·                               

 

Domán András:Egy zsidó fiatalember New Yorkban*

Smuél elvitt abba a templomba, ahová hétköznap szokott járni. Csupa biberhütös1 férfi szaladgált ima közben fel-alá a nem túl nagy teremben. Ismertem a vallásos érzésnek ezt a lelkes, túlfűtött kifejezését a magyarországi jesivákból (talmudfőiskolákból), ahol évekig tanultam. Az esti ima után még leültek, hogy a Talmuddal foglalkozzanak. Kiddúsin traktátus kötetét vették elő. Még az elején tartottak, ahol főleg arról van szó, hogy küldönc (s'liách) útján is lehet házasságot kötni, de ha maga rendezi a dolgot, akkor tökéletesebben tesz eleget a tórai előírásnak, amely megparancsolja a férfinak, hogy feleséget vegyen magának. Vételt említ a Tóra, mert abban az időben még főleg pénzért vették a feleséget, míg a talmudi korban már szertartás keretében „megszentelték". Tekintve, hogy ezt a traktátust a jesivában tanulmányoztam, elég meggondolatlanul közbeszóltam valamit, mert megszoktam, hogy Magyarországon jó néven veszik, ha a kívülálló bekapcsolódik a Talmud tanulmányozásába. De itt egy kissé más hatást keltett a közbeszólás. Mindannyian felém fordultak, és mintha sértődöttség kifejezése jelent volna meg az ábrázatukon. Majd néhányan kézlegyintéssel fejezték ki rosszallásukat.
Kérdőleg néztem Smuélra, aki intett, hogy majd később elmagyarázza furcsa reakciójukat.
– A ruházatod miatt fejezték ki rosszallásukat. Ebbe az imaházba, fennállása óta, vagyis hat éve, nem lépett be senki ilyen öltözetben. Ha nem szóltál volna bele, akkor nem érdekli őket, hogy ott vagy. Engem fekete, ódivatú kalapommal, szakállammal és pajeszommal, valamint rövid, kaftánszerű kabátommal csak azért fogadnak el, mert tudják, hogy a foglalkozásom miatt van szükségem arra, hogy ne kövessem teljes mértékben az ő ruházati előírásaikat.

Később megtudtam, hogy Smuél „dájmond bróker", vagyis briliáns ékszereket közvetít. Manhattanben, a 47. utcában van az ékszerüzletek jelentős része. Ez jóval nagyobb centrum a Bowerynél. Napközben Smuél ott található. Később másoktól tudtuk meg, hogy igen bizonytalan, fáradságos üzlet az övé, mindennap meg kell küzdenie a „párnoszéért", a megélhetésért. Nem ritka az „üresjárat", amikor semmi nem jön össze.
Ennek ellenére még aznap kivettek egy lakást részünkre a szomszédságukban. A landlord (a háziúr) háromszobásnak nevezte az apartment-t, de a „szobák", amelyeket csak függönyök választottak el egymástól, összességükben sem tették ki egy nagyobbforma európai szoba méretét. A piciny konyhának sem volt ajtaja. Egyedül a fürdőszobának, amely együtt volt a vécével, volt ajtaja. Egy hónapi bért, ami 56 dollár volt, Ilonkáék azonnal kifizettek, és aláírtak egy szerződést, amely feljogosította a háziurat, hogy a következő hónapban felemelje a lakbért havi 65 dollárra. A roosevelti „New Deal"2 része volt, hogy a régi házakban nem emelhették a lakbért. De ha a régi lakó kiköltözött, akkor az újtól 10%-kal többet kérhettek. A háziúr akkor is növelhette a havi összeget, ha valamit „emelt a komfortfokozaton". A mi esetünkben a konyhába betett egy hűtőszekrényt (a legolcsóbbat, amit csak kapni lehetett), és ezzel is jogot kapott a második világháború óta kontroll alatt tartott lakbér növelésére. A korábbi bérlőnek saját hűtőszekrénye volt, amit magával vitt, így tehát megvolt az ürügy, hogy a következő havi bér 65 dollárra emelkedjen.

A feleségemmel naivan azt hittük, hogy ez jelentéktelen különbség, mert ekkor még mindent forintban számoltunk. Kiderült, hogy ez az összeg óriási egy kezdő számára. Az amerikai háztartásokban a lakbér a kiadásoknak igen jelentős részét teszi ki. A jövedelem 25%-át nem haladhatja meg, mert akkor problémák merülhetnek fel az életvitel egészét tekintve. Mint kezdő, nyelvtudás és szakma nélküli munkavállaló, csak igen alacsony bért kaphattam, így a 65 dollár alaposan megbillentette amúgy is labilis gazdasági egyensúlyunkat.
Abban, hogy Smuél és Ilonka elfogadták ezt a meglehetősen előnytelen szerződést a részünkre, nagy szerepet játszott az a szándékuk, hogy a maguk közelében tartsanak bennünket, segítsenek a kezdeti időben, és végül, de nem utolsósorban a klausenburgi rebe hívei közé vonzzanak.

Ez az idő, a múlt század ötvenes éveinek a második fele, a hászidizmus hőskora volt Amerikában. Williamsburg volt a bölcsője ennek az ultraortodox irányzatnak, de 1957 elejére már jócskán költöztek közülük a vele szomszédos Bedford-Stuyvesant körzetbe, ahol mi laktunk. A Willoughby Avenue, ahol a lakást bérelték nekünk, még a New York-i negyedek gyors átalakulásának jegyeit viselte magán. A négy-öt emeletes házakban, a régi bérű, jó és tágas lakásokban ott laktak még a második generációs, modern zsidó családok, és ugyancsak második generációs olasz és ír családok. De a több kilométer hosszú sugárút vége felé feltűntek már a Puerto Ricó-iak is, míg a szomszédos utcák egyes helyein a „feketék" domináltak. A modern zsidók és a fehér amerikaiak a kontroll alatt tartott alacsony lakbérek miatt húzódoztak ekkor még a költözéstől, de már tetemesre növekedhetett az összeg bankbetétjükön, hogy egy jobb körzetben családi házat vagy öröklakást vegyenek maguknak, ahogy ezt két-három éven belül majdnem mindnyájan meg is tették.
Mindkét körzetben, a williamsburgiban és a bedford- stuyvesantiban is nagyarányban növekedett a hászid zsidóság. Ez a rendkívüli növekedés nem annyira a bevándorlásból, inkább a nagy népszaporulatból eredt. Nem volt ritka a négy-öt gyermekes család, hiszen a házaséletben tilos volt a védekezés a terhesség ellen.
A közösségek egy-egy híresebb magyarországi, ritkábban lengyelországi származású rebe körül alakultak ki. Az ilyen rebe csak jíchesz lehetett, tehát nagy hírű kelet-európai vallási vezető vagy annak leszármazottja. A mi kiérkezésünkkor magyar részről csaknem kizárólagosan a szatmári Reb Jajlis uralta a terepet. Bár 70. évében járt már, de fáradhatatlan aktivitással vonzotta maga köré a hívők ezreit. Ennek a hatalmassá növekedett közösségnek fénypontja volt a rebe szimhász tórai3 tánca, amikor mindenhonnan összecsődültek a hívek, hogy szemtanúi legyenek ennek az attrakciónak. Ez a „show", ahogy az amerikaiak a látványt nevezik, kizárólag abból állt, hogy ez az idős ember egy kis Tórával órákig szaladgált körbe-körbe, míg a bámulói hatalmas kört alkotva körülötte, tapssal és „Örüljetek és ujjongjatok a Tóra örömünnepén" hagyományos szövegével biztatták. Ennek a napnak a délutánján, jóval a show előtt, a rendőrség lezárta a williamsburgi Lee sugárútnak ezt a szakaszát, valamint a bele torkolló mellékutcákat. A „One man show"-nak, vagyis egyetlen ember mutatványának óriási hagyománya van az Egyesült Államokban. Minden színész álma ez, hogy „premier plan"-ban, fényesen megvilágítva, egyedül jelenjen meg a színpadon vagy a mozivásznon. A szatmári rebe, illetve a gábejai4 nagyszerűen értettek a „public relation"-hez, a népszerűsítéshez, vagy nevén nevezve a valóságot: a reklámhoz. Erre szüksége is volt, mert meg kellett magyaráznia hitközsége és hívei „Soá"-t (vészkorszak) túlélő tagjainak, hogy miért és hogyan hagyta magára közösségét 1944-ben!
Még élénken élhetett a magyar zsidóság emlékezetében, hogy dr. Kastner Rezsőnek a cionista párt részéről volt egy megállapodása Eichmann-nal, az SS zsidóügyekkel megbízott vezetőjével, hogy bizonyos számú zsidót kiengednek Svájcba, akik a háború után majd „Palesztinában" telepedhetnek le. Ez abban a kilátástalan helyzetben – marhavagonokba zsúfolva az egész magyar vidék zsidóságát Auschwitzba deportálták – az életet jelentette! Reb Jajlis követelte, hogy őt is vegyék be ebbe a csoportba, vagyis népes hitközségét, amelynek évtizedeken át főrabbija volt, magára hagyta. Menekülési szándékában az sem feszélyezte, hogy ezt azoknak a cionistáknak a révén érte el, akikre addig rémes átkait szórta.
A gábék kitalálták, hogy nem Kastner és a magyar cionisták révén kerülte el hitközsége túlnyomó részének szörnyű sorsát, hanem a Szatmár közelében élő valamelyik Almássy gróf csempészte át Romániába. Az a több mint ezer zsidó, akik a svájci csoportban voltak, jól tudták, hogy a romániai meséből mi az igazság, de hát azok nem az ő hívei voltak. A híveket pedig semmi nem tarthatta vissza attól, hogy higgyenek a gábék meséjében.

 

Lábjegyzetek

* Részlet a szerzőnek a Háttér Kiadónál 2009-ben megjelent azonos című könyvéből.

Biberhüt (jiddis): bársonyból készült fekete kalap, amit a kelet-európai hászid zsidók viselnek hétköznap. Szombaton és ünnepnap „strájmlit" tesznek a fejükre, amely kilenc rókafarokból készül
2 New Deal: szó szerint új elosztást jelent, Roosevelt elnök nevéhez fűződő program. Célkitűzése, hogy javítsa a lakosság szociális helyzetét
3 Szimhász Tóra (a Tóra örömünnepe): az őszi ünnepsor végén tartják, amikor az évi ciklusban befejezik Mózes ötödik könyve utolsó szakaszának olvasását, és mindjárt utána folytatják az első könyv elejével
4 Gábe (jiddis): titkári vagy gondnoki teendőket lát el. A tiszteletbeli gábe templomi funkció, főleg tóraolvasáskor van szerepe, amikor meghatározza, hogy kit hívjanak fel a Tórához

 

(Forrás:Remény, Budapest, 2010, 1 szám