ZSOLT BÉLA/KILENC KOFFER(6)

   (VISSZA)SZÖKÉS A GETTÓBA

12.

Este a sírásók visszatértek a gettóba. Elcsigázott arcukon letörtség, bosszúság tükröződött, mint aki nem tud beletörődni, hogy elmulasztott egy alkalmat, talán a legjobbat és talán az utolsót. Szóval, a furgonok után baktattak, vállukon az ásóval, a temetőbe vezető hosszú úton. Ijesztő volt először megint kilépni a palánk mögül, fájdalmas az emlékektől, a szégyentől és a tehetetlenségtől, s egészen kicsit reményt keltő, de még inkább a védtelenség érzését. Most kiderült, hogy a palánk nemcsak a fogság sánca, de a védelemé is. A palánkon innen mégiscsak együtt az egy sorsúak, egy tömegben, s ha gonosz ellenség kezei között is - de az ellenség egyenruhában járt, messziről fel lehetett ismerni, s mégsem volt mindig és mindenütt jelen. 

A palánkon kívül azonban mindenki ellenség - az egész város, az egész világ. Nem mertek se jobbra, se balra nézni, az ismerősöktől féltek, mint a bűnös a szemtanútól, aki felismeri és rá vall. A legtöbb gyalázatot megint az asszonyoktól kellett elviselniük - s a gyerekektől nemcsak durva szidalmat, de követ is. A gyerekek nyomukba szegődtek, mint a rezesbandának vagy a cirkusznak, s nem maradtak le, amíg a csendőr rájuk nem mordult, de messziről még sokáig kísérték őket. Áthaladtak a piactérre, a hetivásáros parasztemberek és parasztasszonyok a szekéren gubbaszkodtak, vagy aludtak az árnyékban: alig kíváncsian megnézték őket a szemük sarkából, mint akiknek ez az ügy se nem rossz, se nem jó, nincs hozzá komoly közük, nem felelősek érte, s nem is avatkoznak bele. Urak és csendőrök csinálják, tehát némiképp ellenszenves is - viszont ezeken a sírásókon is pantalló van, ezek is nadrágosok, azonkívül zsidók, akik az Úr Jézust megfeszítették, és a bőrük alatt is pénz volt, mialatt a szegényembert agyonvegzálta a végrehajtó. A németek dolga és az uraké - nem az övék. S az ő fiaik is oda vannak a háborúban, azok is meghalnak. Vonogatták a vállukat.

Csak a piac másik végén, a vaskereskedés előtt történt valami bátorító; alig húszéves munkás állott ott félrongyosan, eltökélten, zsebre dugott kézzel: „Türelem, Friedlánder úr, nem tart sokáig - suttogta.

-           Pest az éjjel megint kapott egy zuhit, az oroszok Rahón vannak/' Hátha mégis? - a versenyfutás az utolsó pillanatig nyílt. Lehet, hogy egy orrhosszal mégis befut az orosz hadsereg vagy a partraszállás. Vagy a kormány mégis észhez tér, és rájön, hogy a háború végén nem lehet ilyen baromi módon megterhelni a számlát. Ebben a latolgató, reménykedő hangulatban baktattak tovább a temető felé.

Negyvenkilenc halottat terítettek ki a piszkos, gazos fűre - micsoda állapotban és micsoda bűzben de mintha a világ minden zöld legye előre tudta volna, hogy nagy temetés lesz - valamennyi összegyűlt a váradvelencei temetőben. A zsidó temető öt régi, foglalkozásszerű sírásója, aki ezeket az alkalmi, úri sírásókat régóta ismerte, mert legtöbbjük ide kísérte ki valamelyik szülőjét vagy rokonát, a tömegtemetés hírére előkerült a környékbeli kocsmákból. A csendőr, aki a gettóban, a rakodáskor még recsegve parancsolt, kifelé jövet megváltozott, furcsán, gyanúsan lehalkult. S már az is meghökkentette a sírásókat - az egyiknek jólesett, a másikban növelte a gyanakvást, hogy egy puskarándítással elugrasztotta a csúfolódó-dobálódzó gyerekeket. S amikor most észrevette a profi sírásókat, rájuk szólt:

– Hallják, emberek! Maguk szakértők, segítsenek nekik!

Neki is álltak, szakavatottan kimérték a tömegsírt. Előhozták a szerszámbódéból élesre kopott ásóikat, s már mélyült is a gödör. A zsidók is ástak, s csak eleinte kerekedett hangosabb izgalom, amikor valaki agnoszkálta a halottját. Aztán csak komoran, izzadtan, erőlködve ástak, félénk szolgálatkészséggel hátra-hátrapislogva a csendőrre. Ügyvédek, tanárok, tisztviselők, de a legtöbbjük ért a földmunkához, mert az utolsó négy évben majdnem valamennyiüket behívták SAS behívóval, hogy hadiutat építsenek, vagy a Kárpátokban erődöt az oroszok ellen, vagy a Donnál bunkert, vagy csak turkálják a földet, hogy ne legyenek otthon, ne dolgozhassanak a szakmájukban, s ne konkurráljanak az árjákkal. De ha értettek is hozzá, reggelig se készült volna el a sír, ha a profik nem segítenek. Csak itt derült ki, hogy a gettóbeli emberek mennyire legyengültek az étlen-szomjan-álmatlan drukkolástól, s voltak közöttük olyanok is, akiket már összevertek a sörgyárban. Egyre-másra kidőltek. A csendőr csak nézte őket, szót sem szólt, elfordult, majd elment sétálni a sírok közé. Akkor se szólt semmit, amikor a profi sírásók feleségei vizet hoztak kannában, s amikor alkalmazottak, felületes ismerősök, szomszédok, kuncsaftok - azok a bizonyos outsiderek, akikkel az ember azelőtt nem volt semmiféle közelebbi viszonyban, s most mégiscsak ők azok, akik amint megneszelték, hogy Friedlánderék ötvened magukkal a temetőben dolgoznak - élelmiszercsomagot, cigarettát, újságot hoztak, A barátok, a lekötelezettek, a volt szabadkőműves testvérek és törzsasztali tagtársak helyett ezek jelentkeztek, majd amikor látták, hogy a csendőr nem akadékoskodik, beljebb merészkedtek - végül már együtt üldögéltek a régi sírokon a zsidókkal, feljegyezték a noteszükbe az instrukciókat és az üzeneteket, beszaladtak biciklin a városba, és visszajöttek, elintéztek valami sürgős megbízást. A zsidók nem tudtak borravalót adni a sírásóknak, ők hozattak nekik pálinkát és szalonnát. Aztán kigyalogolt néhány idősebb cselédlány is, akik megtudták, hogy volt gazdájuk sírt ás Velencén. Sírtak velük egy verset, hoztak valami hirtelen összekapott ennivalót, s reszkető szájjal érdeklődtek a gyerekek után. így telt el a nap, a tömegsír lassan készült. A csendőr most már kiment a temető elé, a kapu előtt nézte hosszan a szőlőhegyet a piros tetős villákkal s a fehérre meszelt présházakkal és a vörös kupolás kálváriával. Más vidékről való volt, síksági, mustrálta ezt az újfajta vidéket, ezt az Erdély széli tájat, ahonnan a hegyek eliramodnak, hogy a célban havasokká nőjenek. Aztán lassú léptekkel visszatért, s az üldögélő emberek ijedezve s katonásan felugráltak a sírokról. A csendőr azonban ezt mondta:

- Csak maradjanak. Kiké ezek a présházak?

Négyen is voltak az ötven közül, akiknek szőlőjük volt a hegyen, csinos nyaralóval. A család, amikor véget ért az iskola, felköltözött, s az apák este üzletzárás vagy irodaidő után felgyalogoltak, rossz időben négyen béreltek egy taxit. Remek levegő van odafönt, s tetszik tudni, ide ötven kilométerre már ezerméteresek a hegyek! S a bor is jó - és stréberkedő szakértőként magyarázták a borisszának vélt csendőrnek a homoki és a hegyi bor minden zamata benne van! Egyikük még azt is megmondta, hogy a bor hány maligános ...

A csendőr komoly, nyugodt érdeklődéssel hallgatta őket, aztán megint elment, és csak fél óra múlva jött vissza. Negyven év körüli lehetett a csendőr, értelmes tatárarca volt, vörös bajsza és őszülő haja. Csak nézte őket, mint akinek a nyelve hegyén van valami, de nem mondja ki, meggondolja magát. Aztán megint elment, és visszajött. Délután három lett, aztán négy óra. A hivatásos sírásókon kívül ekkor már senki sem dolgozott. Az apák, a testvérek, a barátok és a gyerekek egymás után a gödörbe kerültek. Már nem volt sok hátra, csak a földet kellett rájuk szórni, és megépíteni a dombot.

Ekkor a csendőr rámutatott Friedlánderre:

-           Az a szőkebajuszos jöjjön ide!

S normális, egyenrangú emberi hangon ezt mondta neki a csendőr:

-           Hallja-e, uram ... Mondja meg ezeknek az embereknek ... aki el akar tűnni, tűnjön el... Úgyse számolják magukat! Olyanok maguk most, mint a széna. Névjegyzék nincs. Útközben lecsorog valami, nem állítják meg a kocsit. De csak ügyes ember menjen, mert ha elfogják, vége.

-           Tetszik gondolni, őrmester úr? ...

-           öt kilométer a román határ! Aki meri, próbálja meg!

Friedlánder visszatámolygott az emberekhez. Hebegve közölte, mit ajánl a csendőr. Az emberek felálltak, aztán nem tudtak mozdulni, a lábuk földbe gyökerezett. Pusmogtak, tanakodtak és gyanakodtak. Hátha be akarja ugratni őket - elindulnak, és beléjük lő! S ha jót is akar... hova menjenek ebből a temetőből? Merre menjenek? Az országút tele van katonával, csendőrrel, ismerősök jöhetnek ... Tíz lépés után lefogják őket, A szőlőhegy minden kerítése mögül ismerős vincellérek, városi nyaralók, gonosz asszonyok kukucskálnak. S még ha el is jutnának a határig, ami csakugyan öt kilométerre van, hogyan kerülik meg a határőröket? S ha már át is evickélnek a magyar határokon, ki tudja, nem puffantja-e le őket az első román granicsár? Odaát is bent vannak a németek, vasgárda, Antonescu. .. ezek is deportálták a zsidókat a Dnyeszter mellé ... S ha a románok nem is puffantanák le őket, mi lesz a gettóban a családdal? A családot nem lehet otthagyni, a szülőket, a gyerekeket és az asszonyt, férfi nélkül. Igaz, hogy most nem tudnak segíteni rajtuk. De ha elviszik őket valahová, végük van, ha nincsenek velük a férfiak. S ha hallottak is valamit arról, hogy a családokat szétszedik, hogy külön női és férfitáborok vannak - de mit szól a család a gettóban, ha a férj vagy az apa megszökik?

Csak egyetlen sírásó akadt, a vörös Grosz, aki ki-jelentette, hogy megszökik. A vörös Grosz nemrég jött vissza Ukrajnából. Mialatt odakint a tetvek rágták, a felesége összeállt egy árja közjegyzőhelyettessel, és elrömizte minden pénzét. A vörös Grosznak mindegy volt: legfeljebb agyonlövi a csendőr. A bokrok mögött letépte a melléről a sárga csillagot - kilépett az országútra. Ment az országúton, eleinte kicsit tántorogva, aztán biztosabban, lassan, aztán egyre gyorsabban, majdnem futva. A csendőr hátat fordított, a sírásók megbabonázva néztek utána. Aztán a kanyarodónál a porfellegben eltűnt a vörös Grosz. S közben a tömegsír is elkészült kis, félméteres púppal. A profi sírásók pár percig még paskolták a lapát hátával, hogy sima legyen.

-Bevonulni, emberek 1 - rendelkezett nyersen a csendőr. Aztán megint magához intette a szőke bajszos Friedlandert, s ezt mondta neki:

-De gyáva emberek maguk! Mit csináljak velük? Én tudom, hogy a családomat fél év múlva azért irtják ki, amit itt csinál a csendőrség. De aki maguk közül élve marad, ne felejtse el: Torma Sándor csendőr tizedes, Kaposmérő, segíteni akart magukon. Lapátot vállra - ordította, és a gettóbeli sírásók glédába álltak. A napnyugtától vörösen tündöklő por megvilágította Őket, mint a bengáli fény. A városban maszatos, fojtogató meleg volt, s mintha az emberek a hőségtől fáradtabbak, lettek volna gyűlölködni is. Most mintha- senki sem vette volna észre őket - ingujjas férfiak újságot olvastak az ablakban, fel se néztek belőle, nekivetkőzött nők virágot öntöztek, s a cserépbe rejtették az arcukat. Szólt a rádió, szidta az oroszokat, angolokat, a légi gengsztereket - állandóan szólt a légó miatt. A villamosperonról sem néztek rájuk, a boltajtókból sem. Mintha láthatatlanokká lettek volna.

Az Oroszlán patikánál, közel a gettóhoz azonban hirtelen megriadtak, hátrapislogtak a közeledő lábdobogástól.'A vörös Grosz ügetett utánuk, fehéren a portól. Fedetlen, vörös feje is megfehéredett. A csendőr is élesen hátrafordult. Megállt, dobbantott, és köpött egyet. A vörös Grosz besomfordált a sorba, elvegyült, s már egyszerre is lépett, mintha soha ki sem vált volna a sorból. Szóval az történt, hogy ment, aztán futott egy darabig, amíg találkozott egy parasztkocsival. A parasztok rá sem köptek. Tisztekkel és nőkkel teli autó robogott el mellette - észre se vették. Száz lépéssel odébb jött egy biciklis csendőr - na, most végem van! - gondolta a vörös Grosz. De a biciklis csendőr azt kérdezte tőle: hány óra, testvér? - Nincs órám, de lehet vagy negyed hat! Ment tovább, kihűlt lábakkal, közben szembejöttek emberek, elhagyták a kocsik, autók, teherautók, s a kutya sem kérdezte, hogy mit keres az országúton. Már az erdőnél járt, már csak három kilométerre a román határtól, amikor egyszerre csak érezte, hogy nem bírja tovább . .. hogy nem bírja ideggel. . . Szembejött egy zöld kalapos, ősz bajuszos, rossz arcú férfi. Gy festett, mint egy nyilaspárti elnök. Ránézett Groszra, és azt mondta: „Hát csak igyekezzék, barátom, vágjon le a fürdő felé, kerülje meg az uszodát és balra!" - mert a szép Püspökfürdő parkjának szélén volt a román határ. - Felismert! didergett a vörös Grosz, most mindjárt szólni fog valakinek!

Két idősebb népfölkelő bújt ki a bokorból. A szíjukkal bíbelődtek, a dolgukat végezhették. A vörös Grosz, ahogyan munkaszolgálatos korában a katonás szolgaságot megtanulta, összevágta a bokáját, és tisztelgett:

-           Honvéd urak, megszöktem a gettóból! Tessék szíves lenni visszakísérni!

-           Kísérje vissza a nyavalya! Miattam szökjön, ahova akar - rázta le az egyik. Idegenkedve továbbmentek.

Csak állt az országút közepén, földbe gyökerezve, s felkínálkozva várta, hogy valaki elfogja. Még mindig jöttek-mentek az emberek, de nem kellett senkinek. Megint nekirugaszkodott, és megint bebújt az erdőbe - hát igen, de kihez menjen Romániában? Nem ismer senkit, nincs egy címe sem Aradon, sem Belényesem Nincs egy vasa sem ... és nincs egy váltás fehérneműje . .. így ezt nem lehet! Ezt előre meg kell szervezni valami csempésszel. .. így gyűjtögette magában az ellenérveket. Vaktában nem lehet, az a biztos halál! S akkor hirtelen megfordult, és rohant visszafelé. Talán, ha valaki megállítja, verekedett volna, talán le is üti, s most futna, amerre lát. De mert nem követett el semmit a törvény ellen, máris bocsánatot kért a fensőbbségtől, hatalomtól - csak egy kicsit elkódorgott, egy kicsit lemaradt a többiektől. Ezért nem kaphat nagy büntetést, és különben is . . . A csendőr is hibás ... a csendőr jóformán beugratta... Nem is fogja jelenteni, örül, ha eltussolhatja .. . S loholt, loholt, mint a szekér mögül lemaradt kutya, s már csak attól rettegett, hogy „visszaszökés" közben állítja meg valaki, s nem éri utol idejében a sírásókat, mielőtt még bemennek a gettóba. Attól félt, hogy egyedül kell bekéredzkednie. Rohant, s még egy szódáskocsira is felkapaszkodott - a kocsisnak odaadta utolsó cigarettáját, amit kifejtett a kabátbélésből. S az Oroszlán patikánál szerencsésen utol is érte Őket, s amikor besurrant a sorba, megkönnyebbült sóhajjal adott túl a félelem és az izgalom gőzén, amely majdnem szétrepesztette. Az arcán a vezeklő kifejezés: mint aki elismeri, hogy megszegte a parancsot, de mindjárt jóvá is tette a hibáját. Esdeklő és stréberkedő tekintetet vetett a csendőrre: látja, őrmester úr, itt vagyok, nem csinálok kellemetlenséget.

A csendőr utálkozva nézte végig villogó szeme sarkából, s elordította magát:

- Élénkebben, az anyátok, vacak zsidók 1 - s keményen szalutált egy szembejövő alezredesnek, aki kedvtelve fogadta a tisztelgését.

A sírásók előtt kitárták a gettó kapuját. A vörös Grosz tolakodva, szinte önfeledten csusszant be rajta, mint a megbűvölt antilop az óriáskígyó torkán.

 

(Folyt.köv.)