A HETI SZAKASZ -BÖHÁÁLOTCHÁ(2)

   VENDÉGOLDAL

    IRJA: Köves Slomó, rabbi

A rossz ismerete, a megtérők érdeme

Sávuot a gérek, a betérők ünnepe. Pontosabban az egész zsidó népé, amely ezen a napon esett át a kollektív betérésen, és vált héber törzsekből zsidóvá. Nem véletlen, hogy elterjedt szokás ezen az ünnepen az öt tekercsből Rút könyvét tanulmányozni. Rút ugyanis az a bibliai személy, aki elhagyva a moábita ősöket, volt anyósát követve, a Szentföldre vándorolt és zsidóvá lett. Rútra a háláchá mindig úgy is utal, mint a jellegzetes gérre.

Nyilván az sem véletlen, hogy a Sávuotot általában közvetlenül követő Behálotchá szakaszban, hetiszakaszunkban ugyancsak egy lényeges „betérő-megtérő” személy, Mózes apósa jelenik meg. Jitró, aki midjánita pap volt, és aki a Midrás szerint (Mechiltá 1., idézi Rási 2Mózes 18:11.) a Föld minden bálványát kipróbálta, megjelenik az alig pár napja szabadult zsidók között, hogy saját szemeivel győződhessen meg azokról a csodálatos dolgokról, melyeknek hírét vette.

 

Mózes marasztalná apósát, és a következő párbeszéd zajlik le közöttük (4Mózes 10:29-31.): „Mi vonulunk a hely felé, melyről az Örökkévaló mondta: Azt fogom nektek adni; jöjj velünk és mi jót teszünk veled, mert az Örökkévaló jót ígér Izraelnek. És az mondta neki: Nem megyek; hanem országomba megyek. De ő mondta: Ne hagyj el kérlek, bennün­ket, mert te ismered táborozásunkat a pusztában, azért légy nekünk a  szemeink”.

Miről szólt Mózes és Jitró vitája? Mivel próbálta az ellenkezés ellenére is marasztalni apósát? Hogy kell értenünk, hogy „légy nekünk  a szemeink”?

Áldott emlékű üknagyapám, Silberstein Slomó néhai sarkadi rabbi a következőképpen magyarázza szakaszunknak ezt a passzusát.

Amikor a fent említett Rút, Izrael hitére akar lépni, akkor a következő párbeszéd zajlik le közötte és Anyósa távoli rokona, Boáz között (Rut 2:10-12.): „Miért találtam kegyet sze­meidben, hogy ismersz engem, holott idegen vagyok?” – kérdi Rút – „Felelt Bóáz és mondta neki: (mert)"megmondták nekem mindazt, a mit cselekedtél anyósoddal férjed halála után, elhagytad ugyanis atyádat és anyádat meg szülőfölde­det és mentél egy  olyan néphez, melyet nem ismertél tegnap, tegnapelőtt. Fizesse meg az Örökkévaló cselekedetedet s legyen jutalmad teljes az Örökkévaló, Izrael Istene részé­ről, akihez jöttél, szárnyai alá menedéket keresni.”.

Érdekes módon Boáz két dolgot is kihangsúlyoz elismerő szavaival. Az első, hogy „elhagytad ugyanis atyádat és anyádat meg szülőfölde­det és mentél oly néphez, melyet nem ismertél”. Azaz maga a tény, hogy eltávolodtál a szülői háztól, a régi rossz szokásoktól, a tisztátalan megszokástól, és elindultál keresni valami jobbat, amiről még talán még magad sem tudtat biztosan, hogy mi az, önmagában a tény, hogy felismerted téves utadat és az – esetleg még ismeretlen – jobb iránt indultál, már ez elismerést érdemel. Hasonló gondolatot fogalmaz meg a híres Jonatán Eibsitz német rabbi (Ohel Jonátán, Lech lechá) Ábrahámmal indulásával kapcsolatban, amikor Isten így szólt a zsidó nép pátriárkájához (1Mózes 12:1.): „Menj – a saját javadra – el a te országodból, a te szülőföldedről és a te atyádnak házából azon országba, melyet én neked mutatok.” – Önmagában a szülőföldtől való eltávolodás, a még ismeretlen („melyet én mutatok neked”), de jobb felé jutalommal jár, és Ábrahám javára van.

Ugyanakkor minden megtérőben és betérőben Ábrahámtól, Jitrón és Rúton át egészen napjainkig, felmerülhet az a bizonytalanság, hogy vétkes ember lévén sohasem tud teljesen menedéket találni az „Örökkévaló szárnyai alatt”. Ez merülhetett fel Rútban is, és erre volt Boáz válasza a második mondat: „…legyen jutalmad teljes az Örökkévaló, Izrael Istene részé­ről, akihez jöttél, szárnyai alá menedéket keresni.” – vagyis egy pillanatra se kételkedj abban, hogy az Örökkévaló ne fogadna el teljességgel.

De miért ne lenne ok az aggodalomra? Hát nem mégiscsak hátráltató tényező a vétkes előélet?

Közismert Salamon király evilági létet lekezelő „hiúságok hiúsága, minden hiúság” kijelentése, melyet úgy folytat: „Mi nyeresége van az embernek minden fáradságában, mellyel fárad a nap alatt” (Kohelet 1:2-3.). Van-e Salamonnál, a világi javakat minden tekintetben elérő embernél hitelesebb személy ennek kijelentésére? – teszi fel a kérdést a Midrás.

A megtérő előnyben van, hiszen éppen a rossz ismerete erősíti a jóhoz való ragaszkodásban. Ezért tanították Bölcseink (Talmud, Bráchot 34b), hogy ahol bál tsuvák állnak, arra szintre a tökéletes igazak sem tudnak eljutni.

Ez a párbeszéd folyik le Mózes és Jitró között is. Mózes először azzal érvel, hogy önmagában Jitró elmozdulása Midjánból, a rossztól, a világ összes bálványától, az út a jobb felé, a „vonulás a hely felé” már önmagában is jó. Ha pedig a korábbi életében vétkektől nem mentes após tartana attól, hogy soha nem tud majd a bűntelen tiszta ember szintjére eljutni, akkor erre az a válasz, hogy nem csak hogy igenis képes, hanem éppen, hogy az ő ismerete a rosszból adja meg az átlagosnál intenzívebb ragaszkodását a szenthez. Hiszen nincs Jitrónál, az összes bálványok ismerőjénél hitelesebb ember arra, hogy kimondja „Most tudom, hogy nagyobb az Örökkévaló minden isteneknél…” (2Mózes 18:11.). Sőt Jitró meggyőződése éppen múltja miatt lehet olyan erős, hogy a zsidó nép „szeméül” szolgálhat a rosszal való tapasztalata folytán.