·                               

Ujabb quiz:ki mondta és ki irta (neki) az alábbI beszédet?

Identitásunk határai

A "féllábu (asszimiláns)zsidóság" * Dr Heisler Mátyás, kolozsvári

 "haladó" rabbi  viziója a gyökértelen neológiáról

V'Dirsu Esz Slajm hoir aser higlészi eszhem somo vöhiszpállu báádo el – Adonaj ki bislajmo jihje lohem solajm – mondja Jeremiás könyve 29. fejezete, 7. mondat, vagyis: „És keressétek azon város békéjét, ahova számkivetettelek és imádkozzatok érte az Örökkévalóhoz; mert az ő békéjében lesz számotokra is béke."

Jeremiás, amikor ezeket mondotta, ismerte a babilóniai fogság keserűségét, a nép legjobbjait sújtó száműzetés szörnyűségét.

Bölcseink ezt a mondást, úgy magyarázzák, hogy akik egy idegen – nem zsidó – városba költöznek, kötelesek annak törvényeit betartani, mert vendégek ott.
A zsidóság a második Szentély pusztulása után ismét abba a sajátos helyzetbe került, hogy az egyébként is igen nagy számban az országon kívül élő zsidókhoz hasonlóan az ott lakók szétszórattak, és idegen népek közé vettettek.
Ez alapvető különbség volt az előző helyzethez képest, hiszen nagyobbrészt rabszolgaként hurcolták el őket – az akkori szokásoknak megfelelően –, de az elvi lehetőségük fennállott arra, hogy visszatérjenek – ha akarnak – az anyaországba, a második-harmadik nemzedék is megtehette volna ezt – miként sokan megtették a Babiloni fogság után –, de nem akarták megtenni, hiszen már beilleszkedtek a helyi társadalomba, a birodalom fővárosába Rómába, vagy éppen Alexandriába.
Azonban az a sajátos helyzet állt elő, hogy szinte valamennyi zsidót elüldözték ősei földjéről, és valamennyien idegen városokban laktak, az elvi lehetőségük is megszűnt arra, hogy visszatérjenek őseik országába, mert az már nem létezett.
Ez azonban nem jelentette azt, hogy ők asszimilálódtak, volna, nem jelentette azt, hogy identitásukat feladták volna, zsidónak tekintették magukat, csak ez volt az identitásuk, elzárkózva, vagy éppen elzártan éltek a társadalom többi részétől, kizárólag bizonyos szokásokat vettek át.

A középkori Európában a kizárólagos zsidó identitás még inkább megerősödött, hiszen két részre voltak osztva az emberek, keresztényekre és nem keresztényekre. Arra kényszeríttették a zsidókat, hogy teljes egészében zárt körülmények között éljenek. A Krisztus hívőkhöz nem tartoztak, de kötődtek ahhoz a helyhez, amelyben éltek. Vagyis a két csoport tagjai, tehát a zsidók és a nem zsidók is közösek voltak az önmeghatározásuk egy pontjában, mert mind az mondták magukról például, hogy „mi wormsiak vagyunk".

A zsidó közösségek ezekkel a városokkal jellemezték magukat, elég ha csak utalunk a híres prágai Lőw rabbira.

(Néhány rendkívül kiváló zsidó tudósnak, kiemelkedő személynek sikerült áttörnie a gettó falát, nemcsak fizikai, hanem szellemi értelemben is, ez azonban általában kivétel volt.)
Ez a vallásos zsidó csoportok önmeghatározásának olyan erős elemévé vált, hogy azután függetlenedett is magától a lakóhelytől. Így ma is létezik „a makói rebbe és közössége" Jeruzsálemben, a pápai rebbe, vagyis a „Puppenruf" közössége New Yorkban, a tassi rebbe közössége (Nyírtass) ugyanott. És például a vizsnyici rebbe, Jisrael Hager a két háború között Nagyváradra menekült, a sanzi rebbe pedig Kolozsvárra…
Alapvetően változott meg a helyzet akkor, amikor a modern nemzetállamok kialakulása idején az emberek csoportjai valamiféle közös identitást kezdtek keresni, és már nemcsak az adott lakóhely volt az, amellyel az emberek jellemezték magukat, hanem valamiféle nagyobb egység.

Mindaddig, amíg ez a kapcsolódási pont nem a nemzethez kötődött, hanem egy-egy birodalomhoz vagy annak uralkodójához, abban az esetben ez nem vált az identitás részévé, hiszen az embereknek általában illett és kellett a királyoz hűnek lennie, vagyis a fennálló hatalom birokosához, akitől függött az egész ország, elvileg függött mindenki.
Azokban az évszázadokban nem jutott volna senkinek se az eszébe, hogy megtagadja az ország vezetőjétől, vagyis a királytól a formális tiszteletet, hiszen ezzel olyan mértékben sértette volna meg, az ország szokásait, amelyet nem néztek volna el neki.
Nem vált azonban az identitás részévé, hogy valakinek ki a királya, hiszen az emberek pontosan tudták: a királyok jönnek, és mennek, egyszer az egyik királyhoz kell hűnek lennünk, máskor a másik királyhoz.

Tudták: a királyok is halandó emberek személyük változhat, de tapasztalták azt is, hogy – akár egy ember életében többször is – változik az adott területen a király, hiszen háborúk folytak, városokat foglaltak el, vagy adtak-vettek. Azaz gyakran megváltozott a főhatalmat gyakorló uralkodó személye, ezért az egyszerű embereket nem is nagyon érdekelte, hogy ki a király.

A zsidóknak minden esetben, és minden eshetőségre valamiféle áldást kell mondaniuk, az áldás pedig mindig az Örökkévaló dicsőítésével kezdődik. Az egyik leggyakrabban mondott áldás:

„Boruch áto Adonaj alajchénu melech hoajlom, hamajci lechem min hoórec", – magyarul „Áldássál Te, Örökkévaló Istenünk, a világ királya, aki előhoz kenyeret a földből." Természetesen az uralkodó megpillantása esetén is áldást kellett mondani, hiszen az nem volt lehetséges, hogy megtagadják ezt a tisztelgési módot a főhatalom gyakorlójától. Ez az áldás, persze csak látszólag szól a királyról, az uralkodó dicsőítéséről. Boruch áto Adonaj alajchénu melech hoajlom, senoszán mikhajdaj leboszor v'odom, ami a magyar fordításban annyit tesz: „Áldassál Te Örökkévaló Istenünk a világ királya, aki adott dicsőségéből a húsnak, és a vérnek."
Akkor, amikor tehát uralkodót látott egy zsidó ember, azt hihette mindenki, hogy a királyt dicsőíti, de valójában kifejezte azt a mély hitét, hogy az igazi uralkodó az az Örökkévaló, és mindenki más ehhez képest, csak alárendelt, a király is, a császár is, aki éppen olyan hús-vér ember, mint aki az áldást mondja.

Ez a helyzet változok meg akkor, amikor elkezdenek kialakulni a modern nemzetállamok, mert ettől kezdve az emberek identitása már nemcsak a valamiféle uralkodóhoz kötődött, hanem tágabb közösségek jönnek létre, országok, nemzetek, és az emberek tudatában a nemzethez való hűség lett az, amely az egyik legfőbb csoportképző tényezővé válik. Ennek Európában általában a nyelv volt az alapja, azok az emberek, akik azonos nyelvet beszéltek, egy nemzethez tartozónak tekintették magukat, és úgy gondolták, hogy kölcsönös felelősséggel tartoznak egymásért, és ha egyik nemzettársukat sérelem érte, azt ők is sérelemnek tekintették, ebből következően felléptek mellettük; hívhatjuk ezt nemzettársi szolidaritásnak.

A zsidók sajátos helyzetbe kerülnek, elsősorban Közép-Kelet-, és Nyugat-Európában. A Kelet-Európai zsidók, így az Ó-Romániában élő zsidók, az akkori Oroszországban, Lengyelországban élő zsidók külön nyelvet beszéltek, és ezért nem is vegyültek el annyira a környező társadalomban, mint mások.

Elsősorban jiddisül beszéltek. A török birodalom területein több saját nyelv is kialakult. A nyugati területeken a zsidók elkezdték felvenni a környező lakosság nyelvét, vagyis az Angliában élő zsidók angolul beszéltek, a Franciaországban élő zsidók egyre inkább franciául beszéltek, és hogy témánkhoz közelítsünk, a Magyarországhoz tartozó zsidók pedig magyarul kezdtek beszélni. (Az is tény, hogy igen nagy tömegek beszéltek továbbra is jiddisül, illetőleg Kárpátalján, Erdélyben és a Felvidéken, a Szepességben a szász vidékeken, valamint az észak-nyugati területeken, ahol igen jelentős volt a németül beszélő zsidók száma.)

Azt itt élő zsidók az 1800-as évek közepétől kezdődően asszimilálódni kezdtek, nemcsak a szó egyik értelmében, amely szerint a modern életvitelt vették magukra, hanem abban az értelemben is, hogy egyrészt nyelvük egyre inkább azonos lesz a környező lakosság nyelvével, ami egyébként még nem jelentene igazán nagy változást. (Végig követhető az, hogy az eredetileg hébereknek nevezett népcsoport az egyiptomi fogságot követően miként cseréli le a nyelvét arámira és más nyelvekre.) A nyelvcsere tehát nem jelent alapvető változást, alapvető változást jelent viszont, hogy egy-két nemzedéken belül a magyarországi zsidók, hasonlóan egyébként a német, az angol, vagy a francia zsidókhoz, magyarnak tekintették magukat, akik a magyar nemzet tagjai, ezért a nemzet sikereit, vagyis olyan személyek sikereit, akiket nem is ismertek, a sajátjuknak tekintették, illetőleg a nemzetet, a nemzettársakat ért sérelmeket a saját sérelmüknek érezték. Beépült tehát a magyarságtudat az identitásuk legmélyére, s ez az identitástudat aztán összeér a fejükben akként, hogy egyrészt zsidónak tartották magukat, másrészt, pedig magyarnak, és miként az ember egy két lábon járó lény, akként ezek a zsidó emberek lelkükben két identitást hordoztak.

Ezt törték meg az I. világháborút követő események. A beállott területi változások miatt, olyan emberek, akiknek már a nagyapjuk is „zsidónak és magyarnak" tekintette magát, megváltozott körülmények közé kerültek, hirtelen egy olyan államba, amely már Románia volt. Ez kettős változást hozott. Egyrészről a korábban Európa közepébe tartozó, magukat oda képzelő emberek, hirtelen úgy hitték, hogy egy elmaradott, sötét keleti ország állampolgárai lettek, a periféria része, amelyet Romániának hívtak, mert a területi változások folytán ez az állam kapta meg Erdélyt, és több más részt, amely korábban szintén Magyarországhoz tartozott. (Azt a fogalmat, hogy „Erdély" nem a történelmi és pontos értelmében használom, hanem úgy, ahogyan azt a mai magyar nyelv eléggé pongyolán használja valamennyi olyan területet Erdély szóval jelölnek, amelyet a trianoni békeszerződés Romániához csatolta.) Persze a románok Bukarestet a kelet Párizsának tekintették, egy művelt csodaszép városnak, ahonnan híres művészek indultak el a világhír felé, és nem is alaptalanul. Az témánk szempontjából persze bár nem lényegtelen, de nem a fővonalhoz tartozik, hogy a Magyarországon élő emberek, és így a zsidó emberek is azt hitték, hogy Európa közepéhez tartoznak, egy nagy birodalom fontos részeként, az viszont másik kérdés, hogy ez a hit milyen valóságos alapokon nyugodott, hiszen a külvilág többsége azt sem tudta pontosan, hogy létezik Magyarország, ők ugyanis csak Osztrák-Magyar Monarchiáról hallottak, de leginkább csak a Habsburg Birodalomról.

Másrészről szignifikáns változást jelentett az Erdélyben élő magyarok, magyar zsidók számára a változás, az, hogy román nemzetállamba kerültek és ezzel kialakult az identitásuk válsága. A román állam képviselői azt követelték, hogy ha valaki zsidó, akkor maradjon zsidó, mi köze neki a magyarokhoz? Nem értették, hogy ha a zsidók korábban hűek voltak Magyarországhoz, akkor most a területi változások után miért nem akarnak ugyanilyen viszonyt kialakítani Romániával, a román nemzettel. Persze egy dolog a hűség, az állampolgári eskü, a törvények tiszteletben tartása, mert ezeket ki lehetett kényszeríteni, de nem lehet kikényszeríteni az ember bensejében megbúvó identitás megváltoztatását. Így hiába volt a külső kényszer, a magyarul beszélő, a magyarsághoz asszimilálódott zsidóság a Romániához kerülve valójában a légüres térben lebegett.
Nem szabad azonban elfelejteni, hogy a történelem során több területi változás, több hatalmi változás is történt. Ezért az erdélyi zsidók abban a feltevésben élhettek, hogy ez az uralom nem sokáig tart, a román csapatok egyszer be- egyszer kivonulnak, még követni is nehéz, jöhetnek a franciák, jöhetnek az oroszok, és ki tudja, még kik. A két világháború közötti időszakban ezért például a nagyváradi zsidók okkal gondolhatták, hogy egyszer majdcsak elmennek a románok, és visszajönnek a magyarok, addig majd csak kibírják valahogy.

Hát visszajöttek, de nem úgy, ahogy várták. Hiszen a berendezkedő régi- új hatalom világossá tette, hogy Budapest a magyar nemzetbe nem érti bele a magyarul beszélő, magukat magyarnak tartó zsidókat. Az egyre erősödő fajgyűlölet és megaláztatás után elkövetkezik az 1944-es deportálás és megértik az Észak-Erdélyben és a Romániához csatolt többi területen élő zsidók, hogy az az ábránd, amelyet két évtizedig kergettek, minden alap nélküli volt.

A magyar nyelv igen szépen fejezi ki ezt az állapotot, hiszen ha valaki elveszti az egyik lábát, akkor nem azt mondjuk rá, hogy az illető egylábú, hanem azt, hogy féllábú, mert egy ember csak két lábbal egész ember. Ugyanez a helyzet a kettős identitással rendelkező emberek esetében is, ha arra kényszerülnek, hogy külső kényszer alatt fel kell adniuk az egyik identitásukat, akkor nem lesz már belőlük sohasem olyan ember, akinek csak egy identitása van, hanem valójában félidentitású személyiségként próbálják meg leélni az egész életüket. Hogy aztán idős korukban rájöjjenek bármi is történt, bármit is mondott és tanított gyermekeinek, megmaradt mindkét identitása. Az erdélyi zsidókat kivetette magából a magyar nemzet, de ők magukat mégis odahitték.
Visszanézve teljesen világos, hogy a megmaradt zsidóság légüres térbe került és bár fennállt annak az elvi lehetősége, hogy identitásuk egyik felét cseréljék ki és legyenek román zsidók, de ez egyrészt nem megy parancsszóra, vagy elhatározásból, másrészt ismerjük azt, hogy mi történt a második Bécsi döntés után a Romániánál maradt területeken. A dél-erdélyi zsidókat a román hatóságok nem szolgáltatták ki a németeknek, de itt is folyamatos volt az üldöztetés és ismerték azokat a szörnyű pogromokat, amikor százezer számra gyilkoltak meg a zsidó embereket a régi romániai részeken. Mint ahogy arról is mindenki tudott: milyen szörnyű bűntetteket követtek el a román csapatok, a szovjet területeken. (És a magyar katonák? A szerk.)

A több nemzedéken keresztül kialakult magyar-zsidó identitás válságba került, nem volt kihez-mihez asszimilálódni. A környezetükben mindenkinek volt valamiféle nemzeti identitása, nemcsak egy városhoz, hanem egy tágabb közösséghez tartozó. A románok a román nemzet részének érezték magukat, az ott élő nem zsidó magyarok valamiféle kompromisszumra kényszerültek ugyan a román állammal, de a magyar nemzet részének érezhették magukat.

A két világháború között ezért volt igen erős az erdélyi cionista mozgalom; megpróbált a féllábú zsidó identitásnak valamiféle támaszt adni, ez néha sikerült, néha nem.
Frojmovics Kinga a Szétszakadt történelem című korszakos művében idézi, dr. Eisler Mátyásnak a Kolozsvári Hitközség neolog főrabbijának egyik írását, amely mindennél többet mond el erről a helyzetről.

„A történelmi változás mindenképpen készületlenül talált bennünket, egyénileg és összességünkben.(…) Az új helyzetben a zsidóság csoportjai közül a legkisebb – oly kicsiny, hogy voltaképpen nem is volt akkor még csoportnak nevezhető – volt az, amely leghamarabb ocsúdott föl, éppen mert legkevésbé fűzték érzelmi szálak a legközelebbi múlthoz: a zsidó nemzeti, későbben cionista párt. Ők vesztették az égésben (az első világháborúban – F. K.) a legkevesebbet, mert voltaképpen már korábban is saját akaratukból szakadtak el attól, ami a többieknek ideáljuk volt, és helyében egy más eszmét zártak szívükbe, amely erőt adott nekik a megállásra, midőn körülöttük minden romba dőlt.

"A zsidóságnak egy másik csoportja, mely az erdélyi részekben a legszámosabb volt, viszont fájlalta ugyan az elveszett eszményt, de egyrészt a saját tömegében rejlő erő érzetében, másrészt a lelke mélyén atavisztikusan gyökerező és mindennapi életében többé- kevésbé hatékonyan megéledő ama másik pozitív eszményben, a vallási hagyományban szintén erős támasztékot talált, amelyben meg tudott fogózni a nagy felfordulás közepette: a zsidó orthodoxia ez. Csak mi, az úgynevezett haladó zsidóság (a neológia – F. K.) álltunk gyökértelenül úgy, mintha lábunk alól elfutott volna a föld és kezeinkkel a levegőt kapáltuk: mi elvesztettük egész eszmei kapcsolatunkat, nyelvi és kulturális összefüggésünket a múlttal és a jövő üres, nagy kérdőjelként meredt elénk, mert nem volt bennünk semmi más eszmei tartalom, amivel kitölthettük volna. Quo vadis?"

A háború után a szovjeturalom alá került területeken a zsidók nagy része úgy próbálta meg rendezni félbevágott identitását, hogy megpróbálta eldobni nemcsak a nemzeti, hanem a vallási identitását is, szakítani akart magyarságával és a zsidóságával, megpróbált csatlakozni a szovjet birodalom ideológiájához, amelyet kommunizmusnak hívtak, az egyenlőség eszméjéhez. Azt tanították nekik, hogy nem lesz nép, nem lesz nemzet, nem lesz vallás, hanem minden ember egyenlő lesz, hiszen az egész világot forgatják meg holnapra, vagyis hát – szűken véve – egy napon belül. Hamarosan azonban rájöttek arra, hogy Romániában erről szó nincs– máshol se volt –, hiszen kommunista köntösben újjáéledt a nagy-román nacionalizmus, és arra kényszerítettek mindenkit, hogy válasszon: román-e vagy semmi. Ezzel eltűnt az utolsó fogódzó, nem volt olyan identitás, amelyhez a zsidók csatlakozni tudtak volna, így amikor lehetett, elindultak…
A második, harmadik nemzedék már elvesztette a magyar nemzethet való tarozás érzését.
Az erdélyi zsidók eleget tettek az ősi parancsnak, megőrizték városuk békéjét, de amikor ezen az ősi parancson túlléptek, és megpróbáltak beilleszkedni a városon túl egy tágabb csoportba, a nemzetbe, a történelem keserű tréfát űzött velük. Mert amikor elérték azt, hogy énjük része lett a magyarsághoz való tartozásuk, hirtelen egy másik nemzettel kellett volna ezt helyettesíteniük. Mert ez nem sikerült, nem sikerülhetett, mert a lélek dolgait nem lehet egyik napról a másikra megváltoztatni.
Azt már sosem fogjuk megtudni, mi lett volna, ha 1920 után nem kerül a zsidókérdés a magyar közgondolkodás középpontjába, mi lett volna, ha nem szabadulnak el a gyilkosok, nem akarják megvalósítani azt, amit vezéreik mondtak: az európai zsidóság módszeres és teljes kiirtását. Persze a „modern" Magyarország fejlett ipari módszerekkel mészárolta le állampolgárait, az „elmaradott" Románia maradt a rég bevált ütlegelésnél, kézimunkánál, de az áldozatok a pusztulásban nem tudtak különbséget tenni.
A félidentitású erdélyi zsidóság válsága megoldódott, legtöbbjük már zsidónak és izraelinek tudja magát, és ha így halad a világ, pár évtized múlva már azok is eltávoznak, akik emlékeznek a zsidó világnak erre a régi szegletére.
Worms, Mainz, Nagymihály és a többi hajdan volt nagy zsidó közösségek városainak nevei mellé bekerülnek majd Kolozsvár, Nagyvárad, Temesvár nevei, amelyek már nem fognak mást jelenteni az eljövendő nemzedékeknek, mint egy elsüllyedt világ halovány jelét…
Így van ez, mert az Örökkévaló útjai kifürkészhetetlenek.

 

 Elhangzott egy nemzetközi konferencián 2009. május 14-én.

A KÉRDÉS: KI MONDTA EL EZT A BESZÉDET, HOL ÉS KI IRTA NEKI?

(FORRÁS: REMÉNY, BPEST, 2009/3

 

*

Előző kérdésünkre eddig 17 válasz érkezett. Ebből 16, tévesen, a bukott elnököt jelölte. Egy helyes megfejtés volt. Még lehet tippelni.

A szerk