Magyar zsidó valóság

 

DAVIDOVITSNÉ (SZ. EICHLER ANIKÓ –CHÁNÁ) עה

 

 

   A mult péntek reggel fedezték fel a balatoni zsidó üdülő dolgozói, hogy munkatársuk, a konyha vezetője és a kóserság tótumfaktuma. Davidovitsné, mindenki szeretett Anikója, nem jelent meg a konyhában.

    Nem tudták mire vélni, kopogtattak ajtaján – nincs válasz. Vártak egy kicsit, majd ujra kopogtak és betörték az ajtót. Ott találták és már nem volt mit tenni – egy rövid szivroham végzett vele.

 

  Mindössze 65 éves volt a nemrég elözvegyült kisvárdai Eichler lány, aki az elmult 10-15 év alatt a magyarországi ortodoxia egyik oszlopos tagja lett. Azelőtt? Ki tudja? Ki ismerte? Ki tartja számon a vidéken kallódó zsidókat?

 

  Két fia gyászolja, az egyik Izraelben a másik Budapesten. Az egyik, Jiszráél-Dov (Gyuri) aktiv rabbi és chábádnyik, a másik – Laci – aktiv vallási funkcionárus. Két Káddis Chánának, akik naponta háromszor mondják el utána a  gyászolók imáját. Hogy ezt egy magyar zsidó ma megéli – ritka mint a fehér holló.

 

  Laci érdeme hogy mamáját még aznap – pénteken – eltemették. A mama – és a papa – érdeme hogy a két fiu zsidó maradt a sok  gój között.

 

Az összefüggések jobb megértéséhez, álljon itt egy negyed fejezet egy 10 évvel ezelőtt megjelent könyvből. A könyv cime: Az áldozat visszatér.

 

A chábádban nem szokás heszpedolni. De ha muszáj – szolgáljon ez heszped gyanánt egy igazi אשת חיל nak aki jó zsidó volt a rossz körülmények között is.

                                                                                                                       N.K.

 

                                                             *

Nyiregyházán, karácsonykor

 

             Ez is történelem már. Honnan tudom? Onnan hogy öreg vagyok. Ennek az a jele, hogy kitünően emlékszem 6o évvel ezelőtti dolgokra, de hezitálok, ha arra gondolok, mikor volt az az emlékezetes karácsony, amit Nyiregyházán töltöttünk. Ennek pedig alig több mint tiz éve. (Valamikor a rendszerváltás előtt, tehát ma már 23-24 éve)-

 

     Már jártam néhány éve Magyarországra, ahová úgy jöttem mindig mint a hazajáró lélek, vagy mint az áldozat, aki véletlenül életben maradt és most visszatér a tett szinhelyére, illetve hazajár kisérteni. Mikor jössz legközelebb haza? – kérdezte Baranczó Kati és én nem győztem neki mondani, hogy én ide jövök de nem haza. Haza az ott van.

  Tehát már néhány évvel voltunk túl az emlékezetes 1984 után, amikor először jöhettem (39); már ismertem D. Gyurit, aki vendégül is láttunk, amikor itt volt az egyik nemzetközi Bibliaversenyen, ahol jó helyezést ért el (4o). Előtte és utána leveleztünk is, mivel nagybátyja segitségével Gyuri megtanult tűrhetően irni és olvasni héberül.

 

     (Ez a nagybáty egy világszám volt. Eredeti kisvárdai Eichler, egykori jesiva-bócher majd kommunista párttitkár, akiről mindenki tudta hogy felesége a szombatbeköszöntő gyertyákat a pincében gyujtja meg mint a spanyol marannusok. Egyetlen fia, a Gabi, egy időben disszidált Magyarországról és Izraelbe jött egy szál pendelyben. Volt nálunk ünnepen, nagyokat táncolt Szimchász Tajrekor ( 41) a tel-avivi Hábádban, vettünk neki egy nadrágot, próbáltam irásait elhelyezni a Máárivban, mivel otthon állitólag ujságiró volt – majd egy szép napon eltünt, anélkül hogy  Isten veledet mondott volna. Később Kanadából jelentkezett, ahol milliomos lett. Azon a nemlétező listán, amelyen csalódásaim  szereplőit és  időpontjait kellene feljegyeznem – előkelő helyet  foglal el  Gabi Erem (a szép héber nevet Bembi adta neki).

Ez a nagybáty készitette elő elő unokaöccsét, D. Gyurit, a bár-micvára és egyengette a D. család utját Nyiregyházáról Pestre, majd – részben – Izraelbe.

 

   Ittlétekor a Biblia versenyen, győzködtük Gyurit hagyja ott a nyiregyházi gój gimnáziumot, ahol egyetlen zsidó volt az osztályban – és menjen fel Pestre, lakjon nagybátyjánál és tanuljon a zsidó gimnáziumban, ami – legalább a nevében – zsidó volt (42). Igy is történt, de ahhoz hogy a család visszatérjen a zsidó kerékvágásba és főleg hogy a kisebb fiu, a 12 éves Laci, ne vesszen el a zsidóság számára – fel kellett a családnak jönnie pestre.

 

Könnyü ezt ma mondani. A család, amely annakidején megragadt Nziregyházán – nem volt képes önerejéből mozdulni. A papa valahol gyárban dolgozott, a mama valahol könyvelt, kénytelenek voltak szombaton dolgozni, bár szerintük nem akartak (43), és az akkori törvények szerint nem lehetett engedély nélkül feljönni Pestre).

 

  Támadt egy ötletem. Talán 199o-ben volt, talán egy évvel előbb. Pesti látogatásom során megkérdeztem Fixler Hermannt, az örökifju ortodox elnököt, nem kell-e neki egy vidéki zsidó házaspár, valami olyan munkára ami lakással is jár és ezáltal megment két zsidó fiugyereket az elkallódástól. Fixler értett a szóból és amikor részleteztem kiról és miről van szó – mondta, hozzam a családot, van egy ötlete. Mi az ötlet, kérdeztem, ha nem tudok nekik valami konkrétat mondani – nem fognak mozdulni. Ott a lakás meg a nagymama, meg a röghözkötöttség, meg a turáni átok, ami a zsidókból gójokat farag.

 

Az ötlet az volt, hogy az ortodoxiának kellett egy gondnok házaspár, aki a a régi budai csörsz utvai temetőt nyitja, zárja és gondozza. Temetések nincsenek, talán csak egy-egy  évente, hogy a sirkert „müködö" legyen és ne lehessen kikezdeni (44), de lakás az van, szolgálati, majd kijavitjuk – mondta az Elnök úr. Tehát, hozzam a családot – mondta Fixler bácsi.

 

  Könnyü azt mondani. Gyuri szerint semmi esélye nincs hogy ezt le lehet levelezni, de ha lejőnnél... – Gyuri nem merte a mondatot befejezni. Ki bolond télviz idején lejönni Nyiregyházára, egy zsidó családért.?

 

  Én vagyok a bolond, meg a feleségem – mondtam. Mikor lehet jönni? Há-á-át -  mondta Gyuri, mint aki nem hisz a fülének és most már minden mindegy – karácsonykor lenne a legjobb, mert akkor két nap nem dolgoznak és lehet nyugodtan beszélni. Ebben maradtunk.

 

    Csikorgó hideg volt azon a karácsonyon. Ha emlékezeten nem csal, a második napon mentünk, kora reggeli vonattal, úgy hogy egy késő estivel visszatérjünk Pestre. Ahogy megérkeztünk, többórás vonatozás után, zuhogott az eső. Gyuri várt ránk, mondtam végy egy taxit, kár az időért. Egész idő alatt vacogtam, pedig jól voltam öltözve. Leszoktam én már ezekről a  telekről, pedig Hadházon, annakidején, volt 2o-25 fok minusz is, ami jégvirágokat rajzolt a befagyott ablakokra.

 

 A hosszu taxiúton a távoli lakótelep felé, egy magas kökerités mellett haladtunk el, és kérdésemre, mi ez, Gyuri elmondta hogy ez a városi temető. Itt lakunk  mellette, már itt is vagyunk. Na akkor jó, gondoltam, akkor a budai temető kisebb sokk lesz mint gondoltam.

 

  Aki nem vesz sorsjegyet...   

 

             Nagyon szivélyesen fogadtak. Meghatottságuknál csak elfogódottságuk volt nagyobb. Jaj hogy tényleg lejöttek, jaj hogy ezt megtették nekünk – mondta  D.né, született Eichler Anikó („vagyis Háne") és Bátjá kezét simogatta. Férje, „a Béla", tudva tudta hogy ő nem Eichler, nem bizony,  vélt kisebbrendüsége tudatában, csak akkor nyitotta ki a száját, amikor ugy hitte hogy neje ezt nem veszi rossznéven.

 

     Igen, a két fiu, hát persze, azért élnek, és nagyon szeretnének Pesten élni, ahol több a lehetőség , esetleg Izrael, ha nem ők, legalább a gyerekek, jaj ha lehetne...

 

      Hagytam őket beszélni. Ezek a magyar zsidó testvéreim, szuggeráltam magamat, ánijjé iri (45), nekem sikerült annakidején elmenni, ők itt ragadtak. És ha én ragadok itt, Isten őrizz, egy helyen ahol a madár se jár, gójok között egy gój iskolában- - -

 

       (Hált zich nist grojsz (46), korholtam magamat, kutya kötelességed itt lenni és segiteni nekik, nem prédikálni, mint a pesti „rabbik". Még elmondattam, hány zsidó van Nyiregyházán, miből áll a zsidó élet („semmiből" – mondta az eredeti Eichler lány dühösen és „a Béla" rábólintott), elmondtam hogy itt tanultam valamikor Hadházon, majd mint a mesebeli varázsló, előhúztam a temetőt.)

 

   Döbbent csend támadt. Temetőben kell lakni? – kérdezte D.né siri hangon. Úgy sem kapunk engedélyt a felköltözésre – mondta a Béla. És mit kell a temetőben csinálni? – kérdezte a Lacika. És mennyi a fizetés – kérdezte a praktikus Béla.

 

       Hagytam őket beszélni, majd elmondtam miről van szó A lakás nem a temetőben van, hanem az utcára nyilik, egy előkelő budai utcára. A lakást elhanyagolt, de a Hitközség tataroztatja. Van fizetés, nem nagy, de azért csak annyit kell tenni, hogy reggel este kinyitni és bezárni a temetőt. A felmerülő munkákat mások végzik. Napközben lehet dolgozni és keresni, a gyerekek zsidó iskolába fognak járni, Gyuri az érettségi után megy jesivába – és most jött az adu – a Fixler úr természetesen elintézi a tartózkodási és munkavállalási engedélyt.

 

És mi lesz a mamával? – kérdezte  aBéla, mivel a mama az ővé volt, nem Eichler. A mama külön kis lakásban lakik, itt a közelben, nyugdijas, de persze nem lehet itthagyni.

 

Miközben Anikó plasztik tálcán gyümölcsöt hozott be („sütöttem finomat, de tudom hogy maguk nem eszik meg, mert nálam nem kóser, tudom de kérem ne itéljenek el") – Anikó majdnem sirt amikor ezt mondta. Én is majdnem sirtam és azzal foglaltam el magam, hogy Bátjának forditgattam a pergő magyar szóáradatot.)

 

      Eszegettük a finom magyar Jonatán almát és készültem a nagy hegyi beszédre Majd elmondtam hogy minden meg van beszélve, de ők nem vesznek zsákbamacskát. Feljönnek egy napra, megnézik a lakást – „a temetőt", zsémbelt Anikó – és megbeszélnek mindent Fixlerrel. Szerintem ez egy vissza nem térő alkalom, ragadják meg, a gyerekek kedvéért.

 

   („Igen, de..." – mondták most mindketten egyszerre. Igen, de nem de, mondtam és az órámra néztem. Két és fél óra mulva megy a vonatunk. Fixler úr holnapra vár választ és nekem rengeteg dolgom, tárgyalásom, van Pesten. Addig is amig a vonat megy, elmondok maguknak egy tanulságos történetet.

 

    Egyszer volt – mindegy hogy hol, lehetett akár Nyiregyházán, akár Tel-Avivban, sőt még Kisvárdán is lehetett – volt egszer egy szegény ember. Olyan szegény volt, hogy a templom obligát egere Rotschild volt hozzá képest. Ez az ember állandóan imádkozott és ostromolta az egeket, hogy egyszer, csak egyszer, hassanak oda hogy megnyerje a főnyereményt a sorsoláson. Addig addig  imádkozott és nyaggatta az egeket, amig egy égi hangot hallott: Rendben van reb Jid. Az égi biróság úgy határozott hogy kérelme jogosult de az Isten áldja meg: vegyen egy sorsjegyet!! Hát hogyan akar főnyereményt nyerni, ha nincs is sorsjegye..."

 

    Naná hogy értették a tanmesét. Anikó megpróbálta adni a naivát, de Béla hirtelen felegyenesedett és családfővé avanzsált: értem, mondta, meg kell hogy vegyük a sorsjegyet, mondta, vagyis fel kell mennünk Pestre. Mi történhet? Legfeljebb visszajövünk...

 

     Tenyerébe csaptam, megadtam a Fixler közvetlen számát és közöltem hogy én holnaputánra fogom jelezni jöttüket és igyekszem jelen lenni az első temetőlátogatáson...

 

     Kikisértek az állomásra, az eső közben elálllt, elbucsuztunk és mi felszálltunk a vonatra. Hazafelé valami baleset volt, a vonat sokáig állt valahol, volt idő gondolkozni. Bátjá el is aludt és én egyedül maradtam gondolataimmal.

 

     Ki csinál jobb üzletet?

                        

          Azon töprengtem, ki fog itt jobb üzletet csinálni? Fixler ur, vagy a D. család? Kétségem nem volt aziránt hogy a család Pesten marad, mivel Fixler kapva fog kapni rajtuk. Nekik nagyon jó lesz, nem maradnak sokáig a temetőben, mert a Fixler másra, többre fogja tudni használni őket. A gyerekek kijutnak Izraelbe, vallásos zsidók lesznek belőlük. Fixlernek is jó, mert az ortodoxia az ilyen vidéki káderekből épitkezik. Ezek az emberek még emlékeznek valamire, nem vegyesházasok, hajlamosak visszatérni, ha alkalmuk van rá. Hiszen Fixler maga is vidéki. Még a neológoknál is a vidékről felszármazottak a zsidóbb zsidók – emlithetnék sok nevet, de minek.

 

Tehát mindenki jó üzletet csinál és bár minél több vidéki D. családot lehetne – első fázisban – Pestre felhozni. Itt szokásom szerint elábrándoztam ezen: egyrészről a hányodó, elhagyott vidéki zsidók; árva zsidó gyerekek az állami árvaházakban – kivert a verejték amikor erre gondoltam – másrészről a világon, nyugaton, szétszórt, de szépszámban élő magyar ortodox zsidók,  azért jönnek Pestre hogy a kilejukat (47) áztassák az artézi fürdőkben, meg vidékre azért hogy a temetőket járják és tataroztassák azokat drága pénzen (48), amit élő zsidók megmentésére lehetne forditani.

 

     Bátjá ébresztett fel. Úgy látszik, megérkeztünk, mondta, mert már mindenki leszállt.

                                                 X x x x x x X

 

    Nem zsánerom az epilógus irás. Itt azonban elvárhatja az olvasó, hogy megtudja mi történt D.ékkal. Tehát: feljöttek, taxin kimentünk a Csörsz utcába; a lakás valóban elhanyagolt volt, de két szép szoba, összkomfort. Nem kevesebb mint  mint náluk Nyiregyházán. Fixler összeirta a tatarozandókat – máris felvette D.ékat – közölte velük mennyi lesz a fizetés, elintézi a tartózkodást, stb. A lakást eladhatják Nyiregyházán, mig a mama feljöhet az Alma-utcai ortodox otthonba, lakását is eladhatják, stb. A család hálálkodott, amit nem tudok elviselni és én közöltem, hogy ettől kezdve a maguk lábán állnak, igyekezzenek Fixler jóindulatát kiérdemelni. A továbbiakban én a fiuk sorsát fogom figyelemmel kisérni. (49).

 

      A D. család a mai napig is a pesti ortodoxia szolgálatában áll. Miután  a kisvárdai nagybácsi Kanadába költözött fiához, ők megkapták lipótvárosi lakásukat, egy ideig D. úr a Hannát (50) vezette, aztán a kóser tejellátást felügyelte,  majd másgiách lett itt meg ott, ahol a khilének szüksége van rá. Ujabban D.né is kósersági felügyelő, mindenki megbizik bennük, megbecsült tagjai a közben autonómmá lett ortodox hitközségnek.

 

                                                           XxxxxxX

 

Jegyzetek

 39)Addig nem kaptam vizumot mivel sokat tudtam és negativumok irtam a Kádár rendszer legvidámabb barakjáról.

40) Ha jól emlékszem a negyedik lett, a diaspóra fiatalság bajnoka. Utána még csupán egyszer jutottak fel magyar zsidó fiatal versenyzők a döntőbe, amikor  Kerekes Jucó és társai, a Réti testvérek voltak itt. Azóta  a magyar versenyzők messze lemaradnak az átlag alatt.

 

42) A Tóra örömünnepe, a Sátorosünnep utolsó napja (héber).

43) Szinvonaláról vagy jót vagy semmit. Inkább semmit. Amikor már ott tanult, mesélte Gyuri hogy osztálytársai kinevették a Kipáért ami a fején volt és a cicitért, ami kilátszott ruhája alól. Jobb lett az atmoszféra, amikor Schőner Alfrédné, Bolgár P. Julia lett az igazgatónő.

44( Ezt könnyezve mondták és elhittem nekik. Akkor még Magyarországon hatnapos munkahét volt.

45)  Egyszer már akarták államositani, de akkor néhai Groszberg Jenő,       ortodox főrabbi, megszervezte az ellenállást és a hatóságok úgy találták         hogy nem érdemes...

46)  Szószerint „városom  rászorultjai" (héber). A Halacha előirja, hogy a Cödáká (jótékonyság) dolgában a zsidó ember elsősorban rokonait, illetve városa nélkülözőit, köteles segiteni.

47)   Ne tartsa magad nagyra (jiddis).

48)   A sérvüket (jiddis).

49)   Volt egy történet egy amerikás magyar rabbiról, aki 2oo ezer dollárt költött arra, hogy a polgármester kijavittassa a temető keritését az egyik hajdusági városkában.

50)   Gyuri a CHábádhoz került, Oberlander tanitványa volt, majd izraeli és amerikai jesivákon tanult. Esküvőjén az izraeli magyar nagykövet, Csejtei István, is ropta a táncot. Laci is volt évekig Izraelben, Érettségizett vallásos gimnáziumban, ami nem is hasonlitott az Anna Frankra  – jesivában is tanult, majd visszament pestre és megmaradt hithű, szombattartó zsidónak.

51)   Az ortodox Hitkőzség népkonyha jellegü étterme.