A HETISZAKASZ – PINCHÁSZ(3)

VENDÉGOLDAL

IRTA: SALOM HURVITZ rabbi

 Izrael területének felosztása

Az e heti tórai olvasmányban arról olvasunk, hogy Erec Jiszráel földjét felosztották a zsidó nép között, nevezetesen a harmadik ősatyától leszármazott tizenkét törzs fiai között. Ezzel a földosztással kapcsolatban azt mondja a Tóra: „És szólt az Örökkévaló Mózeshez, mondván: Ezeknek osztassék el az ország birtokul a nevek száma szerint; A nagyobb számúnak adj nagyobb birtokot, a csekélyebb számúnak adj kisebb birtokot, mindenkinek aszerint adassék a birtoka, amint megszámláltattak.” (4Mózes 26:52-54.)

 A földosztás mikéntjét illetően, pedig így folytatja a Szentírás: „De sorshúzás útján osszák el az országot; atyáik törzseinek nevei szerint kapjanak birtokot. A sorshúzás útján osztassék el a birtok a nagyszámúak és a csekélyszámúak között.” (4Mózes 26:55-56.)

A beszélő sorshúzás

A „sorshúzás útján osztassék el a birtok” versben olvasható „[sorshúzás] útján (vagy szerint)” kifejezés az eredeti héber szövegben a következőképpen hangzik: „Ál Pi”, melyet, mint beszédfordulatot, úgy fordítunk, hogy „útján/szerint”, ám amely szó szerint azt jelenti: „(valakinek/valaminek) a száján/ a szája által”.

Ha szó szerint lefordítjuk ezt a verset, akkor egy egészen különös mondatot kapunk: „A sorshúzás szája által osztassék el a birtok.” De vajon mit jelenthet így ez a vers? Természetesen elvethetjük ezt a kérdést, mondván, hogy irreleváns, hiszen mint beszédfordulat, az „Ál Pi” kifejezés értelme eltér szó szerinti jelentésétől, ezért a vers nyugodtan fordítható az eredetileg idézett módon.

Mindazonáltal azon elv alapján, miszerint semmi olyasmi nincs a Tórában, ami üres vagy fölösleges lenne, a szavak, kifejezések szó szerinti érelmének is jelentőséget kell tulajdonítanunk. Ennek megfelelően azt találjuk, hogy Rási (Rabbi Slomó Jicháki) ezt a bibliai verset egy midrási szövegrész alapján, szó szerinti jelentését figyelembe véve magyarázza.

Azt írja: „Ál Pi Hágorál — [Maga] a sorhúzás beszélt, ahogyan azt fentebb már kifejtettem, tudatva velünk, hogy a Szent Szellem osztotta fel [a földet]…"

 Rási kifejti, hogy a sor szó szerinti fordításából kiderül, hogy csoda folytán maga a sorshúzás informálta a jelenlévőket emberi hangon arról, ami benne leírva szerepelt.

Mire jó a fölösleges csoda?

A lubavicsi Rebbe, Rabbi Menachem Mendel Schneerson, igen zavarónak, igen nyugtalanítónak találja ezt a szövegrészt. A Talmudban számos helyen olvashatunk arról, hogy Isten szemében milyen visszatetszést keltenek a szükségtelen csodatételek. Az efféle indokolatlan csodák iránti megvetés logikája nyilvánvaló:

Isten megalkotott egy természeti rendet, hogy annak alapelvei irányítsák és szabályozzák a világ, a természet működését, és Isten ezek révén tartja fenn a világot. Egy csoda hatályon kívül helyezi ezeket a princípiumokat, vagyis bizonyos értelemben lázadást jelent a természet rendje ellen. Való igaz, hogy egy csodában magasabb rendű módon fejeződik ki Isten, mint a természetben, a csoda ennek ellenére beleavatkozás abba a rendbe, amelyet Isten szánt a világnak.[1] Amikor egy csodának funkciója van és egy kifejezett cél megvalósítása érdekében történik, akkor dicséret illeti, ha azonban céltalan és csupán expresszionisztikus, akkor nyilvánvalóan nem.

Akkor hát, teszi fel a kérdést a Rebbe, mi lehetett a célja és a szerepe egy beszélő sorshúzásnak?

 A sorshúzás hitelességének biztosítéka

Már-már hajlanánk arra, hogy azt válaszoljuk: azért beszélt a sorshúzás és azért jelentette ki emberi szóval is, melyik földdarab, melyik törzsnek jut, hogy minden kétséget eloszlasson a földosztás hitelességét illetően. Hogy később senki se állíthassa, hogy a neki jutott földterület nem volt istenadta módon neki való és csupán a puszta balszerencse folytán jutott neki és törzsének a sorshúzás révén az a bizonyos földdarab. A csoda révén az esetleges elégedetlenkedő megbizonyosodhat afelől, hogy ilyesmiről szó sincs, hogy a felosztás isteni sugallatra történt, minek folytán minden egyes törzs éppen ahhoz a földterülethez jutott hozzá, amely számára a legalkalmasabb.

 A Rebbe azonban ezt a választ sem fogadja el teljességgel. A főpapnak volt egy ruhadarabja (vagyis inkább ruhadísze), amely Urim veTumim néven volt ismert. Az Urim veTumim a főpap mellvértszerű díszén volt és háromszor négy, Izrael tizenkét törzsét jelképező drágakőből állt. Valahányszor felmerült egy nagyobb horderejű kérdés, az Urim veTumim megadta rá a választ, ily módon adva tudtára a népnek Isten „véleményét”.

 Amikor a zsidó nép felosztotta az ország földjét, az Urim veTumim mindig tudatta annak a törzsnek a nevét, amelynek az éppen szóban forgó földterületet kellett kapnia, ily módon biztosítva a népet arról, hogy a földosztás nem véletlenszerűen történik, hanem Isten által jóváhagyottan, azaz senki sem lett megrövidítve.

Következésképpen a beszélő sorshúzás csodája fölösleges volt, hiszen már megerősítést nyert, hogy az Urim veTumim révén a földosztás precízen lezajlott. Akkor hát mi volt az értelme a beszélő sorshúzásnak?

A sorshúzás önálló alátámasztása

A Rebbe azt feleli, hogy a sorshúzásnak valóban nem kell beszélnie megbízhatóságát bizonyítandó, mindazonáltal ha nem beszélne, akkor az érvényessége nem lenne önmagából következő. Mivel a sorshúzás természetéből eredően a véletlen aktusa és nem gondolunk mögé szándékot és elhatározást, önmaga jogán, vagy, fogalmazzunk úgy, önmaga érdeméből nem tulajdonítanánk neki hitelességet. Emiatt pedig valódiságát és precizitását idegen médiummal, nevezetesen az Urim veTumim-mal kellene alátámasztanunk. Ezért kellett a sorshúzásnak beszélnie, hogy ezzel megalapozza önnön „két lábon álló” jelentőségét és ne legyen szüksége egy külső forrás támogatására.

Felvetődhet bennünk a kérdés, hogy miért volt olyan döntő fontosságú a sorshúzás számára, hogy bizonyítsa önnön jelentőségét? Végtére is a sorshúzás önmagában még nem volt micva (isteni parancsolat), nem volt cél; sokkal inkább eszköz egy cél elérése érdekében — eszköz Erec Jiszráel törzsek szerinti felosztása micvájának beteljesítéséhez. Tehát akkor miért is kellett beszélnie a sorshúzásnak?

Az eszköz is fontos

A válasz, amelyet a Rebbe erre a kérdésre ad, olyan válasz, amely sokatmondó üzenetet hordoz mindennapi életünkre vonatkozóan. Sokszor érzi úgy az ember, hogy a mindennapi házimunkák és kötelezettségek zümmögő egyhangúságot árasztanak, és nincs bennük semmi emelkedettség. Mindennapos feladatainknak – mint amilyen a munkánk vagy otthon a takarítás és a szemét kivivése – nincsen semmilyen belső értéke. Hogy ezek csupán eszközök valamely cél eléréséhez. Pénzért dolgozunk, és a munkánk csupán eszköz ahhoz, hogy gondoskodjunk saját szükségleteinkről és családunk eltartásáról. Azért takarítunk, hogy tiszta és tiszteletet ébresztő legyen az otthonunk, nem azért, mert olyan nagy kielégülést jelent számunkra ez a tevékenység (a szemét kivivéséről nem is beszélve).

Mi tagadás, ezek a feladatok nem töltenek el bennünket forradalmi küldetéstudattal, és ezért igazán bocsánatos, ha teljesítésüket az értelmetlenségük miatti meglehetős vonakodással vállaljuk csak magunkra.

A beszélő és önmaga értékét bizonyító sorshúzás üzenete egy éppen ez ellen a hozzáállás ellen való deklarált lázadás. Isten fontosnak látta, hogy „elpazaroljon” egy csodát egy puszta eszközre, tudtunkra adandó, mennyire fontos is ez az eszköz.

Minden pillanatot kihasználni

Rabbi Joszéf Jichák Schneersohn, a hatodik lubavicsi Rebbe, egy alkalommal egy chászid értekezést készült előadni nagy hallgatóság előtt. Mint az ilyenkor szokásos volt, a közönség rázendített egy az efféle értekezések előtt énekelt dalra. Ám mivel alig várták, hogy végre hallhassák a Rebbe mélyenszántó tanításait, kapkodva, csak úgy tessék-lássék énekelték végig a dalt, így kívánva felgyorsítani a tanítást megelőző előkészületi szakaszt.

A Rebbe, Rabbi Joszéf Jichák, nem is kezdett bele az értekezésébe, hanem helyette a teljes rákövetkező időt annak szentelte, hogy kifejtse, mennyire fontos megélni azt a pillanatot, amelyben az ember éppen benne van, anélkül, hogy keresztülrohanna rajta, ily módon próbálva meg előbb elérni szándékolt célját.

Előttünk áll a nagy Rásbá, a híres 13. századi spanyol zsidó bölcs példája is. Feszített napirendjét kora reggel imával kezdte, majd nekiült papírra vetni a Tórával kapcsolatos legújabb elgondolásait. Ezt követően órát adott egy csapat nagy munkabírású és igen sokat követelő diáknak, majd az egész napját orvosi praxisának végzésével töltötte. Késő este hazatérvén, idejét levélben feltett bonyolult jogi kérdések megválaszolásának szentelte, majd végül, már kora hajnalban, még tett egy kellemes sétát a környéken.

Felvetődhet bennünk a kérdés, hogy miképpen volt képes a nagy bölcs egy-egy ilyen hosszú és fárasztó napot követően még ráérősen sétálgatni is. Hogyan tudott pihenni, hogyan tudott szabadulni a fejében kavargó és zakatoló jelentős és sürgős megoldást követelő problémáktól?

A kérdésre a válasz a beszélő sorshúzás üzenetében rejlik. Még egy eszköz, még egy olyan látszólag jelentéktelen aktus is, mint amilyen egy kényelmes, ráérős séta vagy egy dal, amelyet egy tanítást várva, arra felkészülendő éneklünk, rendkívüli jelentőséggel bíró aktus a benne való részvétel pillanatában. A chászid álom valódi „belső őszinteségtől” fűtött célja éppen az, hogy megélje a belső igazságnak azt az állapotát, amikor minden egyes pillanat céllal és küldetéstudattal van átitatva, amikor a nap minden egyes pillanata, legyen az éppen eszköz vagy cél, felkészülés valamire vagy annak végrehajtása, olyan pillanat, amelyet a maga teljességében képes átélni és megtapasztalni.

Végül pedig, ha Isten hajlandó csodát tenni egy puszta profán sorshúzás kedvéért, még ha az csupán csak eszköz volt egy cél érdekében, akkor nem kétséges, hogy a mi emberi küldetésünk hétköznapi tapasztalatai is bővelkednek a csodákban — csak észre kell vennünk őket…

---

[1] A chászid irodalom különösen nagy terjedelmet szentel annak a problémának, hogy mennyiben másképp fejeződik ki az isteni a természetben illetve a csodákban. A héber nyelvben a „természet” szó etimológiailag ugyanabból a gyökérből ered, mint az „elsüllyedt, elmerült, belemerült” ige, jelképezve ezáltal egy isteniséget, amely mintegy „elmerült” egy látszólag függetlenül létező entitás konzisztens törvényeinek rendszerében, illetve elhomályosíttatott ezek által a törvények által. A „csoda” szó pedig etimológiailag a „felemel” igéből ered, hiszen ebben, vagyis a csodában egy olyan létezés nyer kifejeződést, amely kiszabadult a természet homályából.

Azt is láthatjuk, hogy a létezés kétféle kifejeződése, vagyis a csoda és a természet, Isten két egészen eltérő aspektusát képviselik illetve fejezik ki. Istenről mint egy nem változó létezőről beszélünk, és Istennek ez a tulajdonsága számukra egy rögzült és változatlan természetben fejeződik ki. A „természet törvényeiről” beszélünk, hiszen a természetet egy szilárd következetesség vezérli. Rabbi Naftáli Cvi Jehuda Berlin szerint a természetnek ezt az aspektusát a bibliai teremtéstörténetben az „Elokim” istennév fejezi ki, nem pedig a legfőbb név, a J— H— V— H tetragrammaton, mivel az Elokim egyben jelentheti azt is, hogy „bíró”. A teremtéstörténetben éppen ezért használja a Szentírás az Elokim elnevezést, utalva arra a tényre, hogy a világ olyan lakhelynek lett megteremtve, amelyet egy rögzített törvényrendszer működtet.

 A csodákban ezzel szemben az isteni teremtőerő korlátlan lehetőségei nyernek kifejeződést