ÉN ÉS A Rebbe(5)

Miért nem akart kórházba menni

 

Moshe Feldman, aki akkoriban intenzív osztályon dolgozott kardiológusként, jelen volt a New Yorki központi lubavicsi zsinagógában, amikor a Rebbe szívrohamot kapott, 1977-ben.

     Az elsõk között vizsgálta meg.

 

A Crown Heights-i zsinagóga végén  ültem a fiaimmal, a régi emelvényen. Nagy volt a tömeg, mint mindig – smini áceret volt éppen. A nagy zsúfoltságban hirtelen elkezdtek kiabálni: „Mindenki kifelé, a Rebbe nem kap levegõt!"

Tíz-tizenkét orvos biztosan volt a zsinagógában, mindannyian igyekeztünk, hogy segíthessünk a Rebbé-nek, amiben csak kell.

 

Az elõcsarnokban, a Rebbe szobája elõtt várakoztunk. Lassanként néhányan bemehettünk a szobába. Én is bementem, hogy megnézzem, hogy van a Rebbe. Csak mi ketten voltunk a bent, a Rebbe rám nézett, és azt kérdezte: „Mi a helyzet?"

 

 Azt gondoltam magamban: „Lehet, hogy többet tud a saját szíve állapotáról, mint én." Azt válaszoltam neki: „Az emberek most is énekelnek és táncolnak, még az utcán is."

 

 A Rebbe rám nézett, elmosolyodott, megrázta a fejét, és azt mondta: „Igen." Amikor azt kérdezte tõlem, mi a helyzet, nem a fizikai állapotáról beszéltem neki; hanem a fenti választ adtam, és ezzel nagyon meg volt elégedve.

 

Mint mondtam, tíz-tizenkét orvos volt jelen, és mindenki kórházba akarta vitetni a Rebbét. Õ azonban nem volt hajlandó kórházba menni. Az orvosok egyenként távoztak, úgy vélték, hogy nem tehetnek többet a Rebbéért.

 

Richter doktor úr egy közeli egészségügyi intézménybõl szerzett egy szívmonitort. Rákötöttük a Rebbét. Miután a többi orvos elment, én is próbál­tam meggyõzni õt, hogy menjen kór­házba. Elmagyaráztam neki, hogy ugyan itt is van mindenféle felszerelés, és azokkal sokféleképpen tudunk neki segíteni, mégis sokkal jobb lenne, ha teljes stáb állna rendelkezésünkre, és ha még több eszközünk lenne, olyanok, amelyek egy kórház intenzív osztályán megtalálhatók.

 

A Rebbe viszont nem akart kórházba menni. Rá­mutatott az asztalára: „Látod azt az asztalt?" – „Látom." – feleltem. A székére mutatott: „Hát a széket látod-e? Meg a könyveket?" Mindig így feleltem: „Látom." Azt mondta: „Ez az asztal, ez a szék, ezek a könyvek mind tanúi az én chászidjaim könnyeinek és erõfeszítéseinek. Ez az az energia, amitõl majd jobban leszek."

  (Forrás: Gut Sábesz)