A TALMUD BÖLCSEI:Jehudá bár Jechezkél

              Elefánt a tű fokán

 

A legtipikusabb babilóniai jesivá alapítója és vezetôje Jehudá bár Jechezkél, a neves amorita volt, a második nemzedék híres tagja. Azon a napon született, amelyiken Jehudá fejedelem elhunyt: lehetséges, hogy róla nevezték el. Apja is és testvére, Rámi is ismert amorita volt. Apját, Jechezkélt Smuél annyira tisztelte, hogy fölállt elôtte, ha találkoztak (Kidusin 33.).

Jehudá a babilóniai gálut két világító fáklyájának, Rávnak és Smuélnak a tanítványa volt. Szurában Ráv közvetlen környezetéhez tartozott, még útjaira is elkísérte. A Talmudban több mint négyszáz, Rávtól származó tételt idéz. Mestere halála után átment a nehárdéái jesivába, Smuélhoz, aki nagyon megszerette új növendékét, és ezt nemegyszer ki is nyilvánította. Egy alkalommal, amikor Jehudá egészen eredeti halachikus okfejtése bámulatba ejtette, így kiáltott föl: "Ez nem egyszerû, asszony szülte lény!" (Nidá 13.) Nemegyszer alkalmazta tanítványára a sinöná, "éles eszû" jelzôt, amit az ki is érdemelt, hiszen több száz halachikus tételt idézett és tanított Smuéltól vagy rá hivatkozva.

* * *

Smuél halála után Jehudá jesivát alapított a babilóniai Pumbáditában, amely közel nyolcszáz évig fennállt. Ez a város a babilóniai zsidó közösség központi helyén feküdt, és Nehárdéá pusztulása után örökölte súlyát a zsidó nevelés terén. Itt volt a legjellegzetesebb babilóniai jesivá: a diaszpórai lét minden jegyét magán viselte, nem úgy, mint a Ráv alapította szurái, amelybe szabadon áramlottak az Erec Jiszráél-i hatások. Itt a tipikus babilóniai metodika alapján folyt az oktatás, amely a szôrszálhasogató vitára, a pilpulra helyezte a hangsúlyt. Ez a módszer csiszolja ugyan a gondolkodást, de nem feltétlenül alkalmas arra, hogy konkrét esetekben a gyakorlati megvalósítás lehetôségeit figyelembe véve történjék a törvénykezés. Az ereci Talmud-iskolákban a pumbáditái metódust elefántnak gúnyolták, amelyet megpróbálnak a tû fokán átpréselni... (Bává Meciá 38.)
Az intézményes agyköszörülés egyenes következményeként Jehudá tanházában fôként aktuális magánjogi kérdésekkel foglalkoztak, és elhanyagolták az elméleti, szellemi, absztrakt témákat. Jehudá igen nagyra értékelte a magánjogban való jártasságot: azt tartotta, hogy enélkül az ember nem lehet elég jámbor -- chászid --, mert nem tudhatja, mit szabad, és mit nem.
Tanítványai között voltak az utána következô amoritanemzedék nagyjai: Rábbá, ráv Joszéf, ráv Zérá és mások is. Jehudá igen szorgalmasan tanult: minden harminc napban átvette az egész, addig ismert Talmudot.. Ennek ellenére nem rajongott a szélsôséges tanulási lázban szenvedôkért: nem szívelte, ha valaki éjt nappallá téve, egészségével sem törôdve tanult. Szembefordult azzal a véleménnyel, hogy "az éjszaka a tanulásra lett teremtve": úgy vélte, "az éjszaka alvásra szolgál" (Éruvin 65.).
Közismert volt erôs, szigorú egyénisége: egykettôre kiközösített bárkit, akirôl úgy vélte, rászolgált erre. A Talmud elbeszél egy történetet, amely rávilágít megalkuvást nem ismerô jellemére.
Egy nehárdéái zsidó érkezett Pumbáditába, és elment a mészároshoz húsért. Éppen rá került a sor, amikor szóltak, hogy várja meg, amíg kiszolgálják Jehudá emberét. Méltatlankodva csattant föl: "Ugyan ki az a Jehudá, aki elôbbre való nálam?!" Elmondták Jehudának, mi történt, s azt is megmondták neki, hogy a nagyhangú vendég válogatás nélkül "rabszolgának" titulál mindenkit, akivel problémája akad. A bölcs utasítást adott, hogy tegyék közhírré: az illetô maga származik rabszolgáktól!

A fickó hazament Nehárdéába, és beperelte Jehudát. Ráv Náchmán, a dáján, kitûzte a tárgyalás idejét, és idézést küldött Jehudának. A bölcs elment Szurába, hogy megtanácskozza barátjával, Hunával, mit tegyen. Tudni kell, hogy az intézményi rangsorban Jehudá, a jesivávezetô, magasan fölötte állt Náchmánnak, aki egyszerû vallási bíró volt. Huná azt mondta, hogy nem lenne köteles elmenni a tárgyalásra, de jobban teszi, ha elmegy, nehogy az exszilark -- Náchmán apósa -- tekintélyén csorba essék.
A tárgyalás kitûzött idejében Jehudá megjelent a bíró elôtt, Náchmán azonban megfeledkezett arról, hogy beidézte. (Hyman szerint nem tudta, kivel áll szemben, mert a felperes szándékosan elhallgatta elôtte, kirôl van szó.) Elôször is "filológiai" vitába keveredtek, mert Jehudá sorra-rendre kijavította a bíró babilóniai kifejezéseit a megfelelô héber szavakra, majd egy-két halachikus ponton is megkontrázta Náchmán állításait. A dáján felesége, Jáltá, mi tagadás, hallgatózott. Az okos asszony egy idô után beküldött a férjének egy cédulát, amire azt írta: "Igyekezz mielôbb megszabadulni tôle, mert még elterjeszti rólad, hogy tudatlan ám háárec vagy!"

A feledékeny bíró végre megkérdezte Jehudát, miért is jött hozzá. A bölcs felmutatta az idézést. Náchmán megkezdte a kihallgatást:
-- Miért tétetted közhírré, hogy az az ember rabszolgáktól származik?
-- Mert mesterem, Smuél, azt tanította, hogy aki másokat becsmérel, az magáról mond véleményt!
-- Ez igaz -- mondta Náchmán --: ez egy lehetôség, amit érdemes figyelembe venni. De milyen indokkal lehet ezt nyilvánosságra hozni?
ìgy vitatkozgattak egy darabig, amikor megérkezett a sértett fél, és Jehudára támadt:
-- Engem neveztél rabszolgának, aki a Hásmoneusoktól származom?
Több sem kellett Jehudának:
-- Aki azt állítja, hogy a Hásmoneusoktól származik, az csakis rabszolgaivadék lehet!
(Ennek az a magyarázata, hogy bölcseink szájhagyománya szerint Heródes kiirtotta a Hásmoneus-dinasztiának még az írmagját is: a család utolsó, életben maradt tagja, Mirjám, akit feleségévé kényszerített, öngyilkos lett.)
Náchmán még nem volt eléggé meggyôzve, de Jehudá azt mondta:
-- Kérdezd meg ráv Mátnát: ô is velem volt, amikor Smuél errôl beszélt nekem!
Ekkor csoda történt, mondja a Talmud. Ráv Mátná, aki tizenhárom éve nem járt Nehárdéán, éppen aznap érkezett a városba. Jehudá tanúskodni hívta, s megkérdezte, emlékszik-e, mit mondott a mester, amikor egyik lábával a hídon, a másikkal a parton állt. Mátná szó szerint elismételte a Hásmoneus-leszármazottakról tett kijelentést. Náchmán nem tehetett mást: kihirdettette, hogy a nagyhangú bizony rabszolgaivadék... (Kidusin 70.)

* * *

Jehudáról többek között az a hír is járta, hogy csodát tud tenni. Babilóniában gyakran volt szárazság, és az aszály következtében tömeges éhínség tört ki. Ilyenkor a rabbik böjtöt szoktak hirdetni, a nép pedig Istenhez könyörgött, és nemritkán eredményesen...
Jehudának böjt sem kellett: "Csak leoldotta az egyik saruját, és máris eleredt az esô..." -- mondták róla kortársai, akik egy csodarabbi tulajdonságaival ruházták föl.
A Talmud elbeszéli, hogy nemcsak esôt tudott "csinálni", hanem az ellenkezôjét is. "Egyszer meglátta, hogy két ember egy vekni kenyérrel labdázik. Azt mondta: ùgy látszik, túl jól megy az embereknek, nem tudják, mit csináljanak jódolgukban! [Tudni kell, hogy a zsidó felfogás mélyen elítéli az ennivaló kidobását, rongálását, pocsékolását.] Addig dohogott, míg megváltoztak a természeti adottságok, és éhínség tört ki azon a vidéken. A tanítványok megkérték Jehudá szolgáját, venné rá gazdáját, hogy menjen ki a piacra, hadd lássa, mi a helyzet... Ki is ment, s látta, amint egy csapat ember egy halom datolyahéjon marakodik. Megsajnálta ôket, s azt mondta szolgájának, húzza le a saruját, mert esôért akar böjtölni. Amint az egyik lábáról lent volt a saru, eleredt az esô... Vette volna le a párját, de megérkezett Élijáhu próféta, és így szólt: Az Örökkévaló azt üzeni, ha a másikat is lehúzod, romba dönti a világot, akkora esôt támaszt!..."
Ráv Meri, Smuél unokája, egy személyes élménnyel toldja meg ezt a történetet: "Azon a napon, amikor ez történt, a folyóparton álltam. Láttam, hogy hajóslegénynek álcázott angyalok érkeztek egy homokkal megrakott hajón, s a homok egyszerre lisztté változott. Elkezdték igen olcsón árulni, de én mindenkinek szóltam, hogy ne vegyen belôle, mert a csodát nem lehet megenni..." (Táánit 24.)

Miért nevetett Jehudá?

Soha nem riadt vissza a személyes példaadástól. Történt, hogy a szomszédságában meghalt valaki, és nem volt hozzátartozója. Jehudá naponta összehívott egy minjánt, és sivát ültek. A hétnapos gyász után a szomszéd álmában meglátogatta a bölcset, és megköszönte, amit érte és lelki üdvéért tett.
Jehudá szép szál, magas ember volt. Egy forrás szerint furán álltak a szemei, mások szerint lapátfogakkal dicsekedhetett. Beteges volt: gyakran olyan falánkság tört rá, hogy szinte az életét veszélyeztette (Sábát 37.). Idôskorára nagyon megromlott a látása.
Természetesen nem a jesivá vezetésébôl élt: borral kereskedett, ügyelve, hogy a haszna ne haladja meg az ár egyhatodát. Jámbor -- bár kissé haragos természetû -- asszony volt a felesége, akivel kapcsolatban két mondását idézi a Talmud. Egyszer azt mondta a fiának, Jiccháknak: "Az ember igazán csak az elsô feleségével érzi jól magát, aki olyan, mint anyád..." Ha a felesége éppen házsártos kedvében volt, akkor azt idézte: "Isten ôrizzen meg attól, ami a halálnál is rosszabb!" -- ami tudvalévôleg a rossz asszonyra vonatkozik...

* * *

Érdekes módon egyike volt annak a néhány amoritának, akik ellenezték, hogy a babilóniai zsidók Erec Jiszráélba álijázzanak. Ålláspontját egy bibliai versre alapozta, amelyben a próféta azt mondja: "...ezek is Babilonba kerülnek, és ott lesznek mindaddig, amíg számon nem kérem azokat..." (Jeremiás 27:22.) Egyik tanítványa, Zeiri -- aki a Jochánánról szóló fejezetben is szerepel -- sokáig készült az álijára, s végül "disszidált", mert nem akart fájdalmat okozni mesterének (Ktubot 111.).
Ugyanakkor szorgalmazta a héber nyelv használatát, nemcsak a szombaton és ünnepkor használt szent nyelvként, hanem a mindennapi érintkezés eszközeként is. A Talmud elbeszéli, hogy még a fürdôben is héberül kérte inasától a szappant és a fésût (Sábát 41.), az arámi nyelvû imádkozást pedig egyenesen betiltotta (Uo. 12.).
Huná halála után Jehudá lett az egész közösség feje, mert a szurái tanítványok seregestül iratkoztak át az ô jesivájába.

* * *

Halála elôtt történt egy eset, amely jól példázza szókimondó és rettenthetetlen egyéniségét. Volt egy Talmud-tudós -- a nevét nem tudjuk --, akirôl az a hír járta, hogy nagy tudása ellenére könnyelmû életmódot folytat. Jehudá nem sokat habozott, hanem kiközösítette az illetôt.
Jóval késôbb, amikor a bölcsek elmentek meglátogatni a halálos beteg Jehudát, velük ment ez a kiközösített is. A mester meglátta ôt, és elmosolyodott. Az illetô megsértôdött: "Nem elég, hogy kiközösítettél, még ki is nevetsz?" "Nem rajtad nevetek -- válaszolta Jehudá. -- Azért mosolygok, mert a másvilágra készülök, és megelégedéssel tölt el, hogy még a hozzád hasonló, nagy emberrel szemben is a törvény teljes szigorával jártam el!"
A történetnek itt vége lehetne, de folytatása is van... Jehudá halála után ez a tudós kérte a bölcseket, hogy oldják föl a kiközösítését. Azt mondták neki, hogy nem tehetik -- miután nincs köztük akkora tekintély, mint Jehudá volt --, de adnak egy jó tanácsot: menjen el Erec Jiszráélba II. Jehudá fejedelemhez, az talán segít rajta...
El is ment, de ott sem járt eredménnyel. Amikor megszégyenülve elhagyta a bét din épületét, megcsípte egy darázs, és nem sokkal késôbb belehalt a csípésbe. A dájánok sírkertjébe temették, hiszen végül is tudós és rabbi volt, még ha viselkedése méltatlan volt is rangjához.
A Talmud érdekes indokolást ad arról, miért engedték meg, hogy a kiközösítettet a vallási bírák közé temessék: "Mert rabbi Iláj utasítása szerint járt el, aki azt mondta: Aki nem tud uralkodni ösztönein, az öltözzék feketébe, menjen el egy olyan helyre, ahol nem ismerik, és töltse be szíve vágyát. A lényeg, hogy ne szentségtelenítse meg Isten nevét..." (Moéd Kátán 17.)

* * *

Jehudá nemigen foglalkozott aggadikus témákkal. Mégis neki tulajdonítják ezt a lírai mondást: "Aki niszán havában kimegy a természetbe, és látja a rügyezô fákat, mondja el ezt az áldást: Åldott legyen, Akinek világából semmi sem hiányzik, Aki teremtette a szép és jó dolgokat, a gyümölcshozó fákat az ember hasznára!" (Ros HáSáná 11.)