IRODALOM/POLITIKA

OLYAN JÓ A KRÉMES, AVAGY: A ZSIDÓK ÉS A NÁCI CUKRÁSZ

 

Az, hogy egy regénynek nem az irodalmi értékeiről beszélünk, persze az újságíró bűne, de hát a szerző maga tolja be a könyvbe a késő Kádár-kort meg a rendszerváltást, sokszor valódi nevekkel. A Barcelonában élő, ott folyóiratot kiadó Dés Mihállyal egyébként is könnyű elcsúszni a politika felé. Az íróval SZÉNÁSI SÁNDOR beszélget.

- A „Pesti barokk” regényidejében 1993-at írunk. Ekkor jön haza Amerikából az egyik főhős – nyilván az Ön személyiségének egyik vetülete –, és egy bornírt, seftelő, rosszkedvű rendszerváltást talál: csupa őrült hangyát, aki mind a saját hangyabolyát keresi. Ez egy tömörített, poentírozott szöveg, szóval irodalom, vagy tényleg ennyire taszítónak tűntünk?

– A szereplő élményében persze benne van a sajátom is. Az például, hogy nem éreztem örömöt, eufóriát. Ez sokkolt. Megbukott az egypártrendszer, de az emberek csak siránkoztak, nyűglődtek és persze nyüzsögtek, bt.-ket alapítottak, és két bt. között megint panaszkodtak. A másik, ami mellbe vágott, az a mocsok felbugyogása volt. Régi sérelmek, frusztrációk, sötét eszmék támadtak fel, amelyeket a régi rendszer nem megoldott, hanem betiltott, és most itt bűzölögtek szabadon. Tudható volt természetesen, hogy ez feljön, de hogy ennyire ellenállás és visszautasítás nélkül tudjon színre kerülni, az megdöbbentett. 

 

- Talán mert az ön alapvető élményei a nyolcvanas évekből származnak, és az nagyon más volt. A regényből is kitetszően egy kulturálisan ragyogó korszak, ahol a késő Kádár-kor televényében autonómiák, személyiségek, teljesítmények születtek. Tíz évvel később csak néztünk, hova lett mindez.

– Utólag nézve ez így van, de akkor mi, lézengő értelmiségiek hivatalból mégis rosszul voltunk. Utólag úgy mondanám, hogy abban a világban éreztük magunkat a legjobban rosszul. Hiszen mégiscsak a legvidámabb barakkban éltünk. Az életnek tehát volt édessége, csak mi nem így éltük meg. Ezt ma már kicsit röstellem. Az akkori szenvedésből következik egyébként a mai is, mintha korokon átnyúlóan életformánkká tettük volna a kötelező rosszullétet. Van is egy tézisem arról, hogy háromféle szenvedéskör létezik. Az egyik az, amit a filozófusok a létbe való kivetettségnek hívnak, a létezés szomorúságának. A másikat hívhatjuk egyszerűen Kelet- Európának, ahol a lemaradottság, a periféria tudata nem önmagában a baj, hanem azért az, mert rálátunk a nyugati civilizáció központjaira, és kényszerűen azokhoz mérjük magunkat, folyvást lehangoló eredménnyel. Egy vad maláj törzs – elzárva másoktól, és bezárva a saját világába – nyilván nem lenne boldogtalan. Mi igen. A harmadik szenvedéskör már teljesen a miénk, a mi történelmünk búbánata, ami az előzőekkel összeadódva egészen rémes lelkiállapotokat hoz létre. Ráadásul nálunk az élet összes baja a napi politikára vetül ki. Így aztán egy folyamatosan generált, irracionális, egyben elviselhetetlen feszültség borul az ország fölé. Ebből meg az jön, hogy a közélet valódi borzalmait nem tudjuk megkülönböztetni a saját életünk problémáitól, és mivel minden egybemosódik, nem tudunk vele mit kezdeni, nem tudjuk, hogy mire lennénk képesek a saját erőnkből, és mi ellen nem érdemes harcolnunk.

- A kilencvenes évek későbbi vezető figurái a regényben egy nyolcvanas évekbeli álarcosbálon jelennek meg. Magyar Bálint pálcás néptanítónak öltözik, Haraszti Miklós harmadik világbeli forradalmár, Kis János arab sejk, továbbá pór menyecskék, egyebek. Csak jelmezek voltak, vagy volt bennük valami későbbi szerepsejtelem?

– Ez nem tudható, de különben se felejtse el, hogy a már említett lézengő értelmiségiek világa, ami néhol összeért a demokratikus ellenzék, a későbbi SZDSZ vezetőivel, egy nagyon pici társaság volt. Petőék olyasmit vállaltak fel, amit az ország elsöprő többsége nem. A magyar társadalomra inkább az összekacsintás volt a jellemző, egy élveteg, egyszerre pesszimista és vitális cinkosság a rendszerrel, s ebben annak a képviselői is részt vettek. Természetes volt, hogy az állami hivatalnok a vállát vonogatta, és felfelé mutogatott.

- Ez lehet az egyik magyarázat a rosszkedvű rendszerváltásra. A társadalom érezte, hogy a szabadsággal veszíteni fog. Félt az új világtól.

– Én nagyon utáltam a Kádár-rendszert, sőt töredelmesen megvallom, megvetettem ezt a kollaboráns országot is. Ma már jobban megértem az embereket, akiknek élni kellett ebben a minimális játéktérben, amelyből a rendszer majdnem a maximumot hozta ki. Mert látnom kell azt is, hogy az új demokrácia egy jóval nagyobb játéktérből hogyan hozta ki csupán a minimumot. Magyarország nagyot zuhant az elmúlt években, éltanulóból majdhogynem pária lett. Pedig nem annyival rosszabb, mint Szlovákia vagy Románia. Mindenütt vannak mocskos eszmék, mindenütt vannak Sloták és Kaczyn•skik, és az, hogy nálunk egy ennyire gátlástalan társaság irányíthatja az országot, mégpedig a lakosság jelentős részének a támogatásával, nüánszokon múlik. 

- Ha a ballib értelmiséget hallgatja az ember, ez inkább fátumnak tűnik. Török áfiumnak. Az örök alkalmazkodó magyar társadalom belső közönyének.

– Higgye el, hogy ez nem feltétlenül van így. Szerintem az egyik baj, hogy a rendszerváltó elit egy túlságosan puha világot hozott létre, nagyon engedékeny volt. Az MSZP nyilván a bűntudata, az SZDSZ pedig egy spekulatív, elvont és öngyilkos politika miatt, ami arról is szólt, hogy a fasisztáknak is vannak jogaik.

- Már látom, hogy inkább a keménykezű demokrácia híve, nem egy nekiszabadult libertárius. A könyvben ironizál is azokon a zsidókon, akik tudják, hogy a kedvenc cukrászuk náci, de azért nála veszik a krémest, mert az olyan jó.

 

– Igen, mert a borzalmakkal, az önkénnyel való szembenállás nálunk mindig egyfajta elvont dolognak számít. Hogy Isten ezt hozta ránk. De nem Isten hozta, ezt mi választjuk naponta, egyéni kis döntésekkel. Itt vannak például ezek a Gój Motorosok. Ezeket meg egy másik társaságot is a baloldali sajtóban Nemzeti Motorosoknak hívják. Hát hogy lehet nemzetvesztő, hazaáruló eszméket képviselő csoportokat nemzetinek hívni? Ez jellemző. A dolgok a szavakkal kezdődnek, és a hétköznapi tettekkel folytatódnak, akár azzal is, hogy nem megyek el abba a cukrászdába.

- A főszereplő apja azt mondja a regényben, hogy ez egy fasiszta ország. A fiú ezen mérhetetlenül felháborodik. Aztán pár év múlva, a kilencvenes években úgy véli, hogy Magyarország mintha még a weimari köztársaságnál is kisebb ellenállást tanúsítana a szélsőjobb nézetek iránt. Ez az ön véleménye is?

– Én azt láttam, hogy a rendszerváltás környékén azok az emberek, akik addigra már megjárták a hadak útját, idős bolsik vagy csak baloldali emberek, esetleg zsidók, az első perctől tudták, hogy miről van szó, és azt mondták, hogy ide figyelj, itt náci beszédek vannak. Apám nem volt zsidó, viszont paranoiás volt, ami annyit jelent, hogy előre kiszagolta a rosszat...

- Ismerem az ilyen embereket. Kicsit várják is a rosszat...

– Igen, igen. Ő mondta nekem, hogy ezeket ismeri. A hangjukat ismeri. Csak hát a rosszat sejtők, a rettegők befogták a szájukat, mert közülük sokan nem voltak „időszerűek”. Pedig az én apámat már 1961-ben kirúgták a pártból, túl volt már mindenen, de hát mégis, most álljon elő az öreg komcsi? 

- De ez egy kisebbség, akárcsak azok, akiket most udvariasan félnácinak neveznék. A többség a fontos, azok, akik ezeket a dolgokat eltűrik, meg azt is, hogy a Fidesz-kormány folyamatosan vegyen vissza a jogaikból. Tudom, ezekért nem harcoltak meg...

– Freudnak az élet- és halálösztönről szóló tézisét kiterjeszteném a társadalomra is, amely az építő szándékok és az önpusztító, öngyilkos indulatok között ingadozik, és jó esetben talál egyensúlyt. Ez az egyensúly nálunk a rendszerváltással felborult, és mintha a pusztító erők kerekedtek volna felül. Kis borulásról van szó, nem arról, hogy az egész ország és az összes politikai erő ilyen lenne. De azért nézzük meg, hogy majdnem minden rendszerváltó párt felszámolta magát, és nem is akárhogyan. Mi, akik kívülről néztük őket, egy idő után csak ámultunk: mit csinálnak ezek? Medgyessy, amikor hatalomra került, tudtam, hogy ha így folytatja, vége lesz. Az SZDSZ egy ponton túl mintha eszét vesztette volna. Meg voltak ezek őrülve? Igen, megőrültek, és pusztították magukat. Ugyanezt tette az MDF, és jelenleg ezt csinálja a Fidesz is.

- Ezt nehéz lenne bebeszélni nekik.

– A hatalom csúcsán vannak, de dolgozik bennük valami sötét, vak erő, ami hajtja őket a pusztulás felé. Leütnek egy embert, és elszedik a pénzét. Siker. Leütnek egy másikat, egy harmadikat. Az is bejön, tehát rohadt elégedettek. Nem tudják, hogy ilyen nincs. Hogy egyszer végük lesz. Elmossa őket.

- Mi mossa el őket?

– Kisfiú voltam ’56-ban. Emlékszem, hogy a szüleink szétosztották a gyerekeket, és én a dadámhoz kerültem Angyalföldre. Egyszer valamiért bevittek egy nagy laktanyába a Tüzér utcában. És teljesen üres volt. Csak utólag álmélkodtam el ezen, hogy ugyan miért. A legrettegettebb, a legerősebb rezsim volt a Rákosi-féle, és mégis, egyik napról a másikra egy szál katonája nem volt, egy rendőre nem volt. Semmije. Ugyanígy széledt szét 1989-ben a Kádár-rendszer, de a sokkal erősebb Ceauşescu- vagy korábban a Franco-diktatúra is.

- Csak az a bajom a példáival, hogy ezek kemény diktatúrákra vonatkoznak, a magyar helyzet meg nem ilyen. Inkább valami furcsa átmeneti állapot, amelyben a jogállami és a diktatórikus elemek keverednek, bár igaz, sodródásban vagyunk az utóbbi felé. Az ilyen vegyületek még nem robbannak fel.

– Amikor a vak erőről beszéltem, arra gondoltam, hogy a Fidesz kapzsisága, folyamatos törvényszegése nem szabályozható. Maguk sem tudják már, hol a határ, ameddig ez „ésszerűen” folytatható. De valami egyszer visszaüt. Egyszer beomlik alattuk a föld, és ezen ők fognak a legjobban csodálkozni. Hiszen addig olyan sima volt az út. De ez így megy. A dolgok előbb-utóbb összeállnak, és akkor a társadalom, ha lesz alternatíva, ha lát maga előtt kiutat, egy pillanat alatt dönt úgy, hogy onnantól nem bocsát meg többé.