Rappaport Ottó /Lewin főrabbival Moszkvában és

                    A LUBAVITSI REBBENÉL NEW-YORKBAN

             לציון יום השנה הי"ט, ג' תמוז, שבו עלתה נשמת הרבי זצוק"ל לגנזי מרומים

Rappaport Ottó Erdélyben született chászid családban, ottani jesivákban tanult, a háború után újságíró lett, majd színházrendező Kolozsvárott. Mindig forrt, pezsgett körülötte a levegő. A politika megperzselte, kivételes műveltsége fölemelte, mély zsidó tudata Izraelbe repítette. Tel-Avivban időelőtti haláláig az Új Kelet című napilap főszerkesztője volt, s a Bét Hátfucoton belül a magyar szellemi megörökítési bizottság vezetője. Legjelentősebb írásait két kötet őrzi: A vak szemtanú és A csend kiáltása. E kötetekből idézzük a Fenség, északfok, titok és a  Honnan jött az áldás címűt, 1980-ban, az Új Keletben megjelent írásait. Mindkettő a lubavicsi rebbénél tett látogatásáról szól. A kiváló publicista néhány éve hunyt el.

 

A lubavicsi mozgalommal kapcsolatban nincsenek ifjúkori élményeim, távoli emlékeim. A háború előtt egyetlenegyszer hallottam a dinasztia-alapító nevét egy furcsa, különös litván vándorprédikátortól, aki énekelve mondta, nem, ontotta maratoni beszédeit. A bizarr, de megejtő, mélabús, de szenvedélyes dallamot ma is hallom, és elvont zsongásában visszhangoznak a lávaszerű szavak, az alapító mester Tánjá című művének első mondata: "Tanultuk: mielőtt a lélek a testbe száll, hogy földi útjára induljon, megesketik: Légy igaz ember és ne légy gonosztevő ..." Az öreg rebbe az oroszországi Ljádiban élt kétszáz évvel ezelőtt és a hatóságok börtönbe vetették. Az elveiért száműzött rebbe, meg denunciáns zsidó ellenfelei, a fehér nyírfaerdők és a végtelen orosz sztyeppék – mindez szent félelemmel töltötte el gyermeklelkemet. Mindez annyira idegennek, oly távoli, ködbevesző titoknak tűnt. A félelemteljes borzongást nemcsak ama Oroszország nevének hallata idézte elő, amelyről mindig zsidóvér, jajszó és kín jutott eszembe, hanem a rejtélyes tanok is, amelyekkel mifelénk, Erdélyben, csak a ritka kiválasztottak foglalkoztak, és nyilvánosan alig esett szó róluk. A melodikus szavakat most is hallom...

A háború után meglátogatott Kolozsvárott Elie Wiesel, és a Gutin meg a Rozsály szerpentinjein utazva Sziget felé, anyja sírjához, elmesélte, hogy a lubavicsi rebbénél átvirrasztott éjszakái életének rendhagyó, nagy szellemi élményei maradnak. Elie Wiesel is más világból ment el a lubavicsi brooklyni házába. Szegény, nyomorgó máramarosi zsidók utcáján nőtt fel, és az auschwitzi szakadékot átugorva ugyan, de üres kehellyel jutott el Párizsig, ahol a nagy francia humanista író, Francois Mauriac egyengette útját az írás felé. Wiesel a szakadék bolyongó tanúja lett, vádlója, ítélőbírája és életfogytiglani rabja – egy személyben. Ljádi borzalmasan messzire fekszik az Iza partjától, mégis mindketten – Menáchem Mendel Schneerson és Éliézer Wiesel – Párizson keresztül jutottak Brooklynba. Wiesel halkan, tagoltan – mint aki félt, hogy szavaitól elillan a varázslat – beszélt a lubavicsiról, akiről akkor hallottam másodszor, lényegében azt, hogy ő talán az egyetlen, aki tud valamilyen megközelítő feleletet a nehéz kérdésekre. Legalábbis így mondta Elie Wiesel, aki pedig elég szavahihető ember. S mi ez a felelet, ez a lubavicsi felelet? – kérdeztem némi pragmatikus korlátoltsággal. Ha ezt így, ilyen egyszerűen el lehetne mondani – válaszolta, – akkor már nem is lenne igazi felelet. Látni kell, Ő maga az élő felelet, nem a hallás, hanem a látás szférájából.

 

* * *

 

Nem sokkal a hatnapos háború után színházi tanulmányúton voltam Moszkvában. Sávuot lévén, elmentem az Árchipová utcába, a fojtott-feszült légkörű, szép Coral-templomba. Az ima befejeztével felkerestem Lewin főrabbit régi fóliánsokkal zsúfolt dolgozószobájában, ahol az ünnepet töltötte, mivel messze lakott a templomtól. Az agg, ősz főrabbi úgy hatott, mint görög tragédia néma hőse, akinek titokzatos kezek lakatolták le a száját. Bizony, egyoldalú párbeszédet folytattunk; hiába idéztem az eltévedt Józsefet, aki testvéreit keresi, a rabbi csak a hallgatók nyelvén válaszolt, azon a nyelven, amelyet csak sejteni lehet, de hallani nem; szomorú szemeinek zárt melegével, halántéka ütőereinek erős lüktetésével, és a tagbaszakadt test elfojtott sóhajával. Később gyanakvó türelmetlenséggel meg-megszakította szavaimat banális, semleges kérdésekkel; hány éves, van-e családja, milyen az egészsége stb. Mit szólnak a moszkvai zsidók – kérdeztem a helyzetről kissé megfeledkező óvatlansággal – a hatnapos háborúhoz?

 A rabbi felállt és könnyelműségemet feddő tekintettel, régi mondást idézve így szólt: "Ne vétkezzetek és akkor nem hívjátok ki magatok ellen a haragot".

Elindultam a kijárat felé. Arabbi szótlanul lépkedett mellettem a széles lépcsőkig, gépiesen kezet nyújtott, és kifejezéstelen arccal, kissé bizonytalanul megszorította tenyeremet. Amikor a járdához értem, hirtelen megfordultam, előzetes meggondolás nélkül visszamentem a rabbihoz, aki még mindig ott állt a templom ajtajában és megkérdeztem: – "Hány kilométerre van ide Ljádi?" – "Miért? – enyhén kinyújtotta a kezét, mintha visszahívna. – Miért érdekli magát Ljádi? Talán valakit keres ott, rokont, vagy ismerőst?" – "Nem" – válaszoltam – "nem ismerek ott senkit, a lubavicsi rebbe, a Tánjá sírjához akarok menni". [A szerző bocsánatos tévedése: a sír Hádicsban van. Szerk.] Az öreg rabbi másodpercek alatt szinte más emberré változott. Széles, csontos arcát meleg, befogadó mosoly öntötte el. Erősen belém karolt és a templom udvarára vitt. "Itt van a közelben a kis imaház, ahol lubavicsiak a harmadik lakomát tartják szombat délután. Jöjjön el." Még sokáig, a késő délutáni órákig beszélgettünk, mint két megkönnyebbült fogoly, akinek őrei mély álomba szenderültek. Az a szó, hogy Lubavics, mint valamilyen földalatti rejtjel, mint titokzatos varázsszó oldotta meg lezárt nyelvét. Amikor ismét búcsúra nyújtotta kezét, átölelt nagy karjaival és így szólt: "Ja igen, elfelejtettem, nagyon messzire, sok száz kilométerre van ide Ljádi, az öreg rebbe sírja. De tudja mit, menjen inkább, ha majd egyszer teheti, az élő lubavicsi rebbéhez – Brooklynba".

Ebben maradtunk. Alkonyodott, hát beültem egy taxiba.

 Szombati ima a lábbadózó rebbével

 

Két évvel ezelőtt New Yorkban lévén, megfogadtam az azóta elhunyt moszkvai főpap tanácsát, és elmentem Brooklynba, megkeresni az élő lubavicsi rebbét, aki azonban, súlyos szívroham utáni lábadozó beteg lévén, nem fogadott senkit. Amikor költő barátomnak, [A szerző Cvi Jáir Steinmetzről beszél, a magyar származású lubavicsi chászid költőről, aki a negyvenes években Debrecenben, Kardos László köréhez tartozott és több héber nyelvű verseskötete jelent meg – valamint aki Oberlander Bát-Sevá nagyapja volt. Szerk.] aki a rebbe szűk környezetéhez tartozik, elmeséltem oroszországi találkozásomat Lewin rabbival, azt mondta, hogy megpróbál "becsempészni" a szobába, a minjánba, ahol a rebbe péntek este és szombat reggel imádkozik. Így is történt. Nem tagadom, sok mindenen keresztül ment, egyet s mást látott ember létemre, óráról órára különös, lázas és nyugtalan várakozás kerített hatalmába. Hiába próbáltam cinikus, fennhéjázó gondolatokkal legyűrni a belső feszültséget, amikor bent láttam magam a kis szobában, ajkam kicserepesedett az izgalomtól. A rebbére váró, imához készülő tíz zsidó szótlanul állott szinte a falhoz húzódva-szorulva. Valaki kinyitotta az ajtót, de nem jött senki. Minden tekintet a nyílásra összpontosult. Végtelennek tűnő percek után, majdnem észrevétlenül, nesztelenül, mintegy lábujjhegyen bejött a rebbe, a lubavicsi rebbe, és leült a fehér selyemabrosszal leterített, aránytalanul nagy tölgyfaasztalhoz. Az asztal két szélén két borotvált arcú férfi állt, a rebbe két orvosa, aki nem mozdul mellőle. Csendben, szinte hangtalanul, monoton szürkeséggel folyt az ima. A rebbe nem imádkozott elő, nem énekelt, nem beszélt, nem szólt senkihez, mozdulatlanul ült a nyitott könyv mellett, és ... már-már azt írtam, hogy talán nem is imádkozott, hanem gondolkozott. Persze csak az én fogalmaim szerint, mivel nem tudtam szabadulni az összehasonlítás zavaró kisértésétől, hogy milyen volt a szombat fogadása a nagy chászid rabbiknál, akiknek árnyékában elmúlt a fiatalságom. Az ember nehezen tud megbirkózni, egyezkedni, kibékülni az emlékeivel, amelyeket prémbundás, selyemkaftános, perlekedő, jajkiáltó, eget ostromló, könyörgő, éneklő, háborgó rebbék festői látványa népesít be.

Menáchem Mendel Schneerson nem hasonlít rájuk. Külseje, ruházata, viselkedése után ítélve nem is néz ki chászid rabbinak. Isten bocsáss, de úgy tűnt, mintha Tolsztoj-regényből vagy Repin-képből lépett volna ki. Minden idegszálammal feszülten figyeltem a szinte személytelenül ülő, olvasó, merengő, elmélyedten gondolkodó, egyenes tartású arisztokratikus férfit, aki alig vesz tudomást a jelenlevőkről, a környező világról. Amikor megérezte, hogy idegen szem szokatlan indiszkrécióval tolakszik önkörébe, felemelte tekintetét és akkor megláttam nagy, tiszta, kék szemeit, amelyeknek fénye betöltötte szépvonalú, arányos arcát, egész harmonikus lényét. Hosszú másodpercekig találkozott pillantásunk; még akkor nem ismertem a szemek nyelvét, jelbeszédét, amellyel a rebbe oly sokat tud mondani. Hirtelen feltette kezeit az asztalra, és sokáig néztem hosszúm áttetsző, kifejező művészujjait. Ritkán láttam ilyen ápolt, légies, gyöngéd és mégis erős embert.

Miért nem megy a rebbe a Fehér Házba?

 

Az ima véget ért. A rebbe felállt és elindult a kijárat felé. Valaki felugrott a padra és beintett egy nótát. A rebbe felnézett a hangra, enyhe mosoly indult el arcán, de útközben elhalt. Egyetlen szót sem szólt, nem fogott senkivel kezet, nem mondott salomot. Másnap reggel ugyanez történt. A tíz férfi, aki a szobában volt, falhoz húzódott, a rebbe bejött, szótlanul egyedül leült a nagy tölgyfaasztal mellé, hangtalanul imádkozott, vagy talán elmélkedett, ki tudja, a Tóra-olvasás befejeztével egyszerűen, tagoltan felolvasta a heti szakaszt a Prófétákból, valaki felugrott a padra, beintett egy nótát, a rebbe felállt, és anélkül, hogy bárkivel is kezet fogott vagy beszélt volna, kiment.

Ez tehát az az ember, aki a jelenkori judaizmus egyik legérdekesebb mozgalmának szellemi irányítója, központi hajtóereje; akinek követei, küldöttei működnek a világ minden táján; akinek szavát a hívek tízezrei, katonák módjára, szent parancsként, feltétel nélkül teljesítik; akinek megbízottai ott ácsorognak a repülőtéren, és ellenállhatatlan tapintattal, megejtő gyöngédséggel kérik a férfi utasokat, hogy felszállás előtt tegyék fel fejükre, karjukra a tfilint; akinek micvá-tankjai a nagyvárosok utcáit, szegénynegyedeit járják, hogy elvigyék a zsidó hit üzenetét, hogy egy-egy szálat nyújtsanak az emberek felé, amely a zsidósághoz köti őket; akinek hívei elmennek a katonai táborba, lövészárokba, hogy kifejezzék ragaszkodásukat azok iránt, akik Izrael biztonsága felett őrködnek; akinek megbízottai iskolákat létesítenek elhagyott, gondozás nélküli gyerekek számára és országos ünnepség keretében rendezik meg a hadiárvák bár-micváját, és ott vannak mindenütt, ahol segítségre, biztatásra, bátorításra van szükség. A zsidó közösségi élet minden frontján.

Amint péntek este és szombat reggel, az egész imádkozás ideje alatt megszakítás nélkül figyeltem Menáchem Mendl Schneersont, mindezt magam előtt láttam. De azt is, hogy az ember, aki ennek a hatalmas, a maga nemében egyedülálló mozgalomnak érzékeny szálait tartja a kezében, szomorúan ül a könyv előtt. Vajon mire gondol? Vajon milyen dráma folyik a magas, tiszta szép homlok mögött? Vajon az elégedetlenség tudata nehezedik vállaira, kedélyére, hogy annyi a tennivaló és oly rövid a nap? Vajon a halálra gondol, mint az a litván vándorprédikátor? Vajon ezért nem megy ki a házból, még a Fehér Ház díszebédjére sem, amelyet a rebbe 75. születésnapjára rendeztek, csak a temetőbe apósa sírjához?

De van valami, ami a halálnál is erősebb: a szerelem. És Menáchem Mendel Schneerson a halálnál is erősebb szerelemmel szereti a zsidó népet. Bizonyára ez erejének, egyszersmind szomorúságának forrása, hogy annyi zsidó könny és vér folyt már, annyi ima és fohász szállt az egek felé, annyi szent és bölcs zsidó ostromolta a magas trónt, és még mindig nem jött el a megváltás.

Vendéglátóm házában az ebédnél és utána, nehezen múltak a percek. Mindenről fecsegtünk, de senki sem mert szólni arról, aki tulajdonképpen foglalkoztatott bennünket: Menáchem Mendel Schneerson. Barátom végre megtörte a csöndet: "Mondjon egy szót. Tudom, nem akar, vagy talán most még nem tud beszélni a benyomásairól. Megértem. Maga más világból jött ide. De mondjon legalább egy szót".

Mondtam. Amikor a római hadak hosszú ostrom után, amelyben nagyon sok zsidó esett el, elfoglalták a templomot, és Titus győzelmesen belépett a Szentélybe, egyetlen szó hagyta el ajkát: Nihil ... Semmi. Mert nem fogta fel, nem értette meg, hogy abban, amit ő semminek lát, abban rejlik tulajdonképpen a Minden.

Ebben maradtunk. És abban, hogy jövőre megint eljövök. Taxit hívtunk és visszamentem Manhattanba, amely ijesztően bújt elő a sűrű téli ködből ...

  (Új Kelet, 1980.VI.27.)

                                                                              (Egység 1998, nov.Budapest)