A HETI SZAKASZ – EMOR(3) 2013

VENDÉGOLDAL

IRJA: Sálom Hurvitz, rabbi

Teremteni és gondoskodni

 

A zsidó vallási törvény előírja, hogy az ember hét hetet számoljon Pészáchtól Sávuotig, s ezt a számolást a rituális „kéve – „ómer” – lengetés” bemutatása kísérte. A számolás és azzal együtt járó bemutatás alapja az e heti tórai olvasmány következő szakaszaiban található: „És ő lengesse az ómert az Örökkévaló színe előtt, hogy elfogadtassék; a szombat másnapján lengesse a pap” ( 3Mózes 23:11.) valamint: „És számláljátok magatoknak a napokat a szombat másnapjától, attól a naptól, midőn hoztátok a lengetés ómerjét; hét teljes hét legyen. A hetedik hét után való napig számláljatok ötven napot, akkor mutassatok be új lisztáldozatot az Örökkévalónak” ( 3Mózes 23:15-16.).

 

Szombat vagy pihenőnap?

 

Az ezekben a versekben található „szombat” szót inkább „pihenőnap”-ként kellene fordítani, vagyis inkább arra kötelez a törvény, hogy „a pihenőnap másnapjától” kezdjük el a számolást, mivel ezekben a bibliai versekben a „szombat” szó nem a klasszikus szombati pihenőnapra utal, amely a pénteket követi, a vasárnapot pedig megelőzi, hanem a Pészách ünnepnapjára. Mivel a Pészách mint ünnepnap egyben pihenőnap is, utalhatunk rá a „szombat” megjelöléssel, ami értelmileg magában foglalja a munka szüneteltetését.

 

Mindazonáltal a Pészáchra szombatként való utalásnak megvannak a maga hátrányai is, hiszen az emberben ennek nyomán az a tévképzet alakulhat ki, hogy a „szombat” valóban a Szombatra utal és nem csupán a Pészáchra. Ami azt illeti, a második Szentély idején népszerű, szadduceusokként ismert szekta ténylegesen úgy fordította ennek a bibliai versnek a „szombat” szavát, mint ami a heti Szombatra utal. Sőt, tulajdonképpen a holt-tengeri tekercsek szektája (akikről a tudósok túlnyomó többsége úgy tartja, hogy ők voltak az esszénusok), abban a hitben, hogy a szó a heti Szombatra vonatkozik – míg ugyanakkor elfogadták, hogy az egyben a Pészáchra is vonatkozik –, azzal támogatták ezt az állítást, hogy felvetették egy pontosan 52 hétből álló napciklusú év bevezetését. Aminek következtében a Pészách (amely az ő feltételezésük szerint éppen Szombatra esett) mindig Szombatnap is lesz egyben, s így nem gond, ha a Pészáchra szombatként utalunk, mivel a mellett, hogy a Pészách ünnepnap, egyben Szombat is, a szónak a maga megszokott jelentésében.

 

Miért az Egyiptomi kivonulásra emlékeztett a Szombat?

 

A rabbinikus hagyomány azonban – amely a holdnaptár alapján áll, és amelyben éppen ezért a Pészách nem mindig esik Szombatra – elutasítja ezt az állítást. Akkor viszont miért nevezi az Írás a Pészáchot „szombatnak”?! Miért nem lehetett egyszerűen úgy fogalmazni, hogy számoljunk hét hetet Pészáh másnapjától, ezzel elkerülve minden kétséget és zűrzavart?

 

E kérdés megválaszolásánál helyénvaló, ha először szót ejtünk egy másik, de a Judaizmus teológiájának egyik legalapvetőbb és központi jelentőségű talányáról.

 

A Tóra elrendeli, hogy szenteljük meg a Szombatot. E parancsot teljesítendő, elmondunk egy tórai passzust, így szentelve meg a Szombat napját. A következőket olvassuk: „Nekünk adta… az Ő Szent Szombatját… emlékeztetőül a Teremtés művére; a szent ünnepnapok közül az elsőt, megemlékezendő az Egyiptomból való Kivonulásról…”

 

A Szombat az a nap, amelyen „megemlékezünk a Teremtés művéről,” amely amúgy évezredekkel korábban zajlott le, mint az Egyiptomból való Kivonulás, és látszólag nincs is semmi köze az egyiptomi Kivonuláshoz. Akkor hát miért foglalták bele a Bölcsek a Kivonulást a szombati Kidus liturgiájába?

 

Ugyanígy, amikor a Tízparancsolatot olvasom, mindig meghökkenést vált ki belőlem az első parancsolat: „Én vagyok az Örökkévaló, a te Istened, aki kivezettelek téged Egyiptom országából.” Ha Isten kivezetett bennünket Egyiptomból, ez nyilvánvalóan indokolttá teszi, hogy elkötelezzük magunkat Neki és magunkra vegyük az Ő Törvényét, igaz? Igaz, és ezzel nincs is semmi problémám. Ámde Isten volt az is, Aki megteremtette az Eget és a Földet és velük együtt minden mást is! Hát ez a tény nem sokkal meggyőzőbben követeli ki együttműködésünket és az Ő nagy víziója iránti elkötelezettségünket?

 

A teremtés és a gondoskodás egybefonódása

 

A Tóra megköveteli, hogy elfogadjuk Istent, azt, hogy Ő teremtette a világot és formálta olyanná, amilyen. Ezt a hitet támasztjuk alá szombati pihenésünkkel, amelyet azért teszünk, hogy emlékeztessük a világot, hogy Isten teremtette (hat nap alatt, majd megpihent a hetediken). Ám ez a hit nem ér véget ezen a ponton. Hitünk Istenben nem tudományos meggyőződésen alapul, amelynek keretén belül a „kreacionizmus” elméletével válaszoljuk meg létezésünk nagy dilemmáit, hanem ez egy vallásos meggyőződés, amelynek hitünk szerint velejárója egy köztünk és Istenünk között fennálló intim kapcsolat. Ez a meggyőződésünk többek között akkor is kifejeződést nyer, amikor megemlékezünk az Egyiptomból való Kivonulásunkra, amely aktus már önmagában is rávilágít Istennel ápolt viszonyunk meghitt mivoltára.

 

Így pedig már igazán nem meglepő, amikor azt találjuk, hogy Isten (a Tízparancsolatban) nem csupán a Teremtés történelmi tényére alapozottan kívánja meg tőlünk a Neki való elkötelezettséget, hanem annak a viszonynak alapján, amely az Egyiptomból Általa való megszabadításunkban nyert kifejeződést. Ez az oka annak is, hogy a szombati Kidusban említést teszünk a Kivonulásról, ugyanis amikor (a Kidusban) kinyilatkoztatjuk Istenbe vetett hitünket, a Kivonulásra való megemlékezésünk révén ezt a hitvallást a maga legigazabb értelmében tesszük teljessé.

 

Mint láthattuk, a Szombat és a Kivonulás valójában egyazon érme két oldala, s ez az érme az a tény, hogy létezik egy Isten, Ő teremtette a világot, és azóta folyamatosan figyelemmel kíséri annak sorsát. A Szombat hangsúlyozza ki azt a tényt, hogy Ő teremtette a világot, a Kivonulás avagy a Pészách pedig arra a tényre mutat rá, hogy foglalkozik is vele. Ezt szem előtt tartva többé nem kell meglepődnünk, amikor a Tórában a Pészáchra mint „szombat”-ra találunk utalást.