IRODALOM/ VASZILIJ GROSZMAN AZ IRÓK BOLTJÁBAN

NEM "HÁBORU ÉS BÉKE" DE ROKON DIKTATURÁK

HELYSZÍNI TUDÓSÍTÁS A ZSIDÓ IRÓ 'ÉLET ÉS SORS' CIMÜ NAGYREGÉNYÉRŐL

Laik Eszter

 

Heves, izgalmas vita alakult ki Vaszilij Groszman Élet és sors című nagyregénye bemutatóján az Írók Boltjában, ahol Soproni András és M. Nagy Miklós beszélgetésén megbizonyosodhatott az érdeklődő: a mű nem véletlenül vert fel nagy port világszerte.

 

A „Műfordítás és irodalom” című sorozat szerkesztője, Nádori Lídia úgy döntött, az orosz irodalom hazai reprezentációjának szentelt délutánon teljes egészében Vaszilij Groszman regényéről lesz szó, mivel a mű óriási figyelmet kapott világszerte. Az ötvenes években született gigantikus családregény a második világháború irodalmi szintézise, szerzője megdöbbentő nyíltsággal leplezi le a gyilkos diktatúrák kegyetlenségét.

Az Európa Kiadó igazgatója, M. Nagy Miklós – aki maga is russzista – röviden bemutatta a mű történetét. Az 1980-ban nyugati országokban, majd 1988-ban a Szovjetunióban megjelenő regény sajátos módon 2006 után lett rendkívül népszerű világszerte (több filmes és színházi adaptáció is készült belőle), és a 20. századi Háború és békeként kezdték emlegetni – ennek lehetséges okaira a beszélgetést követő vitában tért vissza M. Nagy. A kései magyar fordítás oka, hogy a jogtulajdonosok sokáig nem tették lehetővé a kelet-európai megjelentetést.

A mű fordítója, Soproni András – aki az utóbbi évtizedekben több remekművet ültetett át magyarra, így Szolzsenyicin Gulag-szigetcsoportját vagy Akszjonov Moszkvai történeteit – mindjárt az elején leszögezte, hogy az Élet és sors nem mérhető a Háború és békéhez. Ha közvetlenül megírása után jelent volna meg, akkor legalább akkora bombaként robbant volna, mint Szolzsenyicin regénye – vélekedett a fordító. (A KGB 1961-ben elkobozta Grosszman írógépét valamint a kéziratot, melynek egy példánya kalandos körülmények között jutott ki Nyugatra.) Soproni nem titkolta: nem érti teljesen a felfokozott lelkesedést, mely húsz évvel ezelőtt, a vehemensen szovjetellenes korban inkább indokolt lett volna.

„Összességében jól megkonstruált regény, de a részletekkel gond van” – fogalmazta meg kritikáját az 1110 oldalas műről a fordító. Elismerte, hogy Groszmann legalább annyi szereplőt és szálat mozgat, mint Tolsztoj, de egyes karaktereket nem érez elég hitelesnek, néhány fontos jelenet pedig megítélése szerint a giccs határát súrolja. Ennek érzékeltetésére Soproni kiemelt egy auschwitzi jelenetet, melyben az író mint megfigyelő nem áll meg a gázkamra bejáratánál, hanem megörökíti egy gyermektelen anya és egy hozzá csapódott kisfiú pusztulását. Vitán felüli erénye azonban a műnek a háborús jelenetek minden szempontból hiteles ábrázolása – vonta meg a mérleget Soproni.

M. Nagy Miklós már alig várta, hogy vitába szállhasson Sopronival, ha abban egyetértett is a fordítóval, hogy a jól hangzó szlogen ellenére értelmetlen Tolsztojjal összevetni egy 20. századi művet. Azt sem vitatta, hogy itt-ott túlírt, egészében azonban remekmű, amelynek hibái eltörpülnek az erényei mellett. Az ominózus gázkamra-jelenet, melyet Soproni giccsesnek tart, M. Nagy szerint a 20. századi irodalom legfontosabb lépése: Grosszmannak – a modern írók közül elsőként – volt bátorsága elmenni a végső határig.

M. Nagy Miklós elmondta, hogy sokan felháborodtak az általa írt fülszöveg egyik mondatán, miszerint az író „akkor beszélt egészen nyíltan a náci és a szovjet rendszer lényegi azonosságáról, amikor a kérdés puszta felvetése halálos bűnnek számított.” Ma már inkább a „sztálini”-ra cserélné a „szovjet” szót – de felidézte a regényből azt a jelenetet, amely mégiscsak a lényeget fejezi ki: egy német lágerben a német politikai tiszt arról próbálja meggyőzni az orosz tisztet, hogy ha most átrepülnének Magadanra egy ottani, szovjet lágerbe, csupán helyet cserélnének. Grosszman sugallja az azonosságot, ha a tömeggyilkosságok módszere eltérő is – fogalmazta meg M. Nagy. Soproni viszont nem látja nyomát annak, hogy Grosszman egyenlőségjelet tett volna a két diktatúra közé, mint mondta: a regény tárgyszerűségével egyértelmű választ ad a kérdésre. Mire M. Nagy Miklós egy közelmúltbeli moszkvai élményét osztotta meg: a Kurszkaja metrómegállót eredeti állapotában állították helyre, a „Sztálin nevelt fel bennünket” (a sztálini himnusz egy sora) kupolafelirattal együtt. Míg az orosz közéletben a sztálinizmus reneszánszát éli, Németországban elképzelhetetlen a hitlerizmus revíziója.

A műfordító ízelítőként felolvasta a regényből azt a részletet, amikor a sztálingrádi csatában a szovjet harckocsi-hadtest áttörni készül a németek védelmét. A részlet elhangzása után megindult a közönség hozzászólásainak áradata, nem nélkülözve az indulatokat. Elsőként Zsigmond Anna „feddte meg” barátian, ám határozottan Soproni Andrást: a regény nem arról szól, ami az esten elhangzott, illetve amit a felolvasott „unalmas” részlet sugallt. Grosszman haditudósító volt, bejárta a poklokat, és megörökítette a hátországban élők mindennapjait és tragédiáit: az ukrán fasiszták rémtetteit, akik a szomszédaikat gyilkolták le, amikor kiderült, hogy azok zsidók; vagy a kitelepített kutatóintézetekben dolgozó tudósok sorsát, akiket állandó ingázásra kényszerítettek, és még számos, döbbenetes momentumát a szovjet életnek. A háborús jelenetek közül is sokkal érzékletesebb, például, az égő Volga leírása.

Szintén heves hozzászólásban fogalmazta meg véleményét egy orosz származású olvasó, aki szerint felháborító giccsnek nevezni az auschwitzi jelenetet (Soproni ezt azzal hárította: szubjektív ízlését fogalmazta meg), valamint éles határt vont a hitleri és a sztálini és a tömegpusztítás között, ez utóbbi „javára”. A jelenkori orosz társadalmi folyamatokat éppoly pokolnak nevezte, mint a szovjet érát, és hangsúlyozta: a háborút nem a szovjet, hanem az orosz nép nyerte meg. Többen kiálltak a regény erényei mellett, volt, aki a fizikus hős kapcsán bemutatott természettudományos kutatások rendkívüli értékéréről beszélt.

A kortárs politikai jelenségekkel kapcsolatban és egy olvasó kérdésére fogalmazta meg végül M. Nagy Miklós, hogy miért nagy siker a mű több évtizeddel első megjelenése után. Az oroszok a rendszerváltás óta keresik a nagy nemzeti eszmét, melyet Putyin kormányzása alatt végül a háborúban találtak meg: a nagy honvédő háború során Oroszország mentette meg az emberiséget – összegezte meglátását M. Nagy Miklós. Ez az öntudat az utóbbi években egyre jobban áthatja az orosz közhangulatot, és Grosszman regénye, mely a rendszerváltáskor, a posztmodern hőskorában elavult beszédmódnak minősült, ma, a hagyományos történetmondás reneszánszában megtalálta útját az olvasókhoz.

(fORRÁS: irodalmi Jelen/ Sófár)