·                               
I R O D A L O M

Bíró Zsófia: Az oroszlánnál

– Pardon, szabad leülni? – kérdezte Sümegi bácsi az oroszlántól.

– Tessék csak – felelte az oroszlán.

– Milyen jó fekvésű ketrec! – mondta Sümegi bácsi, aki úgy nézett ki, mint egy nagyon sovány mazsola, bajusszal.

– Szo-szo. A pumáé jobb. – Hallgattak egyetértésben. Sütött rájuk a nap.

– Mi lesz az ebéd? – kezdett neki ismét Sümegi bácsi, mert beszélgethetnékje volt, és mint mindenki, ő is jól tudta, hogy a rács mögött mindig az ebéd a központi kérdés.

– Ugyanaz.

– Nálunk mindig tarhonya volt – mondta az öregember, és boldog volt, hogy milyen jól elbeszélgetnek.

– Eljövök holnap is – mondta Sümegi bácsi. Az oroszlán nem felelt semmit, mert mit is mondhatott volna.

Másnap már nyitáskor ott volt.

– Hoztam egy kis tarhonyát. Jó ám a nyúlhoz. Mondja csak, ha nem veszi tolakodásnak, nem szeretne néha szabad lenni? – kérdezte óvatosan, de csak akkor, amikor látta, hogy az oroszlán nekilát a tarhonyának.

– Szabad? Mint a cirkuszban? – pislogott értetlenül az oroszlán. – Már megbocsásson, de stresszes ám az is. Egész nap alkoholista senkiháziak meg kiöregedett műlovarnők dirigálnak az embernek. Itt legalább csak az úttörők macerálnak, de szerencsére ezen a rácson még ők se tudnak átmászni.

– Nem úgy értem, hanem szabad, mint a madár!

– Mint a kacsák, akik csak jönnek-mennek, mert átférnek a rácson?

– Nem érti; nem akar úgy szabad lenni, mint én? Járhatna moziba meg állatkertbe, mászkálhatna a városban…

– Innen nincs szabadulás.

–Én is azt hittem, mégis itt vagyok. Fogalmam sincs, mért engedtek ki. Bár ami azt illeti, arról sincs, mért vittek el. Persze nekem jó volt a magaviseletem.

– Az nekem is jó. Nem is vernek.

– Na de attól még… Én is jó voltam, mégis vertek odabenn.

– De hát mért? Ha egyszer jó volt…

– A biztonság kedvéért, gondolom.

– Ilyet! Csak összezavarják az embert.

– Úgy ám, én is arra jutottam. Én például nem csináltam semmi rendszerelleneset, mégis lelkiismeret-furdalásom volt. Aztán bevittek, és bűntudatom lett, mert lehet, hogy mégis csináltam valamit, csak nem vettem észre! De a legrosszabb most, hogy kiengedtek: meg vagyok róla győződve, hogy véletlenül olyasmit tettem, amiért megbocsátottak.

– Érdekes… – mondta elgondolkozva az oroszlán. – Nekem is rossz volt a lelkiismeretem, amikor hiába ültünk ott a porondon vagy nyolcan, magamfajta jóvágású oroszlánok, és valahogy soha, egyikünk se csukta össze a száját, amikor az a szélhámos beledugta a fejét a szánkba.

– Maga tudja, mért van itt?

– Úgy érti, mért kerültem ide? Ezen még soha nem gondolkoztam. Azt hiszem, az úgy van, hogy az ember itt van, eredetileg. Ha érti, mire gondolok.

– Ajjaj – sóhajtott Sümegi bácsi. – Nem baj, attól talán még harmadolhatják. Ezeknél sose lehet tudni.

– Az a helyzet – mondta lassan az oroszlán –, hogy innét még senkit nem engedtek ki. Olyan van, hogy újak jönnek, de őket is csak máshonnét hozzák át. Néha olyan is van, hogy innét visznek el valakit, ritkán, de őt is csak átviszik egy másik helyre. Pedig itt tényleg mindenkinek jó a magaviselete. Nézze meg az elefántot. Indiai elefánt. Bohócszáma volt Prágában. Csúnya történet. Befestették kékre. Ha engem kérdez, nem tudom, melyikbe bolondult bele. Maguknál is meg szoktak őrülni?

– Nem jellemző. Általában fölakasztják előtte az illetőt. Persze az is lehet, hogy kiengedik, mint engem. De az se az igazi. Most megint egész nap törhet a frász, hogy mikor visznek be.

Az oroszlán végzett a tarhonyával.

– Nem lehet az rossz hely, ahol ilyesmi van minden nap – mondta, és ezt bóknak szánta.

– Á, az se mindenütt egyforma – pirult el örömében, hogy megdicsérték. – Mert Recsken például egyáltalán nem volt olyan jó, mint Baracskán. Az Andrássy úton meg egyáltalán nem is adtak. Bár az is igaz, hogy ott valahogy sose volt étvágya az embernek. Nem azért mondom, de maga jobban járt. Egész nagy ez a ketrec, a bokrok, a szép műsziklák…

– Igaz, ami igaz, szép, napos ketrecem van. Egészen boldog lennék én itt, csak az úttörők ne ijesztgetnének állandóan.

– Az az, minket is ijesztgettek. Csak minket nem az úttörők. Látja, magát nem verik. Enni is kap. Kell ennél több egy embernek?

– Lehet, hogy nem vernek – felelte önérzetesen az oroszlán –, de egyszer viszont lőttek rám. Rám, kérem, itt, ebben az állatkertben, Európa szívében lövöldöztek. Aranyló napsütésben, őszi délutánon egyszer csak bejött egy tank, aztán még kettő, de nem a főbejáraton, hanem a lámáknál, és akit csak ért, se szó, se beszéd, közénk lőttek. Volt géppuska is. Látja ezt? – kérdezte, és az oldalára csapott, hogy csak porzott. – 7,62-es kaliber! Négyet kaptam belőle! 26 öltéssel varrtak össze! Másfél hétig egy pingvin hozta nekem a szájában a vizet, mert az ápolóknak előbb el kellett hordani a barlangom elől a halott fókákat, meg a bölényeket. Micsoda napok voltak! A hörcsögök föltárták a tartalékaikat, és aki életben maradt, ahhoz elvitték a mongúzok. Még a jegesmedvék is magot ettek hetekig! Itt, kérem, óriási összefogás volt, amilyet nem látott még a világ! Néhány napig olyan volt itt minden, mint az édenkertben: a nádi farkas a merino bárány mellett legelt, mert senki nem ette volna meg a másikat. Azt mondják, odakint is ugyanez volt. Legalábbis a flamingók szerint, mert nekik csak a hálójukat lőtték szét, úgyhogy még idejében el tudtak repülni, volt, aki meg sem állt Madridig. De aztán néhány év múlva többen is visszajöttek, és mindenfélét meséltek. Hogy odakint nem is olyan volt, mint idebent. Meg hogy kint megették a tevéket. Hülyék ezek a flamingók.

– Na de párosodhat odabenn! – vágta ki az ultimót Sümegi bácsi.

– Ne haragudjon, nekem muszáj párosodnom, mert addig nem hagynak békén. De nekem úgy nem megy, ha közben néznek! – méltatlankodott az oroszlán.

– Ej, de finnyás! Mi bezzeg… csak akkor láttunk nőt, ha a kötelező jellegű zenés-táncos műkedvelő előadáson sodronyból coffot csináltunk a legkölyökképűbbnek közülünk! Kérem szépen, éveken át én voltam ott a legkölyökképűbb! – fakadt ki Sümegi bácsi, mintha csak az oroszlán tehetne róla. – Kérem! Én művezető voltam a vasgyárban!

– Menjen haza, egyen húslevest. Családi körben. Attól megnyugszik – tanácsolta az oroszlán, akit feszélyezett a hirtelen beállt meghittség.

– Próbáltam én már. Megvolt a húsleves is, de csak még idegesebb lettem utána. Nem is a húslevestől, hanem a családi körtől: az még csak-csak elfogadható volt számukra, hogy elvittek, mert kit nem visznek el manapság, de vajon mit csinálhatott – gondolták –, hogy kiengedték? Nem olyan jó itt kint. Nem mintha bent olyan remek lett volna, de legalább tudta az ember, hogy mire számítson.

Hallgattak.

– Képzelje, amíg bent voltam, eltűntek a dolgok. Folyton eltévedek, mert más neve van az utcáknak. Eltűnt a bukta! Egyetlen boltban sem találok. Nem lehet rendszeridegen, mert odabenn kéthetente volt.

– Akkor járjon kirándulni a barátaival – javasolta az oroszlán.

– Hát ez az! Aki még él, az mind bent van a kóterban!

– Legalább tudja, hol vannak. Az én pingvinem, aki vizet hozott nekem, egyszer csak eltűnt, senki nem tudja, hova vitték, mi lett vele. Remek zsidóvicceket tudott. Én nem mondom, hogy emiatt, de azért…. Szökjön vissza hozzájuk – javasolta az oroszlán.

– Próbáltam. Elkaptak és kidobtak.

– Akkor csináljon valamit, ami miatt úgyis beviszik.

– Nem megy, kérem! Annyira igyekeztem, hogy bevigyenek, hogy gyanús lettem nekik: rám fogták, hogy ipari kém vagyok! Pedig még olyanokat is kiabáltam, hogy ,,vissza a királyt!" meg hogy ,,új törvényt, Werbőczy!" de senki nem akart följelenteni, csak azt mondták: ,,ez is megbolondult vénségére, jöjjön, igyon egy fröccsöt, papa". Más bűncselekmény meg valahogy nem jut az eszembe.

– De hát maga művezető volt! Mért nem barkácsol össze valamelyik délután egy jóféle ketrecet magának? – csapott a fejére az oroszlán. Sümegi bácsi szemében egy pillanatra föllobbant a láng, de ugyanolyan gyorsan ki is aludt.

–Nekem olyan ketrec kell, amibe más rak engem bele, mert amibe én rakom bele magam, az igazából nem ér, abból én magamtól kijöhetek.

– Nem mindegy az magának, szépen elücsörög a saját ketrecében, amíg nem jönnek és viszik el magát egy másikba.

– Maga csak ne agitáljon engem! Maga ennek a rendszernek a haszonélvezője, mert bent van a ketrecben és mégse akasztják föl!

– Tudom – felelte bűnbánóan az oroszlán. – De higgye el, nem tehetek róla. Néha egész éjszaka az jár a fejemben, mekkora mázlista vagyok, mert nem törik rám hajnalban a ketrecet a műlovarnők, hogy kínozzanak, legfeljebb az úttörők akarnak abajgatni, de akkor meg bevackolódok oda hátulra, és úgy teszek, mintha aludnék.

– Szokott unatkozni? – kérdezte Sümegi bácsi hirtelen fölvidulva.

– Mi tagadás, néha jól jönne egy parti sakk vagy egy ulti… – ábrándozott az oroszlán. – Macerás ám vérszomjasan előrontani és úgy üvölteni, hogy ne látszódjon: nincs fogam.

– Gondolom, nem akarná megenni őket?

– Ugyan, kérem, úriember nem eszik meg másokat. Én sokkal szívesebben ennék kuglófot a nagy véres húsok helyett, ha lehetne választani, de nem lehet. Nem mondom, elég muris, amikor rémülten hátrálnak, mert rájuk hozom a frászt. De hát legyünk őszinték: ez nem egy intellektuális teljesítmény, csak amolyan diákcsíny.

–Hát engem megenne-e? Ha arról lenne szó.

Az oroszlán erre nem mondott semmit, csak elfordította a fejét. Szemmel láthatóan rosszul esett neki.

– Ide hallgasson, mondok én valamit – mondta fölvillanyozva Sümegi bácsi – Mi jól kijövünk egymással. Hadd költözzek ide magához.

Az oroszlán ereiben meghűlt a vér, mancsai izzadni kezdtek, pánik lett rajta úrrá.

– Nem dohányzom, nem iszom, nincsenek káros szenvedélyeim, kifejezetten rendszerető, házias ember volnék – győzködte az oroszlánt Sümegi bácsi. – Főznék magának tarhonyát; kanasztáznánk, remekül meglennénk!

Az oroszlán úgy érezte, hogy elárulták.

– Ne értsen félre – habogta –, semmi kifogásom maga ellen, tényleg élmény magával beszélgetni – itt egy kicsit túlzott –, de ez az én ketrecem, már elnézést kérek! Huszonkét éve élek itt egyedül, megszoktam én már így, agglegénynek. – hadarta az oroszlán, és a félelemtől remegni kezdett a feje. – Nem olyan nagy ez a ketrec! Igazán nem én tehetek róla, hogy nekem kiutaltak egyet, magának meg nem.

– Hát azt senki nem fogja elhinni magának, hogy csak úgy, minden ellenszolgáltatás nélkül jutott ilyen ketrechez! Most már nem olyan időket élünk, vegye tudomásul, hogy előbb-utóbb be fognak ide költöztetni ki tudja kiket! Akkor már nem lenne jobb inkább velem? – könyörgött Sümegi bácsi.

– Költözzön inkább a vízilovakhoz, és járjon át hozzám délutánonként, jó? – kapkodott levegő után az oroszlán, és a szívét masszírozta. – Nem! Nem adom! – kiabálta és elsírta magát. – Ez az én ketrecem! Én nem akarok magával együtt lakni! Maga még egy tisztességes bűncselekményt se tud elkövetni!

– Maga beszél? Magát agyba-főbe molesztálták a műlovarnők, aztán mégse ette meg őket! Maga egy gyáva kukac!– hüppögte Sümegi bácsi, és patakzó, férfias könnyei eláztatták a bajszát.

– Maga meg egy önkényes lakásfoglaló! – zokogott az oroszlán, és a farka bojtjával törölgette a szemét. – És erőszakos is!

– Irigy kutya! Nem jó hazafi!

– Hülye vénember! Én csak egy oroszlán vagyok! Nem tehetek semmiről!

És csak sírtak, sírtak mindketten, egymásnak hátat fordítva. Aztán Sümegi bácsi hazament, egy szót sem szólt a családjához, csak beköltözött egy méretes hűtőszekrényes dobozba, melyet előbb nemzeti színű szalaggal kötött át. Néhány nappal később vágott egy ablakot a dobozra, de ez a lényegen már semmit nem változtatott.

(fORRÁS: REMÉNY, Budapest)