MIT MOND A HALACHA? 

 MI A TEENDŐ HA PÉNTEK ESTE

 kialszik a fény a zsinagógában...

 

Budapest, Vasvári Pál utca, péntek este, 19 óra. A közösség szokásához híven megkezdi a péntek délutáni imát, majd rátérnek a szombatot köszöntõ imádságokra. A nap már lement, ám a csillagok még nem láthatóak. Felcsendül a Löchá dodi évszázados dallama. A közösség énekel, majd egyszer csak sötétbe borul a zsinagóga. 

Az alkonyati homályban csupán az elõimádkozó pulpitusán meggyújtott szombati lángok fénye reszket. Áramszünet. Riadt hangok mindenfelé, az emberek egymást kérdezgetik, mi a teendõ. Telnek a percek, a rabbi dönt: hívják a zsinagóga biztonsági õrét, nem zsidóként segítsen fényt teremteni a sötétbe borult épületben. Az õr hamar kideríti, hogy a környéken sok épület áram nélkül maradt.

Mi a teendõ? Hogy lesz így ima, hogy lesz így kidus? A rabbi ismét elhatározásra jut, és felkéri az õrt, gyújtson néhány gyertyát, aminek fényénél befejezhetik az imádkozást, majd megtarthatják a közös vacsorát.

Bár a kérdés megoldódott, a válasz nem volt egyértelmû. Oberlander Báruch rabbival a döntése mögötti háláchákról beszélgettünk.

G.S: A probléma megoldása látszólag egyértelmû, ám mégis komoly háláchikus érvek húzódnak mögötte. Mit kellett mérlegelnie péntek este?

Oberlander Báruch rabbi: Manapság viszonylag ritka, hogy egy bonyolult háláchikus kérdésben a rabbinak helyben, azonnal döntést kell hoznia, és nincs lehetõsége utánanézni a szakirodalomban. Ez egy ilyen helyzet volt, és hála Istennek sikerült a háláchával egybehangzó döntéseket hoznom. Az elsõ problémát az okozta, hogy a nap már lement, tehát a közösségbõl egyértelmûen senki nem gyújthatott már gyertyát. Ugyanakkor bölcseink megtiltották, hogy nem zsidót dolgoztassunk szombaton (Talmud, Sábát 17b., 150a., Sulchán Áruch, Orách chájim 244., 276.).
A bölcsek attól tartottak, hogy ha az emberek megszokják, hogy szombaton nem zsidókat dolgoztassanak, akkor be fognak tervezni a sábeszre is elvégzendõ munkát, amit – a nemzsidó távollétében – esetleg végül õk maguk végeznének el, megszegve ezzel a szombatot (Maimonidész, A szombat szabályai 6:1.). Természetesen vannak kivételek, például, ha egy, akár nem életveszélyes beteg ellátásáról, jólététrõl van szó (SÁ uo. 328:17.). A mi helyzetünk annyiban volt különleges, hogy az alkonyat bizonytalan idõszakában jártunk: a nap már lenyugodott, de a csillagok még nem jöttek fel, tehát bibliai törvény szerint nem volt egyértelmû, hogy elkezdõdött-e már ténylegesen a szombat napja. A Sulchán áruch (uo. 261:1.) lehetõséget ad arra, hogy ebben az idõszakban megkérjünk egy nem zsidót valamilyen, sábeszi tilalom alá esõ feladat elvégzésére, ha az feltétlenül szükséges, vagy micva célját szolgálja.

G.S: Mi történt volna, ha az áramszünet késõbb, a csillagok feljövetele után kezdõdött volna?

O.B.r: A Römá (SÁ uo. 267:2.) olyan (kisebségi) véleményt idéz, amely szerint bizonyos célokra még ilyenkor is meg lehet kérni alkalomszerûen egy nem zsidót. Ezek között szerepel, ha valamilyen, az egész közösséget érintõ feladat van – mint például esetünkben az ima, vagy a közösségi vacsora. De ebbõl nem szabad rendszert csinálni (lásd Römá uo., Nodá biJhudá responzum, Orách chájim kámá 33. fej., Mszorát Mose 173. fej.). A RSZ Sulchán áruchja (uo. 242:9.) egyébként egy helyen külön kitér arra, hogy a szombati étkezés esetén bizonyos rabbinikus tilalmakat fel lehet oldani. Ha talán nem lehetne megtartani a közösségi kidust nélküle, akkor talán meg lehetne engedni, hogy a nemzsidó gyújtson gyertyát.

G.S: Milyen más háláchikus kérdések merültek fel?

O.B.r: Maga a gyertyahasználat is kérdéses volt, hiszen sábeszkor nem szabad gyertya fényénél olvasni (Talmud, Sábát 11a., SÁ uo. 275:1.), félõ ugyanis, hogy az ember önkéntelenül is hozzá ér, megigazítja, hogy jobban világítson, és ezzel szombatot szegne. Szerencsére külön foglalkozik a Sulchán áruch (uo. 2.) azzal, ha többen használnak egy gyertyát olvasásra – ilyenkor tudnak egymásra figyelni és nem áll fenn a szombatszegés veszélye, de csak akkor ha egy könyvbõl olvasnak. Mivel így sem volt elég a fény, így többen osztoztak egy-egy gyertyán, ezért ez a probléma megoldott volt. Még így sem tudott mindenki imádkozni, ezért én hangosan imádkoztam, hogy azok, akiknek nem jutott gyertya, utánam tudják mondani az imát.
Ez egy újabb háláchikus kérdéshez vezetett azonban. A fõimát, az Ámidát, ami maximális elmélyülést igényel, halkan kell mondani (Talmud, Bráchot 31a.), hogy mondhattam akkor hangosan a közösségnek? A Sulchán áruch (SÁ uo. 101:2.) azonban két esetet említ, amikor lehet hangosan mondani: ha valaki azért mondja fennhangon, ha így jobban tud koncentrálni az imára, vagy ha az olvasni nem tudó családtagoknak mondja elõre, akik ezáltal megtanulják. Úgy gondolom, esetünkben ezek alapján megengedhetõ volt, hogy hangosan mondjam (lásd még Igrot Mose responsum Orách chájim 3. rész 6. fej. végén).

(Forrás: "Gut Sábesz")