Kishon patak . . . Hogy csattogtak a lovak patái, amikor vágtattak robogó paripái.” (uo. 21–22)
Már az előző fejezetben feltehetőnek mondtuk, hogy egy hirtelen felhőszakadás sártengerré változtatta az Émek homokos talaját, és a páncélos kánaánita harcosok belesüppedtek a sárba. Mások szerint nagy meleg volt, és a páncélba öltözött kánaánita katonák a patakban kerestek menedéket a forróság ellen, de a megáradt patak elsodorta őket. Az ellenség fejvesztetten menekült, és Bárák katonái üldözték őket. Hogy mi történt Siserával – azt a továbbiakban fogjuk látni. Az események száraz leírása és Debóra harci dala kiegészítik egymást.
* * *
„Átkozzátok Mérozt – mondta az Örökkévaló angyala –, átkozzátok lakosait, mert nem siettek Isten segítségére, a hősök segítségére a háborúban!” (uo. 23)
Ki volt, mi volt ez a Méroz, és ki az „angyal”, aki ezt mondja? Egyesek szerint Debóra saját magát nevezi itt Isten angyalának, míg az arameus fordítás a mondást Báráknak tulajdonítja. Méroz egy közeli város (nincs azonosítva), melynek lakosai féltek csatlakozni a zsidó seregekhez. A Talmud azonban hoz egy véleményt, miszerint ez a Méroz (M.R.Z = Mars) egy csillag volt, melynek lakói – a Marslakók – nem segítették a zsidókat. (Moéd Kátán 16, a). Ez azon a versen alapszik, miszerint az ég csillagai pályájukról harcoltak Sisera ellen – az egy Méroz (Mars) kivételével.
Ez persze ággádá(*), amelyben Debóra számon kéri a marslakóktól(?), hogy nem siettek Izrael segítségére, ami Isten megsegítésének gyakorlati jelentése. Figyelemre méltó azonban, hogy míg a távolmaradókat csak szelíden megszidja, Debóra kiátkozza Méroz lakosait, akik a harcmező közelében voltak és mégsem mozdultak, hogy a szorongatottak segítségére siessenek.
* * *
Debóra szüntelenül egyensúlyoz. Méroz átkozott legyen, de ezzel szemben legyen áldott Jáél, a kénita Chever felesége, aki feltette a koronát a győzelemre. Íme:
„Minden asszony között áldott legyen Jáél, a kénita Chever felesége, a sátorlakó asszonyok között legyen ő áldott. Vizet kért (Sisera), de ő tejet adott neki, hatalmas csuporban adott neki tejszínt. (Egyidejűleg) kezébe vette a sátorcöveket, jobbjába a sulykoló szerszámot; ütötte Siserát, szétverte a fejét, betörte, átfúrta halántékát. Lába elé roskadt, elesett, elterült, lába elé roskadt, elesett, ahová leroskadt, ott esett el élettelenül.” (uo. 24–27)
"CHEVER FELÁLDOZTA FELESÉGÉT, JÁÉLT"
Mindezt röviden elmondja, prózában, az előző fejezet is. A menekülő Sisera Jáél sátrához fut, aki beinvitálja, megitatja, betakarja, elbújtatja, majd az alvó hadvezért megöli. Itt Bölcseink azt érzik ki Debóra szavaiból, hogy Sisera megerőszakolta Jáélt egymás után többször is, és az jogos önvédelemből ölte meg. Mások egyfajta patriotizmust láttak Jáél cselekedetében, aki pedig nem is volt zsidó, hanem midjanita, Jitró családjából. Az eset nem jellemzi a ma ismert keleti vendéglátást, de a Bölcsek nagyra értékelik Jáél viselkedését, önfeláldozását, és a négy ősanyával hasonlítják össze őt (Misnát rábbi Eliezer). A Jálkut-Midrása (*) szerint Jáél férje biztatására áldozta fel magát, hogy Izraelt megszabadítsa Siserától.
A Jálkut másutt tanúsítja „Isten nevében”, hogy Sisera hozzá sem nyúlt Jáélhoz, aki azért ölte meg a sátorcövekkel, és nem karddal vagy késsel, mert a Tóra szerint nő nem foghat fegyvert...
* * *
Debóra fináléja, akárcsak az előző versek, prófétai ihletésű. Ha nem így lenne, honnan tudná, mit gondolt és mondott Sisera anyja, amikor késlekedő fiára várt?
„Az ablakon át kinézett, jajgatott Sisera anyja a rács mögül: Miért késik annyit, miért nem jön már harci kocsija? Miért érkezik késve fogata? Legokosabb udvarhölgye válaszol, ő meg (a mama) ismétli magában szavait: Talán zsákmányra leltek és osztozkodnak rajta; egy vagy két nő minden katonának. Tarka ruha Sisera zsákmánya, tarka ruha, egy vagy két festett kendőt hoz a nyakamra zsákmányul...
Így vesszenek el ellenségeid, Istenem, de akik szeretnek, legyenek olyanok, mint a felkelő nap ereje teljében.
És béke lett az országban negyven esztendeig.” (uo. 28–31)
* * *
Az utolsó mondatok képzeletbeli (prófétai) mondatok, amelyek nem nélkülöznek bizonyos gúnyos elemet. A kánaánita hadsereg már megsemmisült, miután szétfutottak maradványai és Bárák üldözte őket. Sisera halott és mi tudjuk, milyen körülmények között halt meg. Azonban palotájában – ahol nem felesége várja, hanem a mamája – ezt fel sem tételezik. Biztosan a zsákmányon osztozkodnak, mondják a nagyasszonynak udvarhölgyei, és ő ezt el is hiszi, hiszen hogyan is lehetne ez másként? Az elképzelt zsidó fogolynőket trágár, dehonesztáló kifejezéssel illetik az udvarhölgyek.
Az utolsó előtti mondat imafohász: Így legyen máskor is! Így vesszenek el ellenségeid, Istenem, akik automatikusan a zsidók ellenségei is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése