"A SIP UTCÁBAN, AHOL A LETÜNT KÁDÁR-
RENDSZER, URALKODIK –VERSENYFUTÁS INDUL
A KORMÁNY KEGYEIÉRT" – IRJA A SZOMBAT
MÁSOK MONDJÁK
ÍRTA: GADÓ JÁNOS (szombat)
Mi vezetett Feldmájer Péter Mazsihisz elnök bukásához? Vajon mi az oka annak, hogy a Mazsihisz szellemisége az elmúlt negyed században alig változott? Mi az oka annak, hogy Zoltai Gusztáv 1990 óta rendületlenül őrzi hatalmát?
Egyfelől tudjuk, hogy Zoltai nagyszerű taktikus, mindig a háttérbe húzódik, onnan mozgatja a szálakat, másokat tol előtérbe, hadd gyűrődjenek azok, maga csak ritkán szól, megválasztva a legjobb pillanatot, tömören, nemes egyszerűséggel. Húzásaihoz rendelkezésére áll a Mazsihisz többmilliárdos költségvetése és az apparátus, amelyek fölött jelentős hatalommal rendelkezik.
Ez azonban csak hatalomtechnika, a legitimációhoz nem elég. Mi az a szellemiség, amely őt hatalomban tartja? Mert ugye a Kádár-rendszer lényegét sem lehet egyedül Kádár János jellemvonásaival megmagyarázni.
A Mazsihisz politikai kultúrája
1989 előtt a magyar zsidóságnak kétfajta életmegnyilvánulást engedélyezett a kádári hatalom: a formális vallásos működést és a náci népirtásra való emlékezést – utóbbit inkább csak házon belül. Izrael Állam nevét említeni sem volt szabad, csakúgy, mint az amerikai zsidó közösségét vagy a szovjet zsidók megpróbáltatásait. A Síp utca szellemisége ennek megfelelően alakult: a korrumpáló rendszer fölött azzal vigasztalták magukat az ott dolgozók, hogy Magyarországon más nem lehetséges: ha nem lenne Kádár, visszajönnének a nyilasok. 1944 traumájával a hátuk mögött kiegyeztek azzal, hogy a rendszer sem az önálló zsidó életet, sem az antiszemitizmust nem tűri.
Paradox módon a lényeg 1990 után sem változott, mert az antiszemitizmus addig falra festett ördöge 1989 után élő valósággá vált. A hitközség Síp utcai székháza – a szabadság rövid mámora után – újra fenyegetett várrá alakult, a kapuk bezárultak (vagy inkább: ki sem nyíltak), s aki az épületbe tévedt, mint időutazó, hirtelen a Kádár-rendszer dohos légkörében találta magát.
A Síp utcában egyhamar elfelejtették a reformokat, a demokráciát, a vallási megújulást, amelynek igézetében 1989-ben elkergették a régi, korrupt, nemegyszer besúgói múlttal rendelkező vezetőket. Csurka első fellépésnek pillanatában a keserű Kádár-nosztalgia lett úrrá a házban: Ugye mi megmondtuk, ha elmegy Kádár, visszajönnek a fasiszták!
És a leszerepelt vezetők helyett frissen megválasztott Zoltai meglepve tapasztalhatta, hogy a Síp utca népe holmi pót-Kádárt lát benne: Édes atyuskánk, tégy, amit akarsz, csak védj meg bennünket ezektől az antiszemitáktól! És Zoltainak nem kellett kétszer mondani: azt tette, amit akart. Az antiszemitizmus ellen nemigen tudott harcolni, hiszen a meghosszabbított Kádár-rendszerben továbbra is a ’89 előtti színvonalon, az Új Élet stílusában kommunikáltak: a felháborodott nyilatkozatokon kívül mást nemigen tudtak kibocsátani. De a Síp utca népét, amely igazolást keresett ’89 előtti szervilis magatartására is, ez sem érdekelte: fő, hogy a falakon belül megmaradt a régi rend, ez vigasztalást nyújtott, mint a gyereknek a szülő képe, ha már a hús-vér szülő távol van.
Zoltai kényelmesen berendezkedett a zárvány Kádár-rendszerben, melynek szellemiségét hamar elsajátította: hűség a vezetőhöz, vallásgyakorlás, az intézmények lassú csinosítgatása. Semmi újítás, semmi kreativitás, semmi adófizetői öntudat. (Utóbbitól nem is kellett félni, hiszen a pénzek – más egyházakhoz hasonlóan – mind fölülről lefelé áramlottak.) Mivel a felsőség érinthetetlen volt, maradt az egymás elleni intrika és kicsinyeskedés.
A milliárdosra duzzadó költségvetés segítségével mindent és mindenkit kényelmesen nyugalomban tarthatott – ’jut is, marad is’ alapon. A hirtelen jövedelmek a korszerűtlen berendezkedést stabilizálták, mint egy arab sejkségben. A gépezet kiköpött magából mindenkit, aki komolyan modernizálni akart. A reformerek többnyire csöndesen odébbálltak, nem akartak botrányt.
A Síp utcai Kádár-rendszert konzerválta az a tény is, hogy a magyar zsidóság nagy többsége erősen asszimilált – önképében a vallásnak amúgy sincs sok jelentősége. Identitásának alapja a demokratikus, emberjogi, kisebbségvédő antifasizmus, ami tökéletesen beleillik a magyar baloldal politikai kultúrájába. Így identitásuk megéléséhez nincs szükségük a vallásos establishmentre. Akit az utóbbi mégis érdekel, az a létező antiszemitizmus miatt tartózkodik a hangos bírálattól, legfeljebb csöndes utálattal elfordul.
A MORGOLÓDÁS JOGA
Zoltai nem volt kényúr, a langyos fürdőben mindenkit megilletett a morgolódás joga – ha nem ő volt ennek tárgya, kimondottan szerette és bátorította is: minél többet ütköznek egymással rabbik, elöljárók, hitközségi elnökök, annál biztosabb az ő hatalma. Az ilyen belvillongásokat – Miért kapott A több pénzt, mint B? – vélhetően ügyesen tudta gerjeszteni, hogy aztán szép és nemes gesztussal békéltetőként lépjen fel.
A Síp utcai közgyűlések veszekedő légkörét is ebben a keretben kell látni: agresszív pörlekedések ezek – mint szomszédasszonyok a gangon –, a hatalmi berendezkedés lényegét nem érintik.
Feldmájer Péter megbuktatása is éppen ilyen játék volt: az elnököt és az elégedetlen lázadókat sikerült a végsőkig egymás ellen heccelni – hogy aztán a kezelhetetlenné váló helyzetben Zoltai nagyvonalú gesztusa hozzon megoldást és vastapsot. A machiavellista taktika tökéletesen működött: a rendszerrel elégedetlenek haragját Zoltai másra irányította, a balgák győzelmet ünnepelnek, a rendszer pedig marad.
Mi volt a baj Feldmájer Péterrel?
Hiszen megtestesítője volt annak a súlyos sérelmi politikának, amely a magyarországi zsidóságot a rendszerváltás óta áthatja!
A baj az volt, hogy lassan önálló arculatot öltött. Noha Zoltai machiavellista hatalomgyakorlását tudomásul vette és nem bolygatta, lassan fölépített egy saját imázst. Hűségesen és becsülettel teljesítette a magyar zsidó lélek mélyéből fakadó elvárást: minden alkalommal és minden helyen a képviselte a Holokauszt áldozatait, sérelmeiket a világ elé tárta. Mert a magyar zsidóság (bármit is jelentsen ez) önképét továbbra is ez a trauma határozza meg – a gerjedő antiszemitizmus közegében egyre inkább.
A nemzetközi légkör is kedvezett ennek a politikának. Soha ilyen jelentős nem volt a Holokauszt ügye Európában. Ezt a jelenlegi hatalom is megértette, és miközben a demokrácia terén a korszerű Európával szembe megy, a Holokauszt kérdésében, úgy tűnik, rácsatlakozott az európai fővonalra. Minden témába vágó kezdeményezést fölkarol, néha maga áll az élére. Így az elnök előtt tágra nyíltak a lehetőségek, számtalan alkalommal beszélhetett a Holokauszt áldozatairól és az emlékezés kötelességéről.
Mivel azonban ezt az igen hálás szerepet többnyire magának tartotta fenn, kivívta mások, köztük Zoltai féltékenységét, akik szintén szerettek volna ebből a dicsőségből részesülni. Holott ez a one man show a Mazsihisz hierarchikus rendszeréből következett. És nem is nagyon volt más, alkalmas személy erre a szerepre. A kádári zárványban élő Zoltai a modern médiában nem tud megszólalni.
Ám aki a Holokauszt áldozatainak nevében beszél úgy, hogy közben semmiféle demokratikus kontroll nem fékezi, azzal könnyen elszalad a ló. Olyan – erkölcsi jellegű – hatalom ez, amely előtt, a mai nyugati értékrendben, nem állhat meg senki és semmi. Ezen az alapon Feldmájer meglehetősen kellemetlen hangon tárgyalt a kormány képviselőivel is. Ezzel sokak szívéből szólt, mivel a honi zsidóság túlnyomó része zsigerből irtózik mindentől, ami jobboldali – lévén, hogy Nyugat-Európától eltérően itt nincs világos határvonal jobboldal és szélsőjobb között.
"KÉS A BORDÁK KÖZÖTT"
Amit azonban a kormány kénytelen volt (a külvilág előtt) lenyelni, azt a zsidó közösségen belül nem nyelték le: zsidókkal szemben ez a fajta erkölcsi tekintély nyilván nem működik. Feldmájer ezt nem érzékelte, és a közösségen belül egyik embert a másik után sértette meg. Sorsa akkor pecsételődött meg, amikor fensőbbséges stílusa Zoltai hiúságát is sérteni kezdte. Utóbbinak az lehetett az utolsó csepp a pohárban, amikor Feldmájer a magyar zsidóság nevében szólalt meg a Zsidó Világkongresszus elnöke és a miniszterelnök előtt. Thank You, Péter – viszonozta a köszöntést Ronald S. Lauder, és Zoltai valószínűleg ekkor érezte úgy, hogy kést szúrtak a bordái közé.
Itt a paradoxon magyarázata: hogyan válthatták le az elnököt a magyar zsidóknak oly nagy ismertséget és presztízst hozó ZSVK tanácskozás után napokkal? Nos, Síp utcai szemüveggel nézve mindez nem így festett: a kicsinyes népek nem tűrhették, hogy az elnöknek jusson minden dicsőség.
Zoltai nélkül a lázadóknak nem sok esélyük lett volna. Aki végignézi a közgyűlésről készült felvételt, jól láthatja, hogy Feldmájer az ellenséges légkörben keményen tartja magát mindaddig, amíg Zoltai nem kér „saját maga ellen” bizalmatlansági szavazást. Ebben a pillanatban bedobja a törülközőt (majd rövidesen szabályosan elmenekült a Síp utcából).
Semmi okunk örülni Feldmájer Péter bukásának. A közgyűlés nem forradalom volt, hanem palotaforradalom. Nem a tisztulás jeleit láttuk: a Kádár-rendszer vetette ki magából azt, aki (bármilyen irányban is) kinőtt a jellegtelen, szürke átlagból.
Tovább süllyed a színvonal
Feldmájer Péter május 19-i, vasárnap esti interjúja a Hír TV-ben, sajnos, a politikai színvonal további süllyedéséről tanúskodik.]Ebben többek között, az őt leváltó ellenzéket, közönséges, köztörvényes bünözőknek minősiti – a szerk] Jogos kifogásokat és méltatlan vádaskodást összekeverve támadja a Mazsihisz minden – általa sebezhetőnek tekintett – tisztségviselőjét. (Kivéve persze Zoltait, akinek támogatása nélkül nem kerülhetne vissza posztjára.)
Egy erősen jobboldali, kormánypárti televízióban azzal vádolja konkurenseit, hogy az ország fasizálódásának rémét festik a falra. Az elnök tehát, 180 fokos politikai fordulatot végrehajtva, „jobbról előz”, kormányköröktől remél segítséget pozíciójának visszaszerzéséhez. A korábban némi tartással és stílussal rendelkező Feldmájer tehát maga is beszáll az övön aluli politizálásba – és mindehhez külső segítséget próbál szerezni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése